A mai részben megismerhettek egy férfit, aki elfogadta a meghívásunkat, és elmeséli, hogyan élt együtt a szellemekkel.

A mai vendégünk: Richard Meyer
Kor: 65-éves
Foglalkozás: egykor építészeti mérnök volt.
Lakhely: Chicago
Jelenlegi állapota: özvegy

- Jeremy, állítsd be a kamerákat. - Tom figyelmeztette Jeremyt, mert nem szeretett volna kihagyni egyetlen percet sem a felvételből. Közben a férfi már a székében ült, és a fekete háttért figyelte. Tom szemei a férfi arcára szegeződtek.

- Mr. Richard Meyer, köszönöm, hogy eljött. - nyújtotta felé a kezét mélységes tisztelettel, hiszen nagyon is látta a férfin a hosszú évek múllását, és azt, hogy bizony ő olyan dolgokat élt át, amit ő valószínüleg sosem fog.

- Tom, Ugye? - viszonozta a köszönést. - Ne haragudjon rám, de bizony ebben a korban már az ember szinte újra egy feledékeny gyerekké vállik. - rekkedtes hangja oly erőtlen volt.

- Ugyan kérem, semmi baj! - veregette meg a válát Tom mosolyogva, majd fogott egy székett, és szembeült a férfival.

- Nos, Richard készen áll? - próbálta óvatosan beszédre bírni a férfit, mert a kíváncsiság már-már gyötörte őt.

- Egész életemben készen álltam, ahogy most is. - halovány mosolyt húzott cserepes ajkaira, majd megigazította fekete nyakkendőjét.

-Egy éve annak, hogy elveszítettem a feleségem Emmát. Egy ember számára az a legrosszabb, amikor el kell engednie olyas valakit, aki a számára az életet jelenti. Hosszú éveket éltünk egymás mellett, jóban-rosszban. Amikor meghalt, én egyedül maradtam, és a lányom Emily csak ritkán látogatott. Szerette volna megadni a tiszteletet az édesanyjának, ezért Emma hállószobályában gyertyát gyújtott, de úgy gondolta ez még nem elég, mert az anyja nem látja őt. Egy fényképet vett elő, amit még nem sokkal a halála előtt készített róla. Bevallom, egyetlen percre sem hittem el, hogy így Emma majd látni fog minket. Emily hitt benne, és ez nekem elég volt, így támogattam őt mindenben. Három gyertya égett a feleségem fényképe előtt minden éjjel, de nem történt semmi. Nem éreztem volna, hogy ő ott van velünk. Tudja, a lányom nehezebben dolgozta fel mint én... attól féltem, őt is elveszítem, ezért megpróbáltam mindenben a kedvében járni, bár a fájdalom amit éreztem a lelkem mélyén felemésztett. Végtelen üresség és szenvedés. Már nem láttam, ahogy boldogan mesél nekem könyvekből minden éjjel.

- Én úgy tudom, hogy nem szabad az otthonunkban gyertyát gyújtani, amikor meghal egy szerettünk. - furcsállta az esetet Tom. - Tehát azt mondja, nem történt semmi, és nem érezte a felesége jelenlétét?

- Persze, egészen addig, amíg a lányom a házban volt.

- És mi történt akkor, amikor a lánya elhagyta a házat?

- Aznap, amikor a lányom visszautazott, éjjel arra riadtam fel, hogy a bejárati ajtót rugdossák. Felkeltem, és ajtót nyitottam, de nem láttam senkit. Biztosra vettem, hogy csak egy utcabeli gyerek akarja a frászt rám hozni. Nem tartottam túl nagy igényt arra, hogy most ezzel foglalkozzam, ezért visszafeküdtem. Nos, valószínüleg nem kellett volna! Hidegrázást éreztem a testemen. Minden porcikám remegett a fájdalomtól, a mellkasomon hatalmas nyomást éreztem. Felültem az ágyamon, mert lépteket hallottam. Síri csendben hallgatóztam, közben a tekintetem megragadt egy törölközőkendőn, amit én hagytam ott a fotelkarjára teítve. Ám akkor a földön hevert. A lépteket immáron szaladás váltotta fel, és erőteljes ajtócsapkodás. Mondanom sem kell, a szívem a torkomban dobogott az ijedelemtől. Hirtelen minden zaj abbamaradt, és csak a csend maradt.

