Néha elgondolkodom rajta... Milyen szövevényes is egy hétköznap, s hogy milyen bonyolultan egyszerűek a dolgok. Látszólag ugyanúgy telik az összes reggel és este, mintha csak egy időhurokban ragadt volna az ember, amiből csak hétvégenként vagy szabadságon szakadhat ki. S mégsem ilyen könnyű az élet.

  Valójában minden más, a nap is máskor kel és nyugszik, még a kávénak is más íze van. Az irodai szék sem ugyanúgy forog. Az ember azonban az apró részleteket meglehetősen sokszor figyelmen kívül hagyja, hiszen végtére is... kinek van ideje a kávén elmélkedni?

  Az ébresztő, amit direkt fél órával előbbre állítottál megszólal, te szinte azonnal kinyomod. Késve kelsz az ágyból és rohansz. A zoknit felemásan húzod, s még pont megcsinálod a sminked vagy leborotválkozol míg forr a kávé – gondolnád. Csakhogy a kávé kikotyog. Mindegy, te mész tovább, forrón leöntöd a torkodon, azt a cipőt veszed fel, ami tegnap véresre törte a sarkad, de ezt a legkönnyebb felvenni, nincs hát választás. A táskádért kapsz, majd a kulcsért, de rájössz, hogy az az ágyon van, hát visszafutsz érte. Közben a szemed sarkából látod, hogy nem locsoltad meg a növényt, hogy össze kéne hajtani a megszáradt ruhákat és hogy el kell mosogatni a tegnap este használt tányérod, amibe beleszáradt a tészta maradéka. Bezárod az ajtót, indítod a kocsit és repesztesz. Késni fogsz még így is, s otthon még annyi mindent kell tenni. De semmire nincs idő, rohanni kell. Nem is tudod mikor volt időd gondolkodni. Ismerős?

  Mindenkivel megesett ez legalább egyszer az élete során, mert minden embernek rohannia kell, hogy utolérje azt a felgyorsult világot, amelyben élünk. Mintha kikapcsolna az agyunk, vaktában tesszük mindazt mit megszoktunk. Folyamatosan csak "csinálunk". Aztán szabadságra megyünk és rögtön el akarunk jutni az ország legjobb éttermébe vagy meglátogatni egy vidámparkot. Hirtelen vége a szabadságnak, de nem töltődtünk fel, legkevésbé sem. Nem gondolkozunk, csak "csinálunk", még pihenésképpen is csak "csinálni" vagyunk képesek. Ide kell menni, oda kell menni... Mi a különbség a szabadnap és munkanap között akkor?

  Néha jó nem csinálni semmit. Csak feküdni és a plafonnal farkasszemet nézni. Bámulni a virágokat vagy ahogy az óra mutatója forog. Ilyenkor jön rá az ember, hogy bizony elrohanta az életet, rosszabb esetben ilyenkor sem. Egyszer csak egy tolószékben találja magát nyugdíjas korában, és belegondol, hogy életének nagy részét olyannal töltötte, amivel nem kellett volna, s hogy már nincs visszaút. Az egész olyan rövid ideig tart. Miért vesztegetnéd rohanásra?

  Édesanyám mindig ilyeneket mondott, mikor kisebb voltam. Akkor még nem érdekelt, a felnőttes beszéd érthetetlen bölcseletének tartottam ezt, azonban ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy én is így élek. Elhatároztam, hogy visszaköltözök Gunwiba, ahol felnőttem és lassítok a mindennapjaimon. Daegu pezsgése mintha mindig is sok lett volna számomra, ahogy apám mondaná, a kisvárosi életre születtem.

  Egyszerű napjaim során sokszor látok galambokat turbékolni az úton, s önkéntelenül is ábrándozni kezdek azon, milyen lehet madártávlatból a világ. Mintha egy élő térképet néznék, amelyben nem utcanevek szerepelnek, hanem azoknak lakói és mindennapi életük. Milyen lehet az élet, ha kívülről tekintesz rá? Milyen lehet magad előtt látni hosszú éveidnek minden másodpercét, minden apróságát? Milyen lehet az összes embert, akit valaha megismertél egyszerre látni? Újra találkozni azzal, akiről már csak emlékfoszlányaid vannak.

  Emlékfoszlányok... Anya szerint a legjobban megjegyezhető dolog egy emberből az illata, hiszen az olyan, mint az ujjlenyomat, egyedi. Milyen butaság ez. Én nem gondoltam soha rád, sem a szagodra. Az emlékeimet sem kotortam fel soha, inkább hagytam az egészet a múltnak. Csupán néha, mikor egy teliholdas éjszakán órákig forgolódok jut eszembe a fahéj és a fehér jázmin illata. A tiéd.


ᴋöᴠᴇᴛᴋᴇᴢɪᴋ: ᴛᴀᴠᴀsᴢɪғű