Minden egy egyszerű mondattal indult: "nem vagyok éhes". Akkor még mindenki azt hitte, csak azért mondom, mert telezabáltam magam csokoládéval délután. Most már biztosak benne, hogy hazudok.

Lavender Langley egy tizenéves lány, vagyis így mutatkozna be hivatalosan, ha megkérdeznék tőle, ki ő, mi ő. Viszont interneten csak annyit írna le magáról, hogy egy szomorú ember, a nemét pedig egyébnek állítaná be. Hogy miért? Nem szeretne ismerkedni, még valaki egy apró együttérzést is képes lenne rá pazarolni.

Lavender Langley szabadidejében alszik, zenét hallgat, olvas és sportol. Semmi több, hacsak a szerencsétlenséget nem lehetne szabadidőhöz sorolni.

Lavender Langley hetente háromszor megy úszni, egy nap húsz percet fut, a szobája sarkában megbújva csinálja a felüléseket és a fekvőtámaszokat a kemény padlón. Egy jó tizennyolcas BMI-vel rendelkező lány, hát nem csodálatos? Álmaidban! Ő egy kövér disznó, egy hájas hurka, amiből csöpög a zsír. Sosem lesz karcsú, sem szép, sem elégedett.

Lavender Langley én vagyok. Pontosan tizenhét éves, százhatvankilenc centiméter, ötvenkettő kilogramm és hét dekagramm. Ronda, duci, undorító, alaktalan kocsonya. Minden, ami nem szeretnék lenni.

Ha odaállok a tükör elé, nem látom teljesen a testemet. Még a tükörbe sem férek bele - és ez nem nézőpont kérdése. A szemem jó, tökéletesen látok. De bár ne látnék. A feleslegek függeszkednek rajtam. A túlsúly túlságosan meglátszik. Istenem, ments meg magamtól! Nem akarok kövér lenni, nem akarok enni, nem akarom élvezni az ízeket, nem akarom, hogy az étel határozza meg az életemet. Nem akarok semmit, csupán egy társat keresek. Én tudom, ki ő, de ő nem ismer engem. A neve Ana. Vékony, mint a Nap sugarai, és még a legmagányosabb szellő is Mary Poppinssá tudná változtatni egy esős napon. Amikor elsőnek megláttam, szinte csábított, hogy megismerjem, hogy beszéljek vele.

Azóta már itt van velem. Ő ismer, és én ismerem, jobban, mint bárki mást. Érzem csontos ujjai hűvösségét, a bordáit, ahogyan átölel, érzelemmentességét, ahogyan a fülembe suttogja a nevét. Most ő irányít, és én azt teszem, amit mond. Már nem fáj semmi, nem érzek semmit, éhséget és ízeket végképp nem.

Ana átsegít most engem egy nagy akadályon, amit úgy hívnak, élet (étel). Szeret engem, szereti a testemet, ha üres, ha a gyomrom összeszűkül, ha a torkom kapar és száraz. Vele nem kell azon gondolkoznom, mennyi volt a napi kalóriabevitelem, mert a mosdó felett öklendezve már úgyis mindegy, és az ötvenedig felülés után már mínuszban vagyok. Mínusz ezer kalória naponta, nem is rossz. Fekvő, plank, futás, úszás, guggolás, kitörés, hasprés, szünet, futás, felülés, hasprés, fekvő, plank, súlyzózás, guggolás, ájulás. A rosszullét és a halál között táncolva azon sincs időm gondolkozni, mi lenne, ha javítanék magamon, ha többet ennék, mint napi három vagy négy alma (ami szintén kalóriát éget), zöldségek, néha zabpehely vagy saláta. Ana azt mondta, hogy ne egyek, ha negyvenöt kiló szeretnék lenni. Ha eszek is, hányjam ki, dugjam le a két ujjamat a torkomon, és öklendezzem fel a kalóriákat, aztán fuldoklásig igyak vizet. Egyszerre talán többet, mint két liter, mert így leszek szép és vékony.

