A reggeli harmat villanykörteként csillog a Nap reggeli sugaraiban az élénkpiros szegfű szirmon. A magányos virág egy járda mellett magasodik ki a rövidre vágott, zöldellő fűből. A betonon megtorpan egy fekete-fehér sportcipő, pontosan a növény mellett. A lábbeli egy lányhoz tartozik. Fiatal, még éretlen nő. Sötétkék farmer, fehér, tappancs mintás póló és egy fekete bőrkabát tartozik, sugárzó mosolyához, vállig érő, sötét barna hajához és világos barna, kíváncsi szeméhez. A szegfűt csodálja. Leveszi fejéről a szürke fejhallgatót és leguggol mellé. Végig méri, centiről centire. Mindig is szerette a természet ajándékát, tiszteli a bolygó minden apró ajándékát. Mint például az életet. Gondolkozik egy darabig, hogy magával vigye el a virágot, végül csak megigazítja a kesze-kusza szirmokat, nincs szíve letépni. Felegyenesedik a betonon és halad tovább. A fülesből még hallatszik egy vidám pop szám, ahogy gyalogol úti célja felé. Gondolataiba merülve hiányolja a fülébe üvöltő zenét, vissza is tenné a szerkezetet a fejére, ha nem szúrná a tarkóját egy ismerős idegesség. Mindig is volt egy kisebb üldözési mániája mikor egyedül ment valamerre egy üres utcán. Hiába van reggel mégsem tudja elhessegetni ezt az érzést. Elhatározta, hogy nem fog engedni az érzésnek, nem hagyja, hogy még egyszer átverje ez az ösztön, de fejhallgatót nem hajlandó visszarakni. És mi van, ha most igaza van? A lány enged kíváncsiságnak és a félelemnek, hátra fordul. Ahogy megfordul gyökeret ereszt és nem bír megmozdulni. Egész teste remegni kezd, de ez leginkább a száján látszik. Szemét nem tudja, nem akarja levenni a háta mögötti teremtményről. Egy könnycsepp indul el a szemből, ahogy végigfut rajta a hideg és a mellkasában megérzi az erős nyomást. Erein végig száguld az adrenalin és sikerül egy lépést hátra tennie.

- Ez meg mi az Isten? - motyogja maga elé elcsukló hangon. Végül erőt vesz magán és neki iramodik. Szedi a lábát, amilyen gyorsan csak tudja, nem mer visszanézni. Pedig tudja, hogy kéne. Nem tudja, merre fusson, csak el, minél messzebb ettől a lénytől. Végül a színes kerítéseket felváltja egy viszonylag tiszta, frissen felhúzott téglafal. Rajtakap az alkalmon és lihegve neki nyomja a hátát. Megkönnyebbül, hogy most már semmi sem támadja hátba. Idegesen néz körbe, újra és újra.
Sehol semmi. Hová tűnt? A lány félelemmel teli arccal néz körbe, jobbra, balra, fel, le, de nem leli a különös entitást. Mély levegőt vesz, majd megkönnyebbülten hunyja le a szemét és dönti fejét a falnak. Telefonjáért nyúlna, de nincs a zsebében, viszont a zene még mindig szól a fejhallgatóból. Értetlenül néz a zsebébe, de nem az köti le a figyelmét. Ismét remegni kezd, majd lassan felemeli az arcát. Végig gördül pár könnycsepp, majd sikítani kezd. Nem jön ki hang az ajkán pedig teljes erőből sikolt, majd csapzottan, reszketve pattan fel az ágyából.

////////////////////////////////////////////////////////////

Tamara végig száguld a lombos erdőn, szedi a lábát, rohan. A tüdeje ég, izmai fáradnak, de csak azért sem áll meg. Az izgalom teljesen elnyomja a levegőhiány érzetet és a lába fájdalmát. Csak azon agyal, hogy mi történhetett Beatrix-szel, amitől még Ákos is rekedtes hangon hívta fel. Nem így ismeri Ákost, negatív érzelmeket még sosem látott tőle. Pedig sok mindent megéltek ez alatt a több, mint félév alatt. Az erdő szép lassan eltűnik és felváltja a föld utat a beton. Megtorpan, ahogy meglátja a villódzó piros-kék fényeket. Lihegeve realizálja, hogy az egész utca barátnője háza előtt állja körbe a mentőt. Torkában hatalmasra nő az ismerős csomó és a mellkasa és a szíve is egyre szaporábban dolgozik. Ismét rohanva neki ered agyában végig futatva az összes variációt barátnője nyakának kitekerésére, amiért megint eltörte valamilyét vakmerőségének hála. Vagy talán rosszul lett? Vagy rosszabb? A tömegbe furakodva elkezd feszülten barátai után kiabálni.

- Trixi! Áki! Tami vagyok! Valaki? - kiabálja aggódva. A kerítéshez furakodik, majd átnézve a barna kerítésen megpillantja a könnyező Ákost. Minden udvariasságot félre dobva beront. Odaszalad bajtársához.

- Mi történt? Mi a baj? - szuszogja térdére támaszkodva. Áki pirosló arccal méri végig a lányt.

- Nagy a baj Tami - nyögi ki elcsukló hangon.

- Mi? Mi történt? - kapkodja a fejét Tamara, de nem talál semmi különöset az udvarban. Ákos nem válaszol, nem tud megszólalni. Tami felegyenesedik és határozottan, követelőzően a fiú szemébe néz.

- Ákos, mi a szar történt?
A srác az arcába temeti a kezét.

- Hol van Beatrix?

- Elment - motyogja Ákos. A lány szeme kikerekedik.

- Hol van Bea? - emeli meg a hangját.

- Ő vitte el apám pisztolyát.

- Bea?

- És használta.

- Ezt nem értem - remeg Tamara. Áki sokat mondóan a másik irányba fordítja a fejét. Tami félve, ijedten indul meg barátja tekintete felé. El nem tudja képzelni mibe keveredett a társuk. Tudja, hogy nem kéne befordulnia a ház teraszára, de hajtja a kíváncsiság és az aggodalom. Végül ráveszi magát és oda megy. A zöld gyepen egy hosszú, szürke, cipzáros, nejlon zsák terül el, mellette Trixi apja sír magához szorítva zokogó feleségét.

- Nem! - indul meg a zsák felé, de Ákos megszorítja mindkét vállát és nem engedi közelebb.

- Ez nem lehet! Mondd hogy ez nem ő! Nem lehet Beatrix! - ordítja sírva a lány. Le akarja rázni magáról a barátja, de átkarolja és nem szabadul.

• - Látni akarom ki van abban! Bea ilyet nem tenne! - néz Ákosra, sírva. A fiú nem tudja mit válaszoljon, őt is a sírás kerülgeti. Összeszorítja az ajkait, próbál erős maradni, de megjelennek a könnycseppek a szemében. Tamara ebben a pillanatban összetörik és hangosan ereszti ki még jobban a könnyeit. Nem tudja tartani magát és összecsuklik. A fiú segítségére siet és gyorsan elkapja, lassan ereszti le a földre. Tamara összehúzza magát és zokog. Ákos próbálja tartani magát, márcsak a lány miatt is, de szorosan magához öleli a barátját. Nem azért, mert Taminak szüksége van rá. A szürke zsákra nézve hagyja legördülni a könnyeit.