- Mire gondolt akkor?

- A feleségemre! Másnap reggel elmentem az orvoshoz, hogy a szokásos gyógyszereket kiírja nekem. Felvilágosított arról, hogy a nyakamon kéznyomok találhatóak. Nem tudtam mit mondjak, ezért hamar hazasiettem, hogy magam is lássam. A nyakamon fojtogatás nyomai voltak... akkor kezdtem megijedni, hiszen tudtam, Emma sosem bántana. Kizártnak tartottam, hogy ő bántana engem akár egy ujjal is! Mély sóhajtozással ültem le és a kezemben tartottam a feleségem fényképét. Szerettem őt, ahogy most is. Ő volt aki értelmet adott az életemnek.

- Ha akarja, abbahagyhatjuk. - mondta neki Tom, aki látta a férfi könnyeit.

- Nem! Sosem beszéltem erről senkinek, és most kaptam egy lehetőséget, amit nem szalasztok el.

- Akkor folytassa.

- A második este, nem tudtam elaludni, akárhogy is erőltettem. Mintha valami megragadott volna... az éjjeli szekrényen a három gyertya közül az egyik elaludt, ezért hamar visszagyújtottam, de aztán a második gyertya lángja is elaludt. Akkor már kezdtem sejteni, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Hallottam egy ismerős hangot a konyhából, ami a nevemen szólított: Richard! Richard!
Ő volt az, a feselégem. Felismertem a hangját, és azonnal siettem a konyhába, közben a szívem majd kiugrott a helyérről. Ahogy beléptem az ajtón, megálltam és jól körülnéztem. Mindent szürkében láttam. Mintha egy másik világban lennék, ahol nincs idő. Hirtelen a poharak írdatlan gyorsasággal csapódtak le a szekrényről, mintha valaki erőteljesen lelökte volna őket. Akkor már kezdtem félni. És tudtam, hogy még segítséget sem tudok kérni senkitől.

- Emma! Te vagy az drágám? - nem jött válasz a kérdésemre, csak egy sikítás. Befogtam a füleim, mert a hang olyan éles volt, hogy megvoltam győződve afelől, megsüketülök. Térgyre rogytam, és a fejem lehajtottam. Abban a pillantban csak arra voltam képes, hogy imátkozzak. Kis idő múlva a hang megszünt, és minden a helyére állt. A poharak is a helyükön voltak. Egy valami viszont nagyon furcsa volt. Még nagyon régen vettem a feleségemnek egy nyakéket, ami a nyakában volt még akkor is amikor eltávozott. Most az asztalon hevert... A hideg futkosott a hátamon amikor közeledtem a nyaklánchoz. Akkor már tudtam, hogy az, aki házban van a feleségem. Csak arra nem tudtam rájönni, hogy miért akar az őrületbe kergetni! Úgy éreztem, valamit mondani akar nekem, csak én nem figyelek eléggé.

- És mit tett ezután? - Tom nem vette le a figyelmét egyetlen pillanatra sem, még akkor sem, amikor Jeremy hozzászólt.

- Volt egy nagyon régi ismerősöm, aki médium volt. Persze-persze, mondhatja, hogy ez badarság, de amikor a feleségem szelleme a lakásomban volt, már hittem abban, amiben régen sohasem. Előkerestem a telefonszámát, és megkértem, hogy jöjjön el hozzám még az este. Így is tette.
Margaret már akkor érezte, hogy valami uralkodik rajtam, amikor mégcsak a kapuban álltunk. Gondolhatja, mi történt, amikor belépett a lakásomba. Úgy érezte, hogy egyszerre többen fojtogatják őt! Tehetetlenül néztem a történteket, és nem tudtam neki segíteni. A kéznyomok erősen rajzolódtak ki a bőrén, és percekig el sem engedték. Margaret azt hitte, azon az estén ott hal meg előttem. Sosem találkozott olyan esettel... A félelem szinte sugárzott róla.
- Azonnal el kell hagynod ezt a házad Richard! Megértetted? - figyelmeztetett, miközben erősen szorította a kezem, mintha attól tartott volna, valami vagy valaki elragadhatt onnan.

