Norvégia, 11-12. század körül

Április idusán a zord tél már messze járt Norvégia sziklás déli partvidékétől. Az idegen, szikár alkatú, világos bőrű, holló fekete hajú ifjú eddig mindösszesen egyszer járt a helyiek által csak Gloppurának nevezett sziklás leejtőkön. Azon a hajnalon csodás napfelkeltét látott, amint Vinjavatnet-tó horizontján felbukkant a hatalmas aranyló korong a távolban. Ám ezen a kora esti órán mindent szürkület, és köd lepett be, alig látott messzebb az orránál.

Óvatos, lassú léptekkel haladt a hegyoldalnak felfelé a szűk nyílást keresve, ami egy mélységi barlangba vezetett. Ugyanis ott rejtette el még hónapokkal ezelőtt, azon a korai hajnalon Dáinsleif fegyverét, Högnit. A híres kard, amit bátyjának Thornak kellett volna hónapokkal ezelőtt, apjuk, a király kedvéért megkaparintania, azóta az ő rejtekén pihent.

Az ifjabb Asgardi herceg félre vezette bátyját egy csellel, és jóval fivére kereső útja előtt, személyesen ő kutatta fel a nemes fegyvert, és titokban elrejtette azt, ezen az elhagyatott, sziklás partvidéken. Ennél fogva végül Thor kutatása sikertelenül zárult, és kénytelen volt üres kézzel apjuk elé állni.

A fiatal úr a barlang száján át mászva, végig araszolt a sötét, hideg és szűk falak között.

Atyjuk igen csalódott volt testvére kudarca után, és nem is maradt el a Loki által remélt dorgálás. Thornak büntetésből megoldást kellet találnia a felmerült problémára. Az ifjabb herceg büszke volt magára, hisz ezúttal is igen remek cselt vitt véghez teljesen egyedül, és még csak ki sem tudódott érintettsége a bátyja balsikere kapcsán. Az emléken merengve a herceg elégedett vigyora letörölhetetlenné vált.

Ugyan máig nem döntötte el, mit kezd a karddal, amin egy sötét varázslat ült, de ezt a napot találta legalkalmasabbnak, hogy átcsempéssze a fegyvert otthonukba, Asgardba. A herceg hosszú ideig keresgélte a kerülő utat, hogy ne a mindenki által használt és igen alaposan felügyelt Bifröstön át térjen haza a fegyverrel. Kerülni akarta a feltünést és a kapu őr Heimdall mindent lát, azon nyomban rajta ütne az értékes holmin, amint a szivárvány hídra lép vele. Éppen ezért Loki ezúttal is kénytelen volt lepaktálni egy boszorkával, kinek hála találhatott egy ritka átjárót a két világ között. Ám ez is csak ideiglenesen állt nyitva, ezért sem időzhet Midgard világában oly' sokáig.

Az ifjú csínytevőnek sosem kellett a kard, egyszerűen csak keresztbe akart tenni testvérének, igaz, ezúttal talán kicsit túllőtt a célon, de nem állt szándékában örökre rejtegetni ezt az átkozott holmit. Jól tudta Thornak szüksége lesz rá a közelgő háborúban. Úgy tervezte, a fegyver magától fog előkerülni, még épp időben az első ütközetek előtt a nélkül, hogy az ő neve felmerülne.

Arra mégsem számított, hogy mikor elér a barlang azon pontjához, ahol az értékes holmit hagyta, annak hűlt helyét találja majd.

Zavart csendben tapogatta végig a szikladarabokat a fal tövében, hisz pontosan emlékezett melyik két kő közé rejtette el a kincset, de nem volt ott. Guggolva keresgélt egy ideig. Vak sötét uralkodott a barlang mélyén, még ő maga sem látott semmit, épp ezért volt minden mozdulata körültekintő, és nesztelen. Nem sok hely volt a zárt barlangban, de könnyen el lehetett tévedni, a rengeteg víz és idő vájta termek, folyosók útvesztőjében, amik minden apró neszt és zajt felerősítettek.

Az ifjú herceg sokszor volt hebrencs és könnyelmű, de ha bajban volt, mégsem esett rögtön kétségbe, éles látása, ezen pillanatokban mutatkozott meg igazán.

Nem hallotta, és nem is látta ugyan, de volt valaki a barlangban rajta kívül. Mozdulatlanná dermedt és csendben várt. Nem hitt a szerencséjének. Épp abban az időpontban érkezett volna, mikor egy senkiházi kis tolvaj, el akarja tőle ragadni ezt a féltve rejtegetett holmit?

