A vita már javában folyt, én pedig csak ültem középen, és feltérképeztem a helyet, ahol vagyok, miközben sötétkék fender gitárom nyakát markolásztam.
A körülöttem ordítozó férfiakat figyelmen kívül hagyva lestem meg a szoba minden zugát. A ház, ahol voltunk, Kieran garázsa, egyben a Darkside próba terme. A garázsajtó a vita kedvéért csukva volt, így egyetlen egy fényforrásunk a plafonra felszerelt lámpák sora volt, és a kivilágított neon felirat, ami a Darkside logóját hirdette. A bejárati ajtó, ami felvezet a házba, pontosan velünk szemben helyezkedett el. Mi egy vörös bőrkanapén ültünk, a logó alatt. Igazából remekül meg volt csinálva az egész garázs. Mindenhol zenekarok képei, bakerit lemezek a falakon, és még egy dicsőség fal is elhelyezkedett a tégla borítású szobában, amit kitűnően párosítottak Kanada tipikus fenyőiből készült parkettájához. A dobfelszerelés is itt volt, pontosan a szoba közepén, arccal a garázsajtónak, amit valószínűleg nyaranta ki is szoktak nyitni. A szoba sarkaiban hatalmas Marshall hangfalak voltak kitéve, de egy kisebb pótléknak Powerstate hangszóró is megfordult. A gitárokat az ajtó mellett, a falon tárolta Kieran, és a gyűjteményét tekintve igencsak volt miből vásárolni ezeket, ugyanis jobbnál jobb gitárok helyezkedtek el a falon, egyenesen Splash Gibsonjától az egyedibbnél egyedibb példányokig, amit valószínűleg saját magának csináltatott.


Beszarok, én meg itt spóroltam ezért az egyért is éveken át...


Tekintetem tovább kalandozott a kifüggesztett képekig, amik az ajtó másik oldalán lévő falra voltak kifüggesztve. A banda felvirágzása volt látható rajta. Egészen a tizenéves gyerekektől a mai évjárásig kint voltak képek, és ez valamiért melegséggel töltött el, hiszen láttam, hogy a rideg Kieren Roosenak legbelül igenis vannak fontos személyek az életében.


De hogy miről is szólt pontosan a vita?
Mi a kiváltó ok?


Igazából a gondok forrása mind én voltam...

Miután a temetésen a Kierannnel való kapcsolatom igencsak nehézkesen indult, ráadásul el is vertem a táskámmal, így Brook ötlete, miszerint be kéne szállnom a bandába Kade helyett, nem igazán tetszett egyeseknek...

Najó, kit akarok becsapni, Kieran egyszerűen örjöngött. És van egy olyan érzésem, hogy nem a boldogságtól.

Nos, azóta egy nap telt el, én pedig még mindig Kanada területén tartózkodok, nem szándékozok visszamenni egy ideig Észak-Amerikába, így szüleimet magukra hagyva Brooknál és barátnőjénél szálltam meg, és már ki is jelentette, hogy benne vagyok a bandában, így reggel Brookot mivel nem találtam, utána siettem - barátnője unszolására, aki jól tudta, hogy Kierannnél van, és elnavigált -, de mikor ideértem, világossá vált számomra, hogy Brook és Nash már Kieran beleegyezése nélkül is befogadott, pedig még közel sem békélt meg velem a Lamborghinis illető.

És azóta hallgatom a rajtam keresztül folyó vitát, magamról, ami annyiból áll, hogy Brook szerint jó vagyok, Kieran szerint meg nem.

- Nem lehet, nem pótolhatja ez a kis cafka Kadent! - ütötte meg a fülemet a mondat, ami Kieran száját hagyta el, ezzel visszarángatva a valóságba.

- Na álljon meg a menet! - álltam fel, ezzel az elöttem behajoló, vitától vöröslő fejű Brookot és Kierant az utamból eltávolítva, majd a kanapén ülő, három különböző tekintet felé fordultam.


Az ideges, a sajnálkozó és az utáló.
Másnéven, Brooklyn, Nash és Kieran...