Részletesen elmondtam neki, hogy azóta érzem a feleségem jelenlétét, amióta a lányom gyertyát gyújtott.

- A gyertyát oltsd el, és soha többé ne gyújtsd vissza! - oda sietett a gyertyákhoz, és gyorsan elfújta őket. - Nemcsak a feleséged idézte meg a lányod...

- Hanem? Margaret az istenért beszélj már! - kiabáltam rá mérgesen, mert az idegeim már pattanásig feszűltek.

- Rajta kívül még ketten vannak Richard! Abba kell hagyni a gyertyaégetést, és várni, hogy maguktól elmenjenek. Holnap menj el a templomba és kérd meg a papot, hogy kenje fel a házat, mert akkor soha többé nem léphetnek be ide. Sem ők, sem pedig a feleséged.

Hogy őszinte legyek, amikor azt mondta, a feleségem sem tud majd  visszatérni, eszem ágában sem volt kidobni a gyertyákat sőt, visszagyújtottam őket.

- De ezt nem kellett volna! - rázta meg a fejét Tom, majd egyre közelebb hajolt hozzá.

- Mondja, maga veszített már el olyas valakit, akit az életénél is jobban szeretett? Valakit, aki az értelmet jelentette az életének?

- Nem... - Tom megszeppent, és elgondolkodott egy pillanatra, de a gondolat hogy elveszíti édesanyját, szinte villámcsapásként érte őt.

- Még az éjjel, fojtogattak engem. Az egyik a mellkasomon ült, a másik a karjaim lefogta... és a harmadik a párnát az arcomba nyomta erősen. Akkor átfutott az agyamon, hogy vajon melyik lehet a feleségem? Miért akar bántani? Miért nem véd meg engem? Talán sosem szeretett? - mély sóhaj tört ki belőle, majd könnyek hullottak végig az arcán.

- Tudta, hogy el kell engednie, igaz?

- Hát persze hogy tudtam! Csak pár perc volt az egész, de úgy éreztem mintha órákig tartott volna. Miután vége lett és már nem éreztem magam körül őket, csak annyira voltam képes hogy üljek az ágyam szélén a feleségem fotójával a kezemben. A könnyeim végigfolytak az arcomon, majd utat találtak maguknak a fotón.
- Kedvesem, bárcsak tudnám, miért bántasz engem. Drága egyetlen kincsem... oly annyira szeretlek, hogyha a lelkemből kellene adnom egy darabot ahhoz hogy élj, megtenném!

Megpróbálták megakadályozni,  hogy belépjek a szobába és eloltsam a gyertyákat. De annyira elvoltam keseredve, hogy már semmi sem érdekelt. Megtettem! A gyertyákat kidobtam, ám akkor abban a pillanatban hatalmas szél támadt fel az udvaron. Nincs a világon rosszabb, amikor el kell engedned a szeretted! Tudja, néha a szerelem furfangos... képesek vagyunk bármire, csak a szerelmünket magunk mellett tudjuk.

- Hát mégis elengedte... - sóhajtott fel Tom.

- Én elengedtem... hallott már arról, hogy egy szerettünk képes a halála után is mellettünk maradni?

- Mit akar ezzel mondani? - fonta össze karjait.

- Emma sosem fog elengedni. Addig nem nyugszik, amíg el nem viszi a lelkem!

- És ezt honnan tudja ennyire biztosan?

- Onnan, hogy most itt érzem magam mellett! - suttogta Richard.