EH (Ezüsthold) után 1852. Zöldellés hava, Kínok Palotája

A sötétből két ismeretlen tűnik fel. Lépteik alatt recsegnek és ropognak a csontok, de az egyikük nem riad meg annak a hallatán. Arcára semmiféle érzelem nem rajzolódik ki, olyan mintha a lelkét teljesen hidegen hagynák az alatta heverésző, kínhalált halt emberek csontig bomlott testrészei. Százak, de az is lehet, hogy ezrek pusztultak itt el, s szerteszórt maradványaik síri csendben fekszenek az örökkévalóságig, miközben a bosszúra éhes lelkeik, könyörtelen alattomossággal róják a sírkertet. A gyalogszerrel érkezett harcos, könnyed léptekkel szeli át a gyér köddel borított előteret, ahogy hosszú fehér haját nedvessé áztatják a szemerkélő esőcseppek. A pokol lángjait idéző vörös szemei, csaknem világítanak a félhomályos szürkeségben, s az arcának fakósága démonias hatást varsázol a küllemének. Testét, bokát tapogató fekete színű, cserzett katonai bőrkabát takarja, melyet a derekánál széles fegyvertartó övvel csatolt össze. Oldalán egy-egy aprólékosan díszített noxium kardhüvely lapul, amiben éles pengék várakoznak. Jobbjában vaskos kötelet szorongat, aminek a végén egy megkötözött testű férfi toporog.
Az ő arcáról rémület olvasható le, s minden porcikája reszket a félelemtől. Nem szól semmit, talán nem is tud, de leginkább a rettegés az, ami némaságba bénítja az elméjét.

A kalandor lelassítja a lépteit, majd megáll egy gigászi kapu előtt, amely a hatalmas épület egyetlen bejárata. Bakancsos lába mellett piszkos fehér márványkör lapul a térdmagasságnyi ködben. A mögötte vánszorgó túsz jobbra-balra pislogva, szó nélkül követi a Vérjáró példáját. Nem tudja, hogy hol van, s nem is érti az itt létének a miértjét. A harcos sem törődik vele, helyette az ódon kapura írott ősi jeleket kezdi olvasni. Mellettük kétoldalt az ürességébe mosódott és megkopott arc nélküli szobor áll a mellkasukra festett halál rúnájának jelképével. Pallost és pörölyt markoló kitárt karjaikon, láncokkal erősített ketrecek lógnak, amiben a felismerhetetlenségig csonkított mumifikált halottak ücsörögnek. A rabosított fickó, riadt tekintettel mered rájuk, ám mikor a holtak szétszabdalt torz arca az érkezők felé fordul, ijedt kiáltás közepette esik hanyatt.

– Össze ne szard már magad! - veti oda hanyagul a harcos, de közben le sem veszi a szemét az írásról.

Szájáról leolvasni, ahogyan a vérrel írt sorokat rója.

– Valahogy sejtettem – motyogja, majd összecsapja a tenyerét és a foglyához fordul.

A férfi, mintha megérezné a közelgő véget, nyomban menekülésre fogja a dolgot. A vérjáró szája gonosz mosolyra görbül.

– Hohó, nem mégy innen sehová – mondja szárazon, majd olyan erővel rántja meg a kötelet, hogy a férfi nekiszáll a kapunak.

Megszédül, s feltekint a fogvatartójára. Könyörgése szaggatott, s a hangja csuklik a rémülettől.

– Kérlek, eressz el. Mit ártottam neked?

Ilumenyn Phoenix, mélyen a fickó szemeibe néz, de a válasza előtt egy díszes butykost kap elő, amelyből nagyokat kortyol.

– Semmit, csak a lelked kell és a szenvedésed – vonja meg a vállát az érzelmek legcsekélyebb jele nélkül, majd egyik pillanatról a másikra közelebb húzza az áldozatát.

Egyenesen a körre állítja, majd nagy lépést tesz hátra. A riadt falusinak csak pislogásnyi ideje marad.
A holtak üreges sötét szemei, zöld lángra gyulladnak, s azon pillanatban megremeg a férfi. Megfeszülnek az izmai, minden porcikája görcsbe rándul, s kiguvadnak a szemei. Felhasad a bőre, miközben mély vágások keletkeznek a testének minden felén, amelyek mélyen a húsáig hatolnak. Üvölt a fájdalomtól, s a levegőbe emelkedik, s itt-ott a véres csontjai is előbukkannak, miközben tovább szakad a húsa.