Nyugalomban várakozott, vagy negyed óra is beletelt, de türelmes volt a hideg és nyirkos helység ellenére. Sokaknak ilyenkor már átfagynak a tagjai, ő mégis köztudottan jól viselte a hideget.

- Tudom, hogy itt bujkálsz - lehelte csendesen, közben kimért mozdulattal emelkedett fel a földről. - És nincs hová menekülnöd - fordult meg. Teljes volt a sötétség a teremben. - Add szépen vissza, amit elvettél és ígérem, nem esik bántódásod.

Kivárt, de senki nem adta jelét, hogy hallaná szavait. Meglepte ez a türelmesség, de jól tudta, hogy ez csak ideiglenes. Biztos volt benne, nincs egyedül, hisz imént tisztán hallotta az idegen minden elfolytott lélegzetvételét. Talán egy halandó figyelmét elkerülte volna ez a hang, de őt egy Asgardi istent nem lehet ilyen egyszerűen rászedni.

Ki kellett hát ugrasztania a nyulat a bokorból. Határozott léptekkel indult meg a sötétségben az egyetlen kijárat irányába, remélve, hogy jól emlékszik minden kiálló sziklára vagy durva lyukra, ami útját keresztezheti.

Azon nyomban meghallotta a sietős motoszkálást a terem túlvégéből. Őt is meglepte, de a tolvaj igen gyors volt, és Lokit végül mégis feltartotta egy kiálló szikladarab, így a szarka, egér utat nyert, de csak egy ideig. A herceg a tolvaj után sietett, az utolsó terembe lépve megpillantotta a barlang kijáratát, amin épp kimászott a sötét alak, és ekkor már tudta, hogy megnyerte az üldözést.

- Hiába menekülsz, úgy is utolérlek - figyelmeztette az idegent, az ifjú hangja szinte nevetett a barlang vízhangozta kacaját.

Lokinak tetszett ez a kis fogócska. Amint elérte a barlang száját, létre hozta ármányos varázslatát. Alakjának tökéletes másolata csak akkor ért bármit is, ha üldözöttje látja azt, hisz oly könnyen át lehet lépni az illúzión, mintha felhő lenne, így a barlang vakságában mit sem ér egy ehhez hasonló trükkel. De kiérve, a holdvilágnál, minek kék fénye baljósan sütött át a szürkületi ködön, annál több esélye volt egy ilyen tökéletes varázslatnak.

Ő maga még ki sem lépett a barlangból, de valódinak tűnő hasonmása, már odakint várakozott az egyetlen menekülő út mentén áldozatára. Hallotta a hangos sikkantást, és már tudta, hogy a csapda bevált. A tolvaj pillanatnyi rémülete, az ő tökéletes utánzatától, elég volt, hogy a herceg maga is utolérje a fosztogatót.

A lány ijedten fordult meg, karjai közt a hatalmas kétkezes fegyvert ölelte magához. Rémülete még nagyobb lett, mikor ugyanazzal az alakkal találta szemben magát, a háta mögött is.

Loki pimaszul mosolygott a riadt kis madárra, aki épp nem rég léphetett a fiatal nők korába. Arca bájos volt, orra pisze, szemei hatalmas kéklő kristályként fénylettek, bőre hófehér, haja aranyzuhatag, amint mozdult a lány, hosszú tincsei lepelként libbentek utána. A herceg, korábban még nem látott hozzá fogható szépséget. A lány gyönyörű volt, és ijedt, de épp csak annyira, hogy megtorpanjon, mikor meglátta eredeti énjét, ezután nem sokat tétovázott. A hajadon levetette magát a járható útról, az ismeretlen leejtőre. A sziklák között kezdett mászni a tópart felé keresve a kiutat. A kiálló kövek rémesen kemények, és élesek voltak, apró lábainak is alig jutott hely, mégis meglepően fürge volt, a súlyos terhe ellenére is.

- Hé, ne menekülj! Állj meg kérlek, nem bántalak! - ígért volna meg neki bármit a herceg, csak megállíthassa egy kis időre.

Sietve mászott utána, a terep nehéz volt és halálos. A kövek a ködös időben nehezen voltak láthatók, a nyirkos időtől pedig csúsztak is. Elég egy rossz lépés, a lány lezuhanva szörnyet hal a sziklákon, és Loki jól tudta milyen törékenyek a midgardi halandók.

