incoming call. . . 𝑗𝑖𝑚𝑖𝑛𝑛𝑖𝑒 𝑝𝑎𝑏𝑜 ❤


decline ❌                               accept ✅

 [ . . . ]

-Jiminah! - Szóltam bele egyből a videóhívásba - Jah! Megbeszéltük, hogy az éjszaka közepette nem hívjuk fel a másikat, aki éppen aludni készülne, úgy, hogy a kezdeményező fél is kimerült. - Dorgáltam meg egyből. Ideje se volt beszédhez jutni, így csak kinevetett ahogy szúros szemekkel néztem rá.



-Seo Ah!! Ha ma nem akkor a következő héten tudtunk volna legközelebb beszélgetni, így... Addigra hiányozna a hangod és a megfáradt éned. Egyébként meg hogy vagy? Kipihented magad a mai nap után? Megkaptad a Jóreggelt üzenetem? Küldtem mellé csoki emojit...



-Tiltakozom! Te tudod a legjobban, hogyha nem pihened ki magad rendesen, nem fekszel le korán, akkor az éjszakád csak forgolódásból fog állni. ...És igen megkaptam az üzit, jó napom is volt miatta. - Mosolyodtam el a végére. Kicsit helyezkedtem, hogy kényelmesebb legyen, miközbe tartom a kamerát. Megpróbaltam azt a pozíciót keresni ami nem törte ki a gerincem és látszott is a telefonon a fejem, hogy értelme legyen a videóhívasunknak. 



Jimin csak nekitámasztotta az asztalának a készüléket, és szerencséjére (és az enyémére) pont úgy maradt, hogy minden kivehető legyen ami lényeges. Amellett, hogy láthattam az egész arcát és egy kicsit a hotel szobából is, szembetűnő volt az is, hogy fáradt volt, de úgy igazán. A szervezete túlhajszolt, a teste megerőltetett, és a lelke kimerült. Az egyetlen dolog amiben én megsegíthetem az az, hogy megmosolyogtatom. Ez a minimum minekután, szinte minden szabadidejét rám áldozza, pedig meg se érdemlem. 



A legrosszabb az egészben, hogy én ugyanugy tehernek érzem magam, nemhogy ő engem. Van elég gondja, köztük én is és mégis mindig azt mondja, hogy én vagyok a fény az alagút végén, az őrangyal, a megváltó. Egy jó dolog az életében, és mindig alig várja, hogy valamikor kommunikáljon velem. Annyira nincs ideje, mégis a pihenés, alvás és evés helyett velem tölti, mert velem akarja. Olyan nehéz felfognom, hogy képes ilyen áldozatokat hozni, pont értem. 



-Elmerengtél. 



-M-mi? - Nyögtem ki hirtelen.



Fel se fogtam, hogy valószínűleg végig az arca szemcséit figyelhettem. 



-Elbambultál, pabo. 



-... Ja, ne haragudj Chim, érzem én is, hogy be vagyok lassulva. Ám nem tehetek róla, még mindig elképesztően karizmatikus az arcod. Elkápráztat. - Kuncogtam el magam, miközben a tenyerembe fejtettem az állam, azon támaszkodva. 



-Tudom. - Mosolyodott el ő is. - de a te szépséged meg leírhatatlan...



Váratlanul ért, mikor csillogó szemeibe néztem. Olyan gyönyörűek voltak, és nem tehettem róla, de éreztem, ahogy a szavaitól pirospozsgás színt vesz fel az arcom. 



-Pfff, én?! ne butáskodj! - kezdtem el birizgálni a hajam. - Azt gondolná az ember, hogy amit Park Jimin mondd, az biztos igaz, hát, viszont azt senki nem tudja rajtam kívül, hogy szegényke kicsit rosszul lát. - Hecceltem, és közben kinyújtottam a nyelvem felé.



Nem tudta lemosni magáról a vigyorát. - Igazad van, biztos a szemkárosodásom attól az intenzív csillogástól van, amit most látok. 



Tátva maradt a szám.



-Te kis te! Sose fogsz kifogyni a bókókból? Kitől szedsz ennyi sületlenséget? Valaki tanítja neked?



-Éppenséggel Jin hyung előszeretettel okít engem erről. Tát karokkal fogadom a tanácsait, gondolhatod. - Sóhajtott fel, de ahogy ezt megtette, elfúló ásítást is kivettem belőle. 



-Fáradt vagy? - Tettem végül szóvá. 



-Hmh, neeem annyira. - Válaszolt mosolyogva, viszont nyílvánvaló volt számomra, hogy hazudik. 



-Tudom, hogy nem mondasz igazat, de mielőtt elmennél aludni, szerettem volna veled beszélni valamiről, sőt, inkább kérdeznék. - Vettem komolyra a hangsúlyt. 



-Csak tessék. - Mutatott rám aztán. Volt egy sejtésem, hogy már kapizsgálta mit akartam szóvá tenni, de hát inkább kivárta, mielőtt közbeszólt volna. 