Végezetül egy utolsót nyikkant, majd a megcsonkított tetem tompa puffanással pottyan a nedves talajra. Ráérős morajlással tárul ki a vaskos kapu mindkét szárnya, s a harcos késlekedés nélkül sétál be az ismeretlenbe...

Barátságtalan vaksötét köszönti őt, melyhez lélegzetnyi nyomasztó érzés társul. Nem hall semmi mást, csak a víz monoton csepegése meg a kísérteties szelek fütyörésző zúgásának idegtépő kórusát. A levegő áporodott, keveréke a penésszel és a halál bűzével. Tudja nincs egyedül, érzi, hogy valami, vagy valaki figyeli őt. Előkapja a kulacsát és nagyokat kortyol a tartalmából, majd mintha csak egy tavernába térne be, elindítja a lépteit. Nem éri váratlanul a semmiből érkező támadás.

Ügyesen hárítja a szívét megcélzó lándzsahegyét, amit zöldes-szürkés fények öveznek, s borítják dögszagot okádó lángokba a nedves talajt. Acél csendül, amikor összeér a pika éle és a harcos kardpengéjének lapja, s szikráik fénye egy röpke pillanatra megvilágítják a támadó képét.

Szürke arc, véres beszabdalásokkal, s ragyogó kék szemekkel. Legalábbis ennyit lát meg belőle Phoenix, mert ellenfele rögtön szerte is foszlik a feketeségben.

Újra a sötétség csendje települ közéjük.

Valahol a homályban láncok csörrennek, majd egy női hang.

– Nocsak, újabb hatalomra éhes kalandorral van dolgom?

Léptek zaja szűrődik a láncok csörrenése mögül, majd kevéssel rá, halovány fények ragyognak fel, s töltik meg a teret.

Szürke és fakózöld. Talán e színek, amik a leginkább körülírják a csarnok túlvilágias látványát, ahogy a harcos sokat látott szemei is elámulnak a terem panorámáján.
A mennyezet a magasba szökve, ködös homályba vész, s vízcseppek szitálnak le onnét. A talaj szépen csiszolt márvány lehetett hajdan, de most már csak árnyéka egykori küllemének. A romos és bomladozó falakon - a csontokból faragott fáklyák mellett -, megannyi testrész látható, melyek mintha csak valami képek volnának, úgy vannak felszögezve, de mégsem ez a legmeghökkentőbb az egészben. Nem. Phoenix a csarnok közepén álló nőre fittyet hányva a falhoz sétál, s leszaggatja az azon csúfolkodó megcsonkított fejet.
Torz és megnyúzott bőrű, visszataszítóan nagy kocsonyás szemekkel, melyekből könnyek csordulnak kifelé, s áztatják nedvessé az egész arcát.

– Ez még él – motyogja unott közönnyel, majd laza mozdulattal elhajítja magától, s a nő felé fordul.

Most már jobban szemügyre tudja venni őt.

Vékony, de annál erősebb aranyláncok verik béklyóba, melyek a terem közepén elhelyezkedő trónusból indulnak. Arca fakó és szürke, s húsig hatoló friss vágások csúfítják. Szemei nagyok, világos kékek és a tekintete szinte csábító. Szája vaskos, húsos, de szétszabdalt. Fekete haja hullámos és majdhogynem a bokáját simogatja. Teljesen mezítelen, s tetőtől talpig mély vágások tarkítják. A Fényfaragók Trónja mellett álldogál, s ujjaival a hullámos fürtjeit tekergeti. Phoenix vörös szemei hosszan időznek el rajta, s nem is titkolván méregeti a nő formás idomait.

– Tán tetszik valami? – szólal meg a Lélekgyötrő, s szabad tenyerével végig simítja a kebleit.

Phoenix arcára mosoly kanyarodik.

– De még mennyire – feleli unottan. – Az a diaboluk lándzsa ott a kezedben.

