Блог
Всі
For everyone
Новини
Hey there people!
First, I only write in Hungarian and English poems and books alike. I will follow those people who I like after a chat or the things they're write/writing!
So if You are a 'follow me I'll follow you too'-person, leave me alone.
Thanks for reading this and have a good time reading me. ♥︎
—————
Hali srácok!
Előszöris, csakis magyar és angol nyelvű dolgokat fogok írni. Csakis azokat fogom követni akiknek osztom a véleményét, tetszik a munkájuk vagy szimpatikusnak tartom őket!
Ha Te egy olyan fajta személy vagy aki 'kövess be és én is foglak téged' akkor inkább hagyj békén.
Köszi aki elolvasta, kellemes olvasást nálam. ♥︎
Вірші
Всі
#1
"You say it as if not falling for you would've been easy!" I scream at him. I was too sad to be furious. Tears were running down on my face, soaking my clothes.
"I've never said that I didn't love you.." he said but it made me cry more and more.
"Then why did you leave me in the first place?" I'm screaming at him again.
"I was in love with someone else..." he said quietly.
"Then you should've tell me at least! Why were you playing this all along?! Why was it good to play with my feelings? I trusted you! I told you things I'd never tell anybody else!" I cry out as my hands start to shake from my fustration and sadness.
"I'm not perfect." Was all he said.
"Then don't act like you are!" I said and left the room. I didn't care about my things, I left everything behind. My feelings, my hope, my faith in people. Literally everything.
I went to a field of daisies to scream out myself. "I wish I was someone else! I wish I was enough! I wish I'd love myself! I wish I wasn't crying because of him anymore! I wish I wasn't living..!" I say and fall to my knees, crying. I wish I had somebody I could be with now.. Who would listen and tell me it's okay but guess what: nobody loves me. Nobody cares...
1
0
361
Az Állomáson
Kellemesen hűvös szellő táncolt a téren, a galambok dalra fakadtak, együtt énekeltek a légmozgással. Az embernek is jó kedve lehetett, hiába volt tél, a gyér napsütés másról árulkodott. Ide-oda siettek, járkáltak az emberek, ki-ki a maga kis vendégét, szerelmét, barátját várta vagy épp az időt élvezte. A madárrajok össze-össze olvadtak, majd a tetőn különválva foglaltak helyet. Az óratorony régi, de kedves számait volt, ki átkozta, volt aki gyorsaságra intette volna. Végső soron én is megláttam, amire oly régóta vártam; egy vonat. Akkor gurult éppen be az állomásra, mikor odapillantottam a felhők csodálását követően. Odasiettem a peron szélére, azonban nem láttam meg a tömegben azt, akit kerestem. Eliramlott az idő, hiába néztem az órámat, régen itt kellett volna lennie annak a fránya vonatnak. Elkeseredetten engedtem le kihúzott vállaimat, egy szakadozott levegővel együtt. Meggondolta magát, csak éppen nekem nem szólt. — gondoltam magamban, miközben az ajtófélfának dőltem. Amint fonhattam volna tovább ezt a gondolatot, vagy akár a gondolatmenetet, az előttem terülő fényben egy csomó árnyékot pillantottam meg, ahogyan fákként táncolnak egyre magasabbra vagy épp süllyednek a fakitermelők miatt. Egy nálam sokkalta magasabb árnyék köszönt felém. Először megijedtem, hiszen nem számítottam erre, ám mikor jobban kielemeztem a másodperc tört része alatt a körvonalat, megnyugodtam. Ott állt a személy, akit kerestem. Akire vártam, s amikor hátrafordultam, Ő egy széles mosollyal köszöntött. Csillogó csokibarna szemeiből csaknem olyan erősen sugárzott a kedvesség, akár a Napból. Fürtjei ugyanolyan kószán kecmeregtek a fején, akár eddig minden egyes videóhívás alkalmával. Most csakis hófehér fülese hiányzott, mely nélkül számomra nem volt nehéz megismerni, ám az agyam nem tudatosította egyként "őket". Mikor feleszméltem, sós cseppek áztatták az arcomat. Nem hittem el, hogy ott van. A szimpla tényt, hogy tényleg ott van, annyi hónapos tervezések után.
2
0
546
Átsuhanás
Újra a kanapémon ülök, mikor eszembe jut valami. Igaz, régen volt, emléke mégis mosolyt csal az arcomra. A Boom Boom dallama sétál át a gondolataim közt. Úgy, mint a koncentráló ujjak, s az a gondolkodó arckifejezés. Felállok, s az asztalomhoz indulok. Félúton újra belémcsap egy emlék. Újra hallom a boldogan kalapáló ketyegőt, érzem magam körül a szoros karokat. Sokszor kívántam már, hogy újra érezhessem, hogy biztonságban érezzem magam. Ekkor egy újabb dolog üti fel a fejét. Orromba szökik újra Az Illat, amely nélkül nem lenne Ő. Ha egyedül érzem magam, csak visszaemlékszek egy, a számtalan mosoly közül a kedvencemre. S újra magam előtt látom a csillogó barna íriszeket, kisfiús szeplőket és azt a szívet melengető görbét. Milyen jó is lenne újra látni, hallani, s érezni, hogy újra velem van!
*
2O2I.O3.I5.
3
0
452
