- Wonho, azonnal gyere le az asztalról - kiabáltam a nem éppen épeszű fiúra, aki vigyorogva fetrengett a kis üvegasztalon a nappali közepén.
  Igen, többször is rászóltam már és nem, egyszer sem hallgatott rám. Bármennyire is a legjobb barátom, néha csak úgy fejbe csapnám valami hathatós eszközzel, de a talajszennyezést büntetik, én meg nem akarok egyedül maradni, szóval ez a tervem mindig kukában landol.
  Csípőre tett kézzel néztem, ahogy egy pillanatra lenyugszik, aztán a többiek unszolására tovább folytatta egyéni műsorát. A szememet forgatva fordítottam hátat nekik, és inkább a konyhába siettem, ahol amúgy jelentős mennyiségű nasit halmoztam fel, majd a chipseket felkapva indultam vissza. Rutinosan kerültem ki a felém repülő papucsot, aztán Wonhot egyik lábammal lelökve a földre a helyére dobtam a zacsikat.
  - Valaki chipset? - tettem fel a kérdést, amire meg is kaptam a várt választ. Jooheon csillogó szemekkel tulajdonított el egyet magának és az első fotelban elterülve már tömte is magába a cuccot. Hyungwon és Kihyun összekaptak, hogy kié legyen a dinó alakú, mire közöltem velük, hogy abból van több is, amit persze azonnal keresni is kezdtek, széttúrva az egész kupacot. Shownu rajtuk nevetve bontott ki egy számára szimpatikus zacskót és jókat derült azon, ahogy a két fiú csalódottan kiált fel, akárhányszor valami tök más akadt a kezükbe. Egyedül Changkyun nem evett, inkább párnákat halmozott fel az egyik sarokban és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, közéjük vetette magát és onnan figyelt csöndben.
  - Oké, így már sokkal jobb - sóhajtottam fel, amint mindenki elcsendesedett és egy könnyed mozdulattal levetettem magam a kanapéra Wonho és Shownu közé, akik testvériesen osztozkodva pusztítottak el egy adag chipset. Addig helyezkedtem, míg a lábaimat átvetettem Wonho-n, hátamat a balomon ülő Shownu vállának döntöttem és elégedetten elmosolyodtam.
  - Most kényelmes? - nézett rám Wonho, miközben átnyúlt felettem és belemarkolt a zacskóba.
  - Aha - bólogattam, aztán kitátottam a számat, ezzel jelezve, hogy én is ennék ám. Wonho csak nézett rám, mintha hülye lennék, azonban Shownu már szórta is nekem a chipset. Teli szájjal vigyorogtam, mire mind egyhangúan lehurrogtak, hogy undorító vagyok. Megvontam a vállam, mert igazából nem tudok ellen tenni semmit. Ha az ember lánya hét sráccal nől fel, akaratlanul is eltanul egy-két nem éppen nőies dolgot.
  - Valaki tudja, hogy Minhyuk mikor érkezik? - szólalt meg Changkyun, mire egyszerre néztünk az órára, ami már este hetet mutatott, aztán egy emberként vágtuk rá.
  - Még öt perc.
  - Komolyan azt mondta, hogy hét óra öt perckor jön? - emelte meg a szemöldökét hitetlenkedve a srác.
  - Nem. Azt mondta, hét körül. És tudod, hogy a mi kis szűk körünkben olyan nem létezik, hogy valaki pontosan érkezzen. Ezt már igazán megjegyezhetnéd - incselkedtem vele, mire megjutalmazott egy félmosollyal, aztán bólintott egyet és visszatért a párnák kényelme közé.
  Ahogy megjósoltuk, Minhyuk nem sokkal negyed nyolc előtt esett be, és tekintetét végigjáratta rajtunk, felmérve, hogy hova tudná ledobni átfázott testét. Végül úgy döntött, neki jó lesz a földön is, így hátát a Jooheon által befoglalt fotelnak döntötte és elmesélte, milyen unalmas volt az előadás, amire a barátnője elrángatta.