A nő arcáról lentebb adódó mosoly elárulja, hogy másra számított, de megjátszott kedélyessége nem apad el. Zafírkék szemei a hegyes fegyverre siklanak, majd újabb kéjes nevetés próbálja szebbé alakítani a megcsúfított ábrázatát.

– Lám csak lám, az ismeretlen idegen Revnärr dárdájára izgul – csilingelnek a dallamos szavai, majd hirtelen felkapja a fejét. – Tessék, megkaphatod!

Hangos csörrenés közepette mozdulnak meg a láncok, miközben támadásba lendül. Szempillantás alatt teszi meg a tíz lépésnél is nagyobb távot, s egyenesen áldozata felé döf a fegyverével. Mást valószínűleg a halálba küldött volna, de Phoenixet nem abból az acélból öntötték. Könnyűszerrel hárítja a szúrást, majd fürge mozdulattal a nő hátamögé keveredik. A lélekgyötrőnek ideje nem marad, s most már a láncok mellett, Phoenix szorítása is megbéklyózza. Megragadja a lándzsát és a nő torkához nyomva fogja le őt. Szabadulni próbál, de a vérjáró keményebben szorítja magához, olyannyira, hogy már fulladozni kezd, ám köhögés helyett, kislányos hangon kéjes szavak hagyják el a száját.

– Tetszik ez a pozíció, csak túl sok rajtad a ruha – hadarja el egy szuszra, s egész testével a mögötte álló Phoenixhez simul.

Elereszti a fegyverét és egyik kezével a harcos arcát, míg a másikkal a combját érinti meg. A vérjáró kissé lazít a szorításból, de csak olyannyira, hogy a foglya ne fulladjon meg tőle.

– Erős vagy, bátor és jó képű. Szívesen eljátszok veled.

Phoenix arca közelebb kerül a Lélekgyötrő nyakához. Érzi a vére áramlását, hallja szívének ritmusos dobogását, s vágyainak émelyítő illatát.

„Nem szabad, most nem, vele nem." – harcol a gondolat ellen, majd alaposan körülnéz.

– Hol van? – kérdezi a hangjába rejtett apró kacérkodással.

A nő nem a kérdésre válaszol.

– Még be sem mutatkoztál. Bárki lehetsz, és én nem állok szóba akárkivel.

Ujjait Phoenix combján táncoltatja, s egyre feljebb csúsztatva próbálja elvonni vele a figyelmet.

– Gondolom, nem sok udvarló járhat ide boszorkány. Biztosan nagyon unatkozhatsz, hogy így el vagy zárva a külvilágtól.

A nő száját dallamos nevetés hagyja el, amely visszhangozva járja körbe a Kínok Csarnokát.

– Többet tudok, mint gondolnád, de még a nevedet nem említetted. Dernall Lidyrrennának hívnak, most te jössz! – cincogja, majd kissé oldalra billenti a fejét, hogy a nyaka jobban látszódjon, közben tenyerével eléri Phoenix férfiasságát.

A harcos nem lepődik meg. Túl sok minden történt már vele az életben és nem az a fajta, aki bármitől visszariadna.

– Phoenix, az Ilumenyn családból. Fia Isagilnek, unokája Lamiänak.

– Sidal sarja vagy – leheli meglepetten Lidyrrenna.

– Így is mondhatjuk...

A Lélekgyötrő leereszti a kezeit. Hangja most nem dalalmos, leginkább gunyoros megvetés ékesíti.

– Vérednek árulója...

Phoenix figyelmen kívül hagyja a megjegyzést, helyette más irányba tereli a beszélgetést.

– Hol van a doboz tündérmanó?

– Felakarod nyitni, vagy tán a démon erejére áhítozol te is?

A harcos nagyot sóhajt, majd elereszti a lándzsát, amely nagyot csattan a nyirkos talajon. Megfordítja Lidyrrennát, s megragadja a torkánál. Talán három fejjel is magasabb, s fizikailag is sokkal erősebb nála, de a lány nem riad meg tőle.

– Nocsak, a nagy harcos begurult? Ummar hőse talpig vérben. Isteneknek, démonoknak gyilkosa, a parázs, mely elhamvasztja a sötétséget, de legbelül jómagad is tudod, hogy ki vagy, mi vagy.