-Ugye ettél rendesen? - Pillantottam a szemeibe egy kis idő után. Az arcom nem vette fel a hangulatom, s próbálkoztam komolynak is hangzani, hiába volt megtört és mély nekem ez a téma. Akárhányszor erről van szó érzem, hogy engem is bekebelez, és mindig attól félek, hogy valahogy én is belekerülök abba a bizonyos gödörbe. 



Nyelt egy látványosat mielőtt nekikezdett volna. - Ha nem ettem volna, akkor nem itt lennék Seo Ah. - A hangja halkabb volt, de mintha harsányabb lett volna a hangsúly. Nem tudtam eldönteni, hogy most magára haragszik vagy valójában rám. 



-Nem hangoztatnám, ha nem lenne kimenő elem az életedben. Érted mire megyek rá. Tudod a céljaim. Nem szeretném úgy élni az életem, sötétségben, hogy nem mellettem tudlak... éppségben. 



-Nem lesz több olyan, megígértem. Fáj, hogy nem bízol bennem, pedi...-



-Látszik rajtad, az itt a baj. - Vágtam közbe, fejetcsóválva, Mire felnézett eddig érdekesnek talált ujjairól. 



-Nem tudok elég hálás lenni neked, amiért emlékeztetsz, hogy van miért élnem. - Pislogott felém végül. 



-Sajnálom, hogy ennyi baj van velem. Nem egy ilyet érdemelsz mint én. Ne haragudj, tényleg. 



-Olyan érzésem van, mintha meg akarnál felelni. - Töröltem le szemeimből kibuggyanó könnyeimet. - Pedig te úgy vagy tökeletes, ha egészséges vagy. 



-Sajnálom, de egyszerűen rá van írva az arcomra, hogy nem vagyok elég. Nem vagyok jó sem. Talán ez kárpótól, hogy nem híztam el. 



-Ne tedd ezt, jó? Ha jövőhéten beszélünk, akkor nem úszhatsz el, szeretném végre az én Jiminemet kivirultnak látni. - Mosolyogtam rá. Elképzeltem, hogy a keze csak egy karnyújtásnyira van, és mintha a paplan alattam a bőre lenne, megszorítottam, belefelejtkezve a gondolatba, hogy Jimint szorítom ilyen erősen.



Hirtelen kisebb ajtócsapódást hallottam, ami miatt azonnal a kolis ajtó felé fordultam, de onnan senki nem lépett be, így kérdőjelekkel a fejem felett figyeltem a telefont, ahonnan a semmiből előbukkant, Taehyung, ezzel minden kérdésemre választ adva. 



-Aigoo... nem tudtam, hogy vlive-olsz, ha ezt tudom, sietek az army-hoz. - Nézett a telefonra, Taehyung, miközben a haját egy paranyi törölközővel szárította. Úgy tűnt, hogy akkor Jimin szobatársa megint csak Tae lesz. 



Amint viszont önmaga helyett, engem látott, egy parányit felvirult, legalábbis, nekem úgy tűnt. 



-Omo... víz ment volna a szemembe, vagy tényleg jól látok? Hát ez Seo Ah! 



-Szia Tae! - Integettem neki vigyorogva. 



-Seo! Szia! Rég láttalak. A legutóbbi talink volt vagy egy-két hete? Mindegy, sajnos rég beszéltünk. - Elmélkedett hangosan állát simogatva, mindeközben Jimin a háttérben (most odaszorult, igen...) a fejét fogta, és a látványtól elég nehéz volt visszafojtanom a röhögést. 



-Elég késő van már odaát, ahhoz, hogy fürödj, nem? - Kérdeztem Taetől sejtelmesen miután elgondolkodtam, hogy Amerikában az időeltolódás szerint ott éjfél van (ami elég késő, ha engem kérdeztek) míg itt reggel nyolc óra. 



-Az nem Jimin pulcsija rajtad? 



Egyből csöndbe maradtam, és egy kis idő után újra megszólaltam, torkot köszörülve. 



-Azt hiszem nekem ideje mennem. Ti is menjetek! Még írok, oké? - Néztem Jiminre, és kezdtem neki az elköszönésnek. 



-Oké, szeretlek - bólintott és dobott egy puszit a kamerának. 



-Én jobban! - Viszonoztam a puszit, és végül már csak Tae elköszönését hallottuk, de addigra már mindketten letettük. 



S ahogy ez megtörtént, én sóhajtottam egy nagyot, és hátradöltem az ágy matracán, elgondolkozva az eddig történteken, azonban épphogy levegőt vettem, kivágódott az én ajtóm és Minseo lépett be rajta, az elég harsány barátnőm. 



-Zaba van, jössz? -Kérdezte félhangosan, de számomra ez már ordítasnak számított. 



-Kezdődik... - Szorítottam össze a szemeimet szenvedve, miközben kifújtam egy adag levegőt, ezzel lelkileg felkészítve magam a barátnőm okozta tortúrára. 

[ . . . ]