- Egy, nem vagyok cafka, mert szerintem kicsit sem hasonlítok a csajaidra Kieran, akikkel percenként nyál és egyéb cserét váltasz, és az Aids-et sem kaptam el, szóval nincs jogod így beszélni rólam, mert oké, hogy nem bírsz, de nem ismersz. - mondtam, majd ujjammal felé mutogattam, csakhogy nyomatékosítsam a beszédem - Kettő, eszemben sincs elvenni, vagy helyettesíteni az unokatesóm helyét, de meghalt. Ezt nekem is és neked is el kell fogadnunk, mert a halálától függetlenül az élet megy tovább, és nektek ugyanúgy lesznek rajongóitok és zenekarotok is, és szólógitáros nélkül nehéz folytatni, ráadásul ugyanazokat tudom, mint K. ,mivel ő tanított engem.

- Plusz mekkora durranás lenne már, ha egy csaj is benne lenne, aki ráadásul Kade unokahúga?! - szólt vele vigyorogva Nash is, ami engem is mosolygásra késztetett.


Tehát ő is mellettem van...


- Mostmár nincs vita, Kieran. Egy banda vagyunk, egyenrangúak és a többség döntött. Elkezdhetnénk végre próbálni, hogy kiderítsük, érdemes volt-e veszekedni egyáltalán Amarys miatt, vagy még folytatod?! - tette karba a kezét Lyn, miután felállt. Kieran elmormolt valamit mérgében - amit szerencséjére nem hallottam -, majd gyilkos pillantásokkal jutalmazva felállt, leemelt egy vérvörös Gibsont, majd beállt a mikrofon mögé, miután rákötötte a hangfalra.

Nekem sem kellett több, Nashnak és Brooknak egy cuppanós puszit nyomva hálám jeléül én is beálltam a helyemre, majd Kieran szemrehányó szemforgatásait figyelmen kívül hagyva vártam meg, amíg eldöntik, hogy mit játszunk, majd Brook beszámol, én meg saját mikrofonomba ordítva kezdjük meg a You kill my heart című számot:

- Szóljon a Rock! - üvöltöm teli torokból, majd bele kezdek a szám gitár szóló részébe, ami a legnehezebb, talán az összes daluk közül. Szerencsémre válik viszont az, hogy Kadennel mégis csak egy vér vagyunk, tanítgatásai során ez is a listán szerepelt, így rutinosan játszom a különböző hajlításokat, és egyéb - mások számára nehéz - akkordokat a díszítésekkel.

A zene átjár, mint minden gyakorlásomkor, és sikerül elengednem a megfelelési kényszert és az egyéb stresszes dolgokat. Annyiban különbözök nagyon a néhai unokatestvéremtől, hogy míg ő a problémái megoldását a drogban, és alkoholos italok használatában kereste, addig én leültem, és gitároztam.


Ez az én drogom.


Ilyenkor nem foglalkozok mával, tegnappal, vagy holnappal, csak a dallamok által keltett úton gyaloglok. És lehet, hogy ettől nem oldódik meg semmi, de a drogtól megoldódik? Attól, hogy berúgsz, bármi jobb lesz?


Hát nem.


Csak annyi, hogy ez a szerekhez képest igazi örömöt is szolgáltat a pillanatnyi felejtésen kívül.


Mennyei érzés.


És ilyenkor, mióta nincs Kaden, azóta ha gitározok, közelebb érzem magamhoz. Mintha ő lenne a dallam, ami felcsendül ha játszom, ő lenne az az akkord, ami kisegít egy készülő dalban, ha azt keresem.


Ilyenkor ő a megoldás, ő maga a zeném mentőöve.


Ezért is esett rosszul, amikor kiderült, hogy ő is bandatag volt. Mondjuk utólag érthető, hisz Kaden és a titkon istenített zenekar, a Darkside miatt kezdtem zenélni, és most, hogy tudom, hogy a kettő jobban összekapcsolódik, mint azt sejtettem, csak még inkább ösztönöz arra, hogy nem szúrhatom el. Ez egy esély nekem.


És mégis mar a bűntudat...


Olyan érzésem van, mintha K. azért halt volna meg, hogy én esélyt kapjak. És ebben nem segít a tipikus ,,minden okkal történik" bölcsesség. Csak ront a helyzeten.

A dal utolsó sorait játszva törik el a mécses nálam, ugyanis a gyönyörű, szeretetről szóló szöveg hatására ismét elfog a bűntudat keserű érzése, majd a dal befejeztével könnyek között rogyok a földre, miközben Nash a gitáromat fogja, hogy ne legyen baja, és legnagyobb meglepetésemre Kieran karol át, miközben fülembe suttog;

Büszke lenne rád...