Az autó csakúgy szelte a hegyekkel és fenyvesekkel körbevett utat. Ahogy kinéztem - a tavaszhoz megfelelően - színes tájra, mosolyogni támadt kedvem. Még egy ilyen siralmas napon is. Az ablakot leengedtem, majd élveztem, ahogy a szél lágy, kissé meleg fuvallatai csapkodják oldalról az arcomat, miközben az utat pásztázva vezetek. Az illatok elbódítottak, mint egy nyálasra írt tini regényben a főszereplőink kiszemeltjeinek parfümje. Mennyei volt. Lassan, fokozatosan lassítottam le az országúton, ahogy megpillantottam a lekanyarodásra szolgáló, zsákutcába vezető egérutat. Ahogy bekanyarodtam, fekete ruhába bújtatott, kisírt szemű emberek tömegét pillantottam meg, ahogyan özönlenek be a sírokkal tarkított temetőbe. Egy nagy sóhaj hagyta el bordóra festett ajkam, majd szabad parkolóhely keresésének reményében megindultam az erre kijelölt helyre.

- ...Caden Carty temetése ma tartandó, további információk tájékoztatása érdekében élőben jelentkezünk a helyszínről, egyik riporterünk segítségével. Addig is a tov... - hallatszott a rádióban, miközben egy könnycsepp csordult ki szemhélyaim védelmező zugjából. Hát megérkeztünk. Amint vége lett a műsornak, be is parkoltam az utolsó szabad helyre, legalább is ez lett volna az eredeti terv, de valaki pontosan egy tized másodperccel hagyott le, így betolakodott a kiszemelt helyemre, és ráadásul az autónk is összekoccant.
A mercédeszem ajtaját becsapva indultam meg én is, miután láttam, hogy az illető ugyanúgy kiszáll a Lamborghinijéből, hogy kiosszon, de oda sem nézve bemutattam neki, majd úgy ahogy voltunk, a kocsit bezártam és megindultam a kapu felé a tömeggel, ami fölött egy igen sokatmondó táblácska szövege volt olvasható; Vancouver-i temető.
Még hallottam az idegen kiabálását, de nem kötött le igazán.

Könnycsípte, jégkék szemeim egy pillanatra lehunytam, önmagam megnyugtatása érdekében, majd egy mély levegőt véve - még mindig csukott szemmel - egyet léptem előre, ám egy izmos vállba ütköztem, ami eddig bezárva tartott szemeimet nyitásra kényszeríti. Amint kinyitom füstössre festett szemhélyaim, a határozott, túl hirtelen érkező fényességtől párat még pislognom kell, de amint ez a homályosság eltűnik íriszeim elől, és tejfölszőke tincseim sem akadályoznak meg a tisztánlátásban, megpillantom utam torlaszolóját.

Ahogy ránézek, tekintetünk összekapcsolódik. A gyomromban pillangók helyett egy komplett csorda tart felvonulást, a hideg pedig lever, csupán a látványtól. Még a nevemet is elfeledem, azokba a mohazöld íriszekbe pillantva, nemhogy azt, hogy jelenleg idegesítenie kell magának annak a ténynek, hogy létezik, ugyanis az orrom attól, hogy egy kicsit nekimentem, konkrétan eltört - mondjuk nem tehet arról, hogy tökéletes izomzattal rendelkezik - helenleg ez nem tud érdekelni. Az idő megáll, és csak mi vagyunk. Csak ő, meg én.

Aztán ez a varázslatos pillanat igen hamar véget ért, amikoris kinyitotta a száját...

- Oh, bébi, minden rendben? Esetleg valamivel kiengeszteljelek? - kérdezte, miközben tökéletesen kócos stílusú hajába túrt, majd szívére szorította a kezét.

- Most őszintén...Ez valakinél beválik? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, majd karba tettem a kezem.

- Miért, nálad talán nem? - jött közelebb, ami kezdte elvenni a kezdetleges bátorságomat.

- Khmm... - köszörülte meg valaki a torkát, majd miután a hang irányába fordultunk, egy hatalmas meglepetés ért.

- Lyn! Hát te mit keresel itt? Jézusom, el sem hiszem, hogy ennyi idő elteltével újra találkozunk! - öleltem meg egykori legjobb barátomat, aki a kínkeserves helyzet ellenére is mosolyt tudott csalni az arcomra.

- Tudod, hogy utálom ha így hívsz. Olyan lányos... - panaszkodott nekem Brooklyn.

- Épp ezért hívlak így. Mondjuk hívhatnálak Brooknak is, de szerencsétlenségedre az is a női nevek táborát erősíti, szóval te, drága ,,macsó" Lyn-em, maradsz a női beceneveknél. - kacsintottam rá egy szemtelen mosollyal párosítva tettemet.

- Várj, ti ismeritek egymást? - kérdezte a beképzelt seggfej a jobb oldalamon, akitől már azt csodáltam, hogy eddig bírta úgy, hogy nem is róla volt szó.

- Azta, hogy neked micsoda felfogásod van. Bámulatos! - játszottam meg magam, majd a szerepem kedvéért beálltam mellé, hogy autógrammot kérjek, azzal az indokkal, hogy egy ilyen aggyal, mint amilyen neki is van, találkozásom jelképéül emléket is kell szereznem.

- Ugyan, tudom, hogy csak meg akarod tudni a nevem, cica. - kacsintott, mire öklendezést színleltem.