  - És akkor képzeljétek el, hogy a fickó észrevette, hogy ásítozom, és utána végig engem bámult - fejezte be felháborodottan, mi pedig csak nevettünk.
  - Mondd meg a nődnek, hogy te nem vagy érdekelt a műanyag előállításában, meg ilyen kőolajas dolgokban. Tuti megérti - kacarászott Shownu.
  - Hé, nem fogom megsérteni, csak mert nekem nem jönnek be a nézetei - grimaszolt egyet Minhyuk, aztán legyintett, hogy lezárja a témát.
  Lassan elfogyott az utolsó zacskó chips is, és unatkozva fetrengett mindenki. Elvileg szenteste miatt gyűltünk össze, de az istenért se akart megjönni az ünnepi hangulat, mondjuk ilyen majmokkal ez nehéz is lenne.
  - Srácok! - ültem fel hirtelen. Hét kíváncsi szempár meredt rám azonnal, várva, mivel hozakodok elő. - Mi lenne, ha játszanánk valamit?
  - Mire gondolsz? - kérdezte Wonho kissé félve. Oké, az én ötleteim általában nem a legjobbak, de most kivételesen bíztam magamban.
  - Mi lenne, ha játszanánk egy különleges Felelsz vagy Merszt? Mondjuk egy karácsonyi kiadást - vázoltam fel nekik a tervet, de néhány hümmögést kaptam csak válaszul.
  - Ez mit is takar pontosan? - tette fel a kérdést Jooheon. - Tudod, nem akarlak elkeseríteni, de a Felelsz vagy Mersz játékok velünk mindig eldurvulnak - kacsintott vigyorogva, amit egy fintorral díjaztam.
  - Ne részletezd, értem. Ez nem a hagyományos játék, itt most nem az lesz a lényeg, hogy minél perverzebb dolgokat találjatok ki. Itt most minden őszinte lesz és érzelmes, mert ismerlek titeket annyira, hogy tudjam, nem vagytok kőből. A lényeg, hogy mindenképpen legyen köze ehhez az ünnephez, illetve az érzelmekhez. Lehetőleg pozitív érzelmek legyenek. Értitek?
  - Asszem' - bólintottak egyszerre.
  - Szuper - tapsoltam egyet. - Akkor?
  - Én benne vagyok - tápászkodott fel Changkyun. Odasétált a kanapéhoz, lazán felkapott és a helyemre ült, velem az ölében. Mind kigúvadt szemekkel bámultunk rá, főleg én, akiben még az élet is megállt egy pillanatra.
  - Most mi van? - nézett körbe. - Be akartam csatlakozni a körbe, de nem fogok a kemény földön ülni, ő meg lány és nem ülhetek én az ölébe - magyarázott, holott senki nem kérdezte. Miután mindenki túltette magát a kialakult helyzeten, Minhyuk jelentkezett, hogy had kezdhesse ő a játékot.
  - Oké, akkor Jooheon. Felelsz vagy mersz?
  - Felelek.
  - Miért nem mersz?
  - Mert te mindig olyan kegyetlen vagy - jelentette ki lényegretörően.
  - Mindegy. Szóval felelsz. Hmm...mi a legemlékezetesebb karácsonyod?
  - Hát, talán amikor a karácsonyfa alatt nem találtam semmit, csak a padlót. Abban az évben előre kaptam meg az ajándékokat, mert a szüleim elutaztak aznap, így a nagyszüleimnél voltam, ők meg csak kaját adtak meg pénzt. Most én jövök. Kihyun, felelsz vagy mersz?
  - Merek.
  - Yah, az én emberem - vigyorodott el Jooheon. - Énekelj el egy karácsonyi dalt, operaénekest imitálva.
  Természetesen Kihyun teljesítette a feladatot, és mire végzett, mindenki jobbra balra ájuldozott a hangjától. Kihyun után Hyungwon jött, aztán Shownu, Changkyun, Wonho és végül én.