Phoenix nem válaszol, szorosabbra fonja a nő torkán az ujjat, s megemeli őt. Szemük tekintete, mélyen a másikéba fúródik, s hosszú gondolatjáték indul kettejük között. Próbálnak egymás elméjébe férkőzni.

– „Ragyogó pengéjű karddal vívja a küzdelmet, s kaszabolja le egy démon fejét" – Jelenik meg egy képsorozat a fiatal Phoenixről, Lidyrrenna gondolataiban.

– „Hárman járják a virágzó rétet, s nyomaikat pusztulás követi, velük szemben egy gigászi monostor képe bontakozik ki a fényes napsütésben" – Látja Phoenix a régmúlt történését.

– „Szép zöld szempár nézi őt, s kedves szavakkal mesél neki egy történetet" – Fénylőszépség Azaginir beszél a fiához Phoenixhez.

– Elég! – kiált fel a vérjáró, s pusztító támadást intéz a lélekgyötrő tudata ellen.

Minden porcikája felizzik a fájdalomtól, amely egyaránt sanyargatja meg a testét a lelkét és az elméjét. Bőrén hasadások keletkeznek, s szivárogni kezd a vére a friss sebekből. Kínok gyötrik, s ahogy a sötétség kezdi átvenni a hatalmat, elméjébe úgy ólálkodnak be egy réges-rég múlt történet emlékei...

Az Összeomlás napján

Verőfényes nap köszöntött Észak Ummar zöldellő vidékére. A kék ég vakítóan tündökölt, s felhőtlensége méggyönyörűbbé varázsolta az amúgy is csodálatos nyári napot. Völgyliliom kolostorának csúcsai fénylőgyémántként tündököltek a napsütésben, míg a szigetet körbeölelő folyó háborítatlanul szelte az útját.

– Nincs már messze - suttogta Lidyrrenna, majd felszökkent az egyik diófa ágára.

Mellette ketten álltak. Két magas, természetellenesen fehér bőrszínű, felismerhetetlenségig megcsonkított küllemű ember, akik egyszerű fekete ruhát hordtak, hosszú, szakadt köpennyel és az arcukat rejtő csuklyával.

Megszakad a kép, s egy újabb ugrik be Phoenix elméjébe.

Emberek százai menekültek, miközben zöldes lángok terjedtek szét a téren. A füst fojtogató volt, melynek bűzére rásegített a megperzselt tetemek égett húsú szaga.

– Katonák a szentély irányából! – kiabálta Lidyrrenna, majd lándzsáját keresztül döfte egy nő halántékán.

Közelebbi társa biccentett a fejével. Csak a zölden égő szemei és a fakófehér álla látszódott ki a csuklya takarás alól. Teste apró darabokra omlott szét, majd tűnt el, s helyén fekete ködfoszlány maradt. Nem sokkal rá, a pörölyöket és pallosokat szorongató lovagok előtt jelent meg.

Megint törlődnek a gondolatok, majd tovább folytatódik a kábult harcos fejében a történet.

Darman Trannar sötét mágiával szakította be a díszes nagy kaput, melynek ereje akkorára sikerült, hogy a szele még mérföldekkel arrébb is érezhető volt. Csend és szállingózó por települt a csarnokbéli védők és Umbragin szolgái közé. Lidyrrenna hosszasan leste az előtte álló kopasz lélekgyötrőt, aki levetette a ruházatának felsőrészét. Teste izmos, fakó és mély sebekkel csúfított. Tarkójából láncok lógtak lefelé, melyeknek végére koponyákat erősített. Jobbjában az általa kiirtott családtagjainak csontjaiból készített fegyverét szorongatta, míg baljának markában sötét energia villódzott.

Sötét villanás, s tovább úszik a régmúltbéli álomkép.

Egy lovag térdelt a trónus előtt. Körülötte vérbefagyott tetemek, s szétszabdalt testrészek mindenhol. A trónon Lidyrrenna foglalt helyet és egy halott nő megnyúzott fejét markolászta.

– Ölj meg, és sosem lehet a tiéd – hazudta a földet bámulva Arcorrhim a Nobregränn házból.

– Nyújtsd át a Dobozt és talán nem ér utol a kín – vágta rá Lidyrrenna.