Anát fél éve ismerem már, de amikor belenézek a tükörbe, még mindig ugyanaz néz vissza rám, mint idáig bármikor. Egy kövér disznó, akinek nincsen önkontrollja. Akinek hatezer kalóriás falási rohamai vannak hetente, aki didereg minden egyes pillanatban egy nap nullától huszonnégyig, és akinek a szüleit nem érdekli, mit csinál az egyetlen lányuk a testével és az elméjével. Csak azt tartják számon, hogy kevesebb a heti kiadás, mióta nem eszek.

Emlékszem, amikor elsőnek és utolsónak próbálták meg belém tuszkolni az ételt. Reggel volt, rajtam pedig egy hatalmas pulóver lógott egy vastag mackónadrággal együtt. Apa undorodva nézte, hogyan simul a bőrömre a ruha, amikor a ventilátor felém fordul.

-Az étel az asztalon – ennyit mondott, és a fejével a konyha felé biccentett.

-Nem vagyok éhes – motyogtam el legalább hatvanadjára a betanult mondatot.

-Eszel, mert anyád készítette!

Anya? Hozzá sem érhetett ma a konyhapulthoz, nemhogy csinált volna nekem reggelit. Ahogyan láttam, a tányéromon egy kakaós csiga hevert, az is biztosan egy penészes, a kocsiból kibányászott darab lehetett, amit oda kellett ragasztani a tányérhoz, nehogy elmászkáljon. Milyen kedves. Hirtelen eszükbe jutottam, vagy csak a kiadásaimat számolgatták, mikor költözhetek el itthonról, hogy ne rontsam a levegőt, és ne költsem a pénzüket?

-Nem vagyok éhes – mondtam nyomatékosabban.

-Ha nem eszel, akkor meg fogsz dögleni!

-Miért érdekelne is ezt titeket? Sosem szerettetek volna gyereket! Akkor mi történt? Nem húztál kotont vagy elszakadt?

Vaskos tenyere az arcomon csattant, mielőtt észrevettem volna, de visszanyeltem a könnyeket, és nem kaptam oda rögtön a kezemet, mert az égető érzés ezt diktálta.

-Kussoljá' ribanc! A gyerektartásért is fizetnek, szóval addig nem halhatsz meg, amíg tizennyolc nem leszel. Utána oda mész baszni, ahová csak akarsz!

-Nem akarok reggelizni! – ordítottam rekedten.

-Akkor dögölj meg most azonnal! – emelt fel egy sörös üveget a dohányzó asztalról, és fenyegetve felém lóbálta.

Sikoltva szaladtam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. A kezem krónikusan remegett, és a könnyeim vízesésként zubogtak lefele eláztatva a szőnyeg sarkát.

Most, a jelenben, a történtek után három nappal nézem magamat a teljes alakos tükörben. Ez sohasem hazudik.

Fogytam? Nem. Híztam. Vajon én miért nem leszek olyan szép, mint a magazinok címlapjain szereplő nők? Az arcom kerek, a lábam vaskos és még mindig rengeteg zsír van rajtam. Ugyanazt eszem, mint ők. Ugyanazt TESZEM, mint ők. Nekik van valamilyen titkuk? Trükkük? Plasztikai sebészet? Zsírleszívás? Biztosan.

A bordáim ki akarnak törni a helyükről, hasam már gyakorlatilag nincs is. Olyan vékony vagyok, mint még soha. De inkább undorító, mint szép.

Akkor most kövér vagyok, vagy sovány?

Miért hallgatok még mindig Anára? Mert nincs más választásom. Mert már nincs visszaút. Mert mit tehetnék? Nem akarok kövér lenni, nem akarok hamburgert tömni a számba, nem akarok semmit. Nincs megállás. Ha elveszek, minden elveszik. Én nem akarok elbukni. Az étel csak méreg, és ha eszek, akkor meghalok. Ha nem eszek, akkor is meghalok. Belülről a lelkem dübörög, hogy állj, egyél, de az agyam és a testem mással áltat: a külső minden, a belső nem számít. Érzem, hogy nem így van, de elfogadom.

Százhetven centi, negyvennégy kiló és majdnem halott.

Most jöhet a következő cél: játssz fogyó holdat, és tűnj el! Sosem lehetsz elég vékony.