  Már vagy két órája játszottunk, és már annyi feladat volt, hogy abból már készült mikrós mézeskalács, valaki begyújtott a kandallóban, másvalaki mindenkinek csinált forrócsokit és ilyenek. Lassacskán kezdtem érezni az ünnepi hangulatot, amikor kezdtünk bemelegedni, és egyre érdekesebb lett a játék.
  Egyébként tökre tetszett az egész, de elég sokszor elkalandoztam, főleg mivel Changkyun ölében ülve azért nehezebben tud az ember koncentrálni. Igyekeztem végig fapofát vágni, de Wonho még így is gyanúsan méregetett, amikor az alattam fészkelődő fiú kezeit a térdemre tette és pár percig ott pihentette.
  - SuBin, felelsz vagy mersz? - kérdezte, miután felkapott egy papírt és mikulás szakállat csinálva belőle a fejére erősítette egy madzaggal. Igen, Changkyun feladatai sosem voltak durvák, azonban a kreativitásával nehéz lenne versenyezni.
  - Merek - vigyorogtam rá, miközben lesöpörtem magamról a nemkívánatos mancsokat.
  - Na végre - emelte kezeit az égnek. Eddig állandóan feleltem, mert Wonhonál merni a legveszélyesebb, de Changkyun mozdulata elterelte a figyelmem és nem tudtam visszafogni magam. Imádom a merést választani, de ha rosszak a lehetőségek inkább nem megyek bele.
  - SuBin, tisztában vagy vele hogy... - kezdte Minhyuk óvatosan, de közbevágtam.
  - Igen, nyugi.
  - Szóval - dörzsölte össze tenyereit Wonho, és a szemében gyanúsan huncut villanást láttam, ahogy közelebb hajolt, hogy szavait kihangsúlyozza. - Öt kör erejéig menj ki az udvarra és vissza se gyere, amíg nem szólunk - fejezte be. Mind döbbenten néztünk rá, de ő csak elégedetten hátradőlt.
  - Ez most komoly? - próbálkoztam.
  - Teljesen.
  - De hát tél van! - háborodtam fel, de úgy látszott, nem igazán érdekli.
  - Akkor ajánlom, hogy öltözz melegen - vont vállat. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyet tesz velem, holott elvileg nálam vannak, az én házamban, az én kanapémon, VELEM. Megsértődve pattantam fel Changkyun öléből, kisiettem az előszobába, és magamra kapkodtam a ruháimat, nehogy tényleg megfázzak. Egyetlen szó nélkül, magamban puffogva léptem ki a hideg éjszakába, és szándékosan becsaptam magam mögött az ajtót, hogy mind tudják, vérig sértettek.
  A mínuszok azért rendesen az arcomba csaptak, és hálát adtam az égnek, hogy sapkát is húztam, különben a füleim jegesre fagytak volna már. Kissé elveszve álldogáltam még az ajtónál, végül inkább elindultam a téli kert felé, ahol még le is tudok ülni. Az előző este esett hó ropogott a talpam alatt, ahogy sietve a kis építményhez lépkedtem. Vacogva nyitottam be, és bár itt is hideg volt, elviselhetőbb volt, mint kint a fuvallatok útjában mászkálni.
  Kirázott a hideg egy pillanatra, ahogy a zárt térbe kerültem. Sóhajtva telepedtem le a pokróccal leterített padra és a kabátot jobban összehúzva magamon vártam. El nem tudom képzelni, mi oka volt rá Wonhonak, hogy elküldjön. Próbáltam átgondolni, hátha csak megharagudott valamiért, de nem rémlett semmi, csak az hogy Changkyun ölébe ültem. Lehet, ez a probléma. Wonho mostanában kevesebb időt tud velem tölteni a munkája miatt, és amíg ő dolgozik, addig én a többiekkel lógok, de leginkább Changkyunnal. Tényleg, most hogy így jobban átgondolom, vele voltam a legtöbbet az utóbbi pár hónapban. Kicsit bűntudatom is van miatta, mert így a többiekre nem nagyon volt időm, Wonhoval meg szinte ma este töltök el hosszabb időt.