A lovag vérző arccal nézett fel a nőre.

– Ha megtehetném, sem tudnám – motyogta nevetve.

Lidyrrennát váratlanul érte a támadás, s erőtlenül borult le a trónról...

Phoenix érzi, hogy a térdre esett, de nem képes kinyitni a szemeit. Teste remeg a fájdalomtól, melyet sötétvarázslat kínoz, s okoz rajta húsig hatoló sérüléseket.

Folytatódik a mágikus álom.

Arcorrhim a trón előtt feküdt a vérében, s teste meg arc felismerhetetlen volt a sérülésektől.

– Még lélegzik – állapította meg az akkor magához tért Lidyrrenna.

Egy fakófehér, vérrel festett kéz nyúlt feléje, majd segítette fel a földről.

– A Végzet Doboza? – kérdezte a nő a másik lélekgyötrőt.

A férfi a haláltusáját vívó Arcorrhim mellé térdelt, s megérintette őt a mellkasánál.

– Erős fénymágia rejti magába, ám neked van hozzá hatalmad Lidyrrenna.

A nő közelebb lépett. Nem messze tőle a kerek ablakokon át vígan sütkérezett be a nyárközépi napsugár. Fénykoszorúja a csarnok közepére emelt trónust világította meg.

A lovag szaggatott nevetésbe kezdett. Minden egyes rázkódáskor sűrű vér csordult ki a sebeiből.

– Ha most meghalok, nincs az a hatalom, amely megóvhatna benneteket – suttogta reszkető tagokkal

– Add át a dobozt barátom, s megmented a világot – térdelt le mellé a lélekgyötrő boszorkány, s játékosan kacsintott a szemével.

– Ha átadom, mi a biztosíték arra, hogy nem nyitjátok föl? – leheli haldokló hangnemben a férfi.

Látszott rajta, hogy nem húzza már sokáig.

– Önként kell átnyújtania, amíg életben van, különben az erő elszabadul, és megszállja a testét – hadarta Darman.

Lidyrrenna hosszas pillantást nyújtott a kopasz lélekgyötrővel, majd a végét járó lovagra csúszott a kék szemének pillantása.

– Nem a Névtelen Démonért keltünk útnak. Nem vagyunk oly ostobák, hogy elpusztítsuk a világot.

A lovag mozdulni szeretett volna, de folytán volt az ereje.

– Balgák. Ha az Árnyak végzetét szeretnétek visszahozni, a démon ereje nem segít rajtatok.

– Vagy ez – kezdett bele kedélyes hangon Lidyrrenna, majd szavai egyre fenyegetőbbé váltak. – vagy a halál fog végig söpörni Ummaron. A döntés a te kezedben, akarom mondani lelkedben, van.

Sűrű meleg folyadék csordul végig az arcán, s a hideg rázza minden porcikáját. Tudja, hogy hol van, még sem tud parancsolni a testének. Lidyrrenna mágiája múltbéli béklyóba zárta az elméjét, de most már nem is szeretne szabadulni. Hajtja a kíváncsiság, az ok, hogy hogyan pusztult el a világ, ám a folytatódó látomás helyett, csak be-beugró villanásokat lát meg.

Rázkódott a kolostor, s vele együtt a világmindenség is. A hangok emberi érzékekkel leírhatatlanok voltak, s az érzelmek pedig gyötrelmesek. Az irányíthatatlan erő, pusztító viharként tombolva szabadult a világra, s söpört el mindet, ami élt. A lélekgyötrők bőre lemállott, s pokli kínok közt égtek ki a szemeik. A nő még látta, hogy hogy zárja őket örök gyötrődésbe az ősi erő.

Lidyrrenna és társai túlélték a pusztulást, de sorsuk rosszabb volt, mint a vég, s a halál. Az aznap kínhalált halt milliók szenvedését kell átélniük nap mint nap az örökkévalósságig, míg világ a világ.

Kezd visszatérni a valóság, s a vérjáró hunyorogva nyitja ki a szemeit. Feketeség honol körülötte és síri csend nyomasztja a füleit. Teste szinte lángol a fájdalomtól, érzi, hogy sérülései nem forrnak be. Megrázza a fejét, de nem mozdul. Szíve ütemtelenül zakatol, s a lélegzete is szaggatott.
Arra eszmél, hogy hideg fémek tekerednek a testére, miközben egy női hang csendül a háta mögül.

