Hazafelé battyogtam szövetből készült táskámat szorongatva a számomra már ismerős macskaköves úton. Imádom San Franciscot, melyet dimbes-dombos utcácskái varázsolnak igazán elragadóvá, ám jelen esetben magamat átkoztam, amiért nem tudtam egy síkságra költözni, és ezen a magammal cipelt élelmiszerek sem segítettek, pláne úgy, hogy autóra költeni nekem igazán fölösleges lett volna, bár a jogosítványomat már rég megszereztem. Egyedül élek, a tömegközlekedés itt nagyon jól működik, a családom pedig San Francisco keleti oldalán él, így őket sem kell fuvaroznom. Csak ilyenkor jelent igazán hátrányt.
Hála istennek már a saját lábamra állhattam, ugyanis gimi után San Francisco másik oldalán találtam egy nagyon jó egyetemet, ahol belekezdhettem álmaim elérésébe; a jogász szakma. Ennek már lassan négy éve, ám ebben a házban két éve lakom, de minden percét élvezem.

Hangosan sóhajtottam megkönnyebbültségem jeléül, amikor végre megláttam otthonom a domb tetején. Gyorsan az ajtóhoz siettem, abban reménykedve, hogy a tej még nem romlott meg, majd a kulcsot a zárba illesztve be is léptem a nappaliba. A függönyök el voltak húzva, így gyönyörűen kiemelték a hillared zöldre mázolt falakat, melyeket fehér bútorokkal parkosítottunk még a bekoltozésemkor. A takaros kis nappali egybe volt nyitva a konyhámmal, így tágasabbnak tűnt a szoba, és sokkal világosabb is volt. Rögtön a konyha melletti folyosón az első ajtó a szobám volt, mely saját fürdőszobával volt felszerelve, majd a következő ajtó egy gardrób, ami leginkább a téli kabátok, csizmák, cipők és egyéb kiegészítők tárolójául szolgált. Ahogy bezártam a bejárati ajtót, magányomat kiskutyám zavarta meg, aki a legnagyobb hévvel ugrott rám, üdvözlés jeléül. Mosolyogva túrtam bele bozontos és végtelenül puha szőrébe, mitől inkább hasonlított egy plüss mackóra, mintsem kutyára. Még tavaly fogadtam örökbe. Akkor már egy éve laktam itt, teljesen egyedül, így jól jött a társaság. Emlékszem amikor örökbe fogadtam. Keverék kutya, így a fajtáját nehéz volt megmondani, de a kis gubanc azonnal a szívemhez nőtt, és azóta is imádom. Gondolatmenetemből visszazökkenve tettem le Marveyt - a kutyámat - aki alacsonyra nőtt termetét sértődötten vonszolta a kanapé alá. Ezen én már csak kuncogni tudtam.

Miután bepakoltam a hűtőbe, a szobámba siettem, hogy egy kényelmesebb ruhát húzhassak magamra, felfoghassam szemembe lógó barna loboncomat, ám mielőtt ezt a műveletet elvégezhettem volna, a csengő éles hangja ütötte meg a fülem, melyhez Marvey ugatása is társult.

Káromkodva indultam meg az ajtóhoz, majd a lábamba akadt kutyajátékot arrébb rúgva nyomtam le a kilincset, ám a jégkék szemek, és a tipikus gunyoros mosoly, melyet már jól ismertem a szívemig hatolt.

- Szia, Madison! - köszöntött egy csábító mosolyra húzva telt ajkait, majd beletúrt mélybarna hajába, mely néhány szőke tinccsel vegyült.

Axel Johnson...

Visszatért.

Na de mit akar tőlem ennyi év után?!

...