  A lelkem egy pillanat alatt nehezedik el, és most már kezdem bánni, hogy nem készültem nekik valami sokkal meghittebbel, csak egy egyszerű lazulással. Meg is érdemlem, hogy kiküldtek, én is ezt tettem volna a helyükben.
  Nem sok idő telt el, kábé tíz perc, amikor a homályos tejüvegen keresztül láttam, hogy valaki jön. A homlokomat ráncoltam, mert nem hinném, hogy az öt kör már lement, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Kezdtem egyre jobban fázni, úgyhogy még örültem is, hiszen valószínűleg mehetek vissza.
  Kíváncsian figyeltem az egyre közeledő alakot, és már készültem volna, hogy odalépek, és kinyitom az ajtót, de nem volt rá szükség, ugyanis Changkyun feje bukkant fel a nyílásban.
  - Hát itt vagy - mosolyodott el, aztán belépett, becsukta maga után az ajtót és megfontolt léptekkel jött oda hozzám.
  - Téged küldtek, hogy mehetek vissza? - kérdeztem vacogva.
  - Nem igazán - sóhajtott fel, aztán helyet foglalt mellettem.
  - Azt ne mondd, hogy téged is kiküldtek - nevettem fel.
  - De - bólintott vigyorogva.
  - Nagyon pikkelnek ránk valamiért - mondtam halkan, és megdörzsöltem a karomat, hogy ezzel is felmelegítsem magam.
  - Fázol? - fordult felém Changkyun, mire csak egy aprót bólintottam. - Jobban fel kellett volna öltöznöd. Na gyere ide.
  Felemelte a felém eső karját és átkarolta a vállamat, majd közelebb húzott magához. Máskor is csinált már ilyet, de most valamiért más volt. Zavarba jöttem tőle, a szívem megugrott, és én nem akartam, hogy ez történjen. Jól esett, de féltem, hogy csak képzelgek, hogy ez egy egyszerű baráti gesztus. Elhessegettem a gondolataimat, és inkább Changkyun vállára hajtottam a fejem.
  - Hányadik körben estél ki?
  - Ez még csak a második volt - válaszolt halkan.
  - Jézusom. És Shownu kiküldött?
  - Nem, Wonho volt.
  - Az hogy lehet? - fordítottam felé a fejem. Az arca csak néhány centire volt tőlem, de igyekeztem nem visszahátrálni.
  - Az első körben kitalálták, hogy fordítsuk meg a menetkört, hogy kicsit változatosabb legyen. Szóval Wonhonak tökéletes lehetősége nyílt rá, hogy elküldjön - nevetett fel. Annyira elvarázsolt, ahogy a tökéletes profilját figyeltem, hogy észre sem vettem, amikor már nem az állkapcsát bámultam, hanem a száját.
  - Minden oké? - szólalt meg hirtelen, amitől kizökkentem a bambulásból és a szemébe nézve elmosolyodtam.
  - Persze - mondtam halkan. Changkyun szája felfelé görbült, és automatikusan odakaptam a tekintetem. Valami megváltozott, más lett a légkör.
  - SuBin.
  - Hmm?
  - Ugye tudod, hogy szeretünk téged a srácokkal?
  - Persze - bólintottam. - Én is szeretlek titeket.
  - Tényleg? Mindenkit ugyanúgy?
  - Ezt hogy érted? - ráncoltam a homlokom, ahogy próbáltam felfogni, pontosan mit is akar ez jelenteni.
  - Úgy hogy...mindenkit barátként szeretsz? Vagy van olyan akit nem?
  Feketén csillogó szemeivel az arcomat fürkészte, de nem tudtam kiolvasni belőle semmit, ami segített volna az előrébb jutásban. A hangjából azonban kihallottam a bizonytalanságot és a reménykedést.