- Kérlek! Ne menj tovább!

- Hagyj békén varázsló! - üvöltött vissza a lány.

- Ami nálad van, azaz enyém!

- Azé, aki megtalálja!

Soká tartott a kergetődzés, a szépség ügyesen mászott, a fiú alig bírt a nyomában haladni, de látott egy szakadékot, közel arra, amerre a hajadon sietett. Úgy döntött kár volna veszni hagyni a karddal együtt a kisasszonyt is, hát hollóvá változott, hogy beérje a kis szarkát.

Épp időben ért oda, hogy ereszkedés közben átalakulva, a menekülő hölgy épp a karjaiba rohanjon. Erősen szorította meg a lányt, nehogy tovább léphessen, hisz mögötte egy üres hasadék tátongott, alján a tóval.

- Eressz el, te szörnyeteg! - sikította a lány.

- Meg akarsz tán halni? - ölelte körül a derekát az ifjú, de hagyta, hogy ellépjen tőle annyira, hogy letekinthessen a mélybe. A kisgalamb hamar riadtan hőkölt meg a karjai közt. Zavartan pillantott fel a hercegre, majd sietve tolta el magát tőle, de a fegyvert még mindig magához ölelte.

- Add vissza a kardot, és nem löklek le - ajánlotta fel a herceg, kezét kinyújtva a kis tolvaj felé.

A lány elképedve bámult rá. Először nem is hitte el, hogy lelökné miután megmentette. Azután jobban szemügyre vette rémisztő üldözőjét, aki felettébb impozánsan festett, korban úgy hitte talán egy idősek, hisz ő maga alig múlt tizenhat és a fiú sem lehetett több. Mégis oly szikár volt és magas, kisugárzása határozott és bátor, akár évekkel is idősebb lehetett nála. A lány nem tudhatta, de Loki valójában közel hatszáz éves volt, ami földi mértékkel elérhetetlen kor. Az ifjú herceg ruhái szokatlanul zártak, és rendezettek voltak, így biztosan tudta, hogy nem egy földijei közül. Úgy hitte talán a túlparti vidékről érkezhetett, mert itt senki nem öltözködött ennyire pedánsan, sem elegánsan, és nem is varázsoltak ilyen könnyelmű módon.

A szőke szépségnek fogalma sem volt, hogy ők ketten mennyire különböznek valójában. Nem csak népeik, de világuk és fajuk is egészen eltérő.

- Inkább lökjél le, de a kardot nem adom - intett, hogy tartsa távol magát a fiú.

- Rendben van - lépett közelebb a herceg, de a lány megrémült és kirántotta hüvelyéből az átkos fegyvert. Loki kezeit maga elé kapva hőkölt meg.

- Ez rémes ötlet volt – komorult el az ifjú ábrázata. Már nem is találta oly szórakoztatónak a kergetődzést, hisz a lány kihúzta Dáinsleif átkozott pengéjét, Högnit. A fegyvert varázslat súlytotta, mely szerint a kirántott fémet nem helyezhetik vissza a hüvelybe, míg nem ontott vért, és el kell vennie valaki életét.

- Távozz - szegezte rá a lány a fegyvert.

- Most már valakinek meg kell halnia - jelentette ki a herceg. A midgardi lány rémülten nézett vissza rá. - Ez a kard Högni, Dain király átkozott fegyvere - kezdett magyarázatba az ifjú, de nem volt szükség a folytatásra.

A lány, mikor ráébredt tettére, ijedtében kiejtette kezéből a kardot, hisz ő maga is tudta, miféle holmi ez, és, hogy milyen varázs sújtja, de rémültében egészen megfeledkezett a tiltásról.

Hogy is lehetett ennyire balga? Szidta magát fejben.

Loki követte tekintetével a penge útját. Amint az a földön kötött ki közelebb lépett, hogy felkapja, de a szépség gyorsan reagált, megragadta a markolatnál a fegyvert. Mindketten rosszul mozdultak. A herceg beleszaladt a pengébe. Csípője mellett a hasán ejtettek rajta szúrt sebet. Az ifjú fájdalmasan nyögött fel, míg a leány ijedten kapta a fájdalomtól eltorzult arcra tekintetét, hisz nem így akarta.

Túl közel álltak a szakadékhoz, Loki erősen szorította lüktető, vérző sebét. A hajadon kihúzta a pengét, hogy segíthessen üldözőjén, de a herceg zavart állapotában rosszul lépett és egyenesen a mélybe zuhant.