- Na, visszatérve az alap kérdésre... Legjobb barátok voltunk a gimiben, csak aztán elköltöztem ugye Torontóba. Egyébként azért vagyunk itt, mert mind egy bandában játszottunk az unokatesóddal. - válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet Lyn, majd folytatta - Ez a paraszt itt Kieran, a zenekarunk énekese, ez a bugyuta pedig Nash, aki a basszus gitárosunk. Ő a világ legjószándékúbb embere... - mutatott be a zenekar tagjainak, ám én lefagyva bámultam őket.

- És én miért nem tudtam arról, hogy az unokatestvérem - akivel elméletileg szoros kapcsolatban álltam - egy zenekarban játszik?! - akadtam ki, de az újjonan megismert személyek csak kérdő tekintettel vizslattak engem.

- Ja, tényleg! - csapott a fejére Brook - Ő itt Amarys, Kaden unokahúga - és szintén szólógitáros. - jegyezte meg barátom.

- Azta! Mi pont szólógitárost keresünk, mert hát...izé...ugye Kade kinyiffant... - szólalt meg Nash, én pedig keserűen elmosolyodtam, és legnagyobb csodálatomra Kieran volt az, aki ezt észrevette, majd Nasht egy hasba vágással jutalmazta, mire az fájdalmasan felordított, így Kieran egy nyaklevest is lesózott neki... hát szép barátság, nem tagadom. De ez a jelenet megmosolyogtatott.

- És én miért is nem tudhattam arról, hogy K. egy zenekarban játszik? - tereltem a témát.

- Ismered a Darkside című zenekart? - érdeklődött Nash, amit nem tudtam hova tenni.

- Persze, ki ne ismerné. A frontemberük egy isten. Miatta kezdtem el gitározni és énekelni! - mondtam értetlenül, mire Kieran önelégülten elvigyorodott.

Najó, mi folyik itt...

- Akkor azt is tudod, hogy az arcukat nem lehet látni, mert az orrukig kendő takarja a fejüket. - lépett elő Kieran.

- Na neeee....nem, nem lehet, hogy ti vagytok a Darkside! Jézusom... - döbbentem le.

- Nem inkább Istenem? - kacsintott Kieran, mire testemet elöntötte a pír.

Atya ég! Sosem pirultam el fiú miatt! Mi történik velem? És miért tetszik ez?

- Akkor visszaszívom. Utálom a Darkside-ot, a frontember pedig egy tehetségtelen mamlasz. - mosolyogtam rá Kieranre.

- Már kimondtad. Nem szívod vissza! - mondta, mire védekezésképpen feltettem a kezeim.

- Viszont, lenne egy kérdésem. Nem szeretnél te lenni a híres Darkside zenekar legújabb szóló gitárosa? - kérdezte Lyn, miközben Nash is helyeselt. Ellenben Kierannel...

- Mi? Elment az eszetek? Komolyan Kaden unokahúgával szeretnétek folytatni a bandát? Kaden drogtúladagolásban meghalt, de attól még ő is bandatag! Nélküle nem ugyanaz, pláne nem egy ilyen kiscsajjal, aki csak a szemnek jó! - kiabált, majd felém mutogatott.

Hirtelen könnyek gyűltek a szemembe, és nem csak attól, ahogyan rólam beszélt.

Drogtúladagolásban meghalt...

Hát igen, ez a valódi történet. Kaden nem ilyen halált érdemelt, de nem hibáztatom. Sosem bírta a hírnevet. Nem viselte egyszerűen a folyamatos nyilvános életet. És ugyan az arcát nem ismerték, de autógramm osztogatásnál egy-egy koncert után a paparazzik olyan képeket is készítettek, amivel minnél félreérthetőbb helyzetbe akarták hozni. Persze Kieran - mint kiderült a neve - sokkal több botrányos cikkel rendelkezett, ezzel ellenben őt ezek nem érdekelték úgy, mint Kadent. Tönkretették. Mind ezek ellenére megtanított gitározni, hogy én eldönthessem mit akarok. Döntöttem. Mostmár ezer százalék, hogy belépek a Darksideba, azért, hogy bizonyítsak Kadennek, bizonyítsak a világnak, bizonyítsak Kierannek és leginkább azért, hogy bizonyítsak magamnak.

- Benne vagyok! - szóltam bele a vitába, ezzel elnémítva mindenkit. Láthatóan válaszom nem tetszett Kierannek, de nem érdekelt. Kifejezetten boldoggá tett az, hogy idegesíthetem. Addig sem gondoltam erre a katasztrofális, és teljes mértékben elcseszett napra.

- Rendben, majd ezt még megbeszéljük. Menjünk most be, nehogy lemaradjunk a temetésről. Én is beszédet mondok. - mondta Nash, majd letörölt egy kósza könnycseppet, ami nagyon meghatott.

- Okés, viszont még elugrok a kocsimhoz, bennt felejtettem a táskámat. - szóltam oda nekik, majd megindultam az autóm felé.

- Én is bennt hagytam a napszemüvegem. Bennt találkozunk. - hallottam meg Kieran hangját a hátam mögül, majd ő is megindult az autója felé.

Már azt hittem, hogy követ, amikor is az autó kinyílt, amelyikbe még mindig összeütköző pozícióban van az enyém. A Mercedesem is ugyan abban a minutumban adta ki a csipogó hangot, ami arra késztetett minket, hogy felnézzünk.

És akkor leesett.

- Te szemét! - kiabáltam rá, majd a táskámat kiragadva az autómból rohantam oda az ijedt - és egyben döbbent - tekintettel vizslató sráchoz, és kezdtem el verni vele a Lamborghini tulajdonosát.

Vagyis Kieran Rooset...