  - Nem tudom - kezdtem bele. - Talán. De nem vagyok biztos benne, hogy ő mit érez.
  Róla beszéltem. A gondolataim körülötte forogtak, miközben próbáltam nem elárulni magam neki. Féltem, minden egyes pillanatban. 
  - És ha elmondanád neki?
  - Az nem fog megtörténni - ráztam meg a fejem, mire Changkyun kíváncsian húzta fel a szemöldökét.
  - Miért?
  - Mert...mert félek, hogy mi lesz a válasz. Inkább várom, hogy Ő lépjen. Érted? - fejeztem be halkan, magam elé bámulva.
  - Hát, úgy látszik, ez rajta múlik akkor - nevetett fel ismét, már sokadjára ebben a pár percben. - Ó, jut eszembe. Van egy ajándékom számodra - csúsztatja kezeit a zsebébe, ezzel engem elengedve.
  - Tényleg? Én nem vettem neked semmit - szomorodtam el, mire csak megpöckölte az orrom.
  - Nem baj. Na, csukd be a szemed - utasított, én pedig vigyorogva és izgatottan tettem meg, amit kért. - Szuper. Akkor most...számolj el háromig. 
  Mosolyogva kezdtem bele a számolásba, bár nem tudtam, mégis mit akar nekem adni, de úgy döntöttem, bármi legyen is, az lesz a legbecsesebb dolog az életemben, hiszen attól kaptam, akit ugyan titokban, de a legjobban szeretek a világon.
  - Egy...
  Hallottam, ahogy a kabátja susog, mintha valamit kiszedne a zsebéből.
  - Kettő...
  A térde az enyémnek nyomódott, mintha közelebb ült volna. A szívem sebesen kezdett verni.
  - Három.
Éreztem a leheletét az arcomon, majd egy pillanat múlva már ajkai az enyémen pihentek. A szemem azonnal kipattant. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megtörténik az, amit már évek óta vártam. 
  - Changkyun... - húzódtam el tőle, pedig ha lehetett volna sosem engedtem volna el. Értetlenül emelte rám a tekintetét, én mégsem tudtam arra gondolni, neki milyen rosszul eshetett, amit csináltam. - Ez mi volt?
  - Ez volt az ajándékom - mondta, mintha ezt kérdeztem volna.
  - Nem, úgy értem, miért csókoltál meg?
  - Nem volt jó? - hajtotta le a fejét.
  - Dehogynem - mentegetőztem. - Csak, tudod, nagyon váratlanul ért. Mármint, nem gondoltam volna, hogy ezt teszed, de nincs ellenemre, mert amikor kérdezted, van-e valaki, akit jobban szeretek, mint barát, rád gondoltam.
  - Várj, várj - állított le, és akkor vettem észre, mennyire hadartam, csak hogy minél hamarabb túl legyek ezen a beszélgetésen. - Azt mondtad, rám gondoltál?
  - Igen, miért ismétled meg, amit mondok? - horkantam fel sértődötten. De Changkyun csak mosolyogva figyelt. - Mi az?
  - Aranyos vagy így, mikor durcáskodsz.
  Köpni-nyelni nem tudtam erre, csak kikerekedett szemekkel bámultam rá, amíg meg nem unta, hogy nem mondok semmit és közelebb hajolt.
  - Szóval, én szeretlek, te rám gondolsz. Azt hiszem mindketten tudjuk, mit jelent ez, nem?
  - Ööö...
  - Gyere ide, te - nevetett fel. Kezeit az arcomra csúsztatta, egészen közel hajolt és életem legjobb csókjában részesített.
  Végül már csak hagytam magam, nem foglalkozva azzal, hogy a félelem már eltűnt belőlem. Hagytam, hogy ez a srác, aki elrabolta a szívem, birtokba vegye a testem is, és minden létező szempontból az övé lehessek.
  És mindez egy egyszerű játékkal kezdődött, egy hideg, karácsonyi estén.

¤¤¤