– Nagy kár érted Bukott. Szívesen elszórakoztam volna veled, de sebaj. Tökéletes őrző válik majd belőled.

Phoenix elméjében olyan gondolatok képei elevenednek meg, melyeket sosem élt át.

„Te leszel a Végzet őre, s kínod lesz a fizetséged" – suttogta egy kíméletlen hang a sötétben, valamikor még a Halál napján.

Tudja már, hogy ha nem cselekszik, ő lesz a doboz rabja, s Lidyrrenna szabaddá válik.

– Halállal szolgálsz, s halállal adózol – hallatszódnak a lélekgyötrő dalalmos szavai, miközben fellobbannak a szürke fények.

Lándzsával a kézben a térdelő vérjáró elé lép. Lehajol hozzá, s megsimítja az arcát. Phoenix hófehér hajszálai a sebekkel csúfított arcába hullanak, s a vörös szemei összefonódnak az őt fürkésző azúrkékkel. Lidyrrenna teste teljesen ép. Nem csúfítják már a sérülések, így alakja még vonzóbbnak hatást kelt. Phoenix tekintete végigszalad rajta. Körülöttük vibrálnak a túlvilágias fények, miközben örvényleni kezd, a menymezeztet tapogató szürkészöld köd.

– Nocsak, oda lett a pofikád – gúnyolódik a nő, s ajkai közelebb csúsznak a harcos véres szájához.

A fehér hajú behunyja a szemeit és elcsattan a csók.

Hosszan, forrón, s valódi érzelmekkel telítve. Érzelmekkel, melyek Phoenix lelkéből erednek, s áradnak szét a testén.

Nyitja a szemeit, s megdobban a szíve. A lélekgyötrő hatalmas hibát követett el, mikor átruházta rá a kínjait, elfeledve vele a harcos származását.

Nem hagyja abba a csókot, sőt tovább folytatja. A fájdalmából merít erőt, s a kínokból a hatalmat. Megérinti a nő arcát, akinek most elkerekednek a szemei. Phoenix elsőnek féltérdre, majd a lábaira a lábaira emelkedik. Lidyrrenna megdermed, s nem képes elemelni az ajkát Phoenixétől.

Viharos szelek támadnak fel, melyek felforgatják az évezredek alatt lerakódott port, s keverik össze az orrokat csavaró halál bűzével. A szürkészöld fényeket a pokol vörössége váltja fel.

Izzó parázsba gyúlnak a béklyóba záró láncok, majd égnek el teljesen. A lélekgyötrő boszorkány remegni kezd, s erősödő fájdalmai közepette lobbannak lángra a falakra aggatott „élő" testrészek. A terem tetején gomolygó köd vörösbe megy át, s elnyújtott, ragacsos vércseppek hullnak alá, melyeknek a vége kínokat átélt emberek arcát veszik fel. Mindegyik egy-egy lélek, kik egykor itt lelték a halálukat.

– Azt hitted tudod mi az a kín és a fájdalom? – zendül Phoenix megvető hangja, amely lidércként járja körbe a Kínok csarnokát.

Lidyrrenna a vérjáróra tekint. Nyitná a száját, de nem jön ki hang a torkán, helyette utolsó erejével Phoenix gondolataiba férkőzve egy szót ismétel el.

„Köszönöm.", majd a teste vörös lángra lobban, s izzó hamvakká porlad széjjel.

Csend települ a félhomályba, s egy apró kopott doboz jelenik meg a földön. Ócska, hétköznapi ládikó, amely olyan, mintha fából készült volna, ám amint fény éri, ismeretlen írások képződnek rajta. Lehajol érte. Alig egy tenyérnyi, mégis olyan erőt rejt, amely megbizseregteti a vérjáró lelkét.

Amint megérinti, megremegnek a falak, s omladozni kezd az épület. Kísértetek suhannak a semmibe, kínok és kesergések hallatszódnak a múltból. Phoenix a markába szorítja, s mintha mi sem történt volna, úgy hagyja magamögött a Kínok palotáját.