Jópofa dolog az élet. Mintha folyamatosan csúfos játékot űzne az emberből. Nos, én éppen így éreztem magam, amikor a szüleim és újdonsült ,,férjem" társaságában ebédeltem az érkezőben, miután váratlanul betoppant hozzánk ez a semmirekellő.


- És mond csak, Axel, hol találkoztatok újra a lányommal? - kérdezte kedvesen anyukám drága vőlegényemet. Axel kérdőn pillantott rám. Ő nem tudta. Nem tudta, hogy nem mondtam el a családból senkinek, hogy megcsalt. Hisz mindvégig olyan nagy szívvel fogadták otthon őt, nem akartam, hogy a szüleim is akkora csalódottságot érezzenek, mint amilyet én annó. Így hát hatalmas örömmel fogadták a hírt, miszerint ennyi idő elteltével is egymásra találtunk. Kár, hogy nem tudják, hogy ez mind egy színjáték része...


- Öhm, igazából az úgy volt... - gondolkodott el Axel, majd segítség kérően tekintett felém, ám úgy voltam vele, hogy megadom magamnak azt az örömöt, hogy szenvedni lássam.


Na most találj ki valamit, hamár ilyen könnyen belerángattál egy házasságba...


- Tudják, én szerintem mindig is szerettem a lányukat. A megismerkedésünk első pillanatától kezdve. És amikor elveszítettem, rájöttem, akkor jöttem rá, hogy pontosan mennyire. De amikor nemrég újra megláttam, tudtam, hogy most nem ereszthetem el. A többi pedig magától alakult ki, így frissen ugyan, de végre a menyasszonyomnak tudhatom életem szerelmét! - kacsintott rám, és akármennyire is ügyesnek találtam - tekintve, hogy az alap kérdésre nem felelt -, nem tudtam elmenni azok mellett a mondatok mellett, miszerint szeret. És akármennyire is utáltam, és csalódtam benne, a szívem ennyi idő elteltével is, de egy hatalmasat dobbant.


És én nem örültem ennek...


- Hát, üdv újra a családban fiam. Látod Sarah, neked is ilyen fiúkkal kéne összejönni, nem azzal a senkiházi Miltonnal... - duzzogott édesapám, aki szokás szerint egy megjegyzéssel illette húgom aktuális barátját. Tény, hogy Sarah nem a legjobb a párválasztásban, ugyanis évente megszámlálhatatlan fiatal jön hozzánk, hogy bemutatkozzon a szüleimnek, mint Sarah barátja, majd két hónapig sem tart a kapcsolat, de én sem vagyok ebben példamutató, miután ugyan évekig jártam Axellel, aztán mégis zátonyra futott a kapcsolatunk, és nagyobb fájdalmat okozott, mint húgom bármelyik barátja. Meg akkor is, ha jelenleg együtt vagyunk. Mert ez csak egy szerep. Egy kamu, ami tudom, hogy semmi jóra nem vezet, mégsem akarok kiszállni.


- Csak azt ne... - dünnyögtem orrom alatt, hogy csak a célszemély hallja meg, amieg is történt. Axel válaszul térdemre csúsztatta tenyerét. Tudta, hogy ezzel belém folytja a szót. De makacsságom legyőzött. Akármennyire is nagy hatást ért el nálam egyetlen érintése, agyam irányítása alatt állva letoltam magamról puha, meleg kezét. Lábam szomorúan kiáltott hiánya miatt, ám semmi pénzért nem adtam volna meg az örömöt Axelnek azzal, hogy kimutatom az érzéseimet.


Amiről tudom, hogy ő is tudja, hogy léteznek...


- Mondtál valamit, szívem?


- Nem, semmit anya, lényegtelen...


- Csak nekem címezte. - legyintett Axel, majd villájára tűzte az utolsó falatot is a tányérjában.


- Jajj, el sem tudjátok hinni, mennyire boldog vagyok. A nagylányom férjhez megy! Lassan jöhetnek az unokák is... A ruhád már megvan szívem? Vagy legalább a dátum? - kérdezgetett izgatottan édesanyám, aki szembe ült velem az asztalnál, így tökéletesen jól láthattam csillogó szemét.


És hogy én mekkora csalódást fogok okozni, amikor elmondom az igazat.


- Öhm, hát nem akartuk siettetni a dolg... - kezdtem bele a mondatba, ám Axel velem párhuzamosan, gyorsabban felelt.


- Négy hónap múlva tartjuk. - felelt fel sem nézve a tányérjából. Kérdőn pillantottam rá, ám nem figyelt.


- Jajj, hát az szuper. Majd segítek a szervezésben! - ujjongott anya, miközben a húgom egy gúnyos mosollyal turkált az ebédjében.


- Szeretnénk még a nyáron megtartani a szertartást. - reagált ismét a mellettem ülő kamugép.


Hogy jönnek neki ilyen természetesen a hazugságok?!


- Igen, gyereken viszont még nem gondolkodtunk. - jegyeztem meg, hogy szüleim legalább a családalapításba legalább ne éljék bele magukat annyira.


- De szerintem minél hamarabb nekiláthatnánk, ugye Mad?! - vigyorgott rám, mint egy vadalma.


- Hát persze, szívem! - csíptem meg arcát, ám én a nagyszülőkkel ellentétben nem a szeretet jeléül tettem. Láttam, hogy legszívesebben fájdalmasan felordítana, majd még le is hülyézne, de mivel ő volt a kiszolgáltatottabb helyzetben, ezt nyilván nem tehette meg. Cserébe amikor felálltam, hogy vizet töltsek magamnak, kezét a kelleténél lejjebb csúsztatta.


- Ha mégegyszer hozzáérsz a seggemhez, kiheréllek álmodban... - súgtam mosolyogva fülébe, mintha egy két szerelmes szót mondanék neki. A kezdeti vigyor egyből lefagyott arcáról.


- És? - kérdezte kíváncsian édesapám.

- Mi és? - tettük fel egyszerre mindketten a kérdést a ,,párommal". Valóban nem értettük, hogy miről van szó.


- És hol van a gyűrű? Hadd lássam!


- Oh, hát a gyűrű... - vigyorodtam el sunyin, miközben Axelre vetettem egy pillantást, majd büszkén mutattam meg családomnak a tegnap este kapott gyűrűt. Miután Axel tegnap elkezdett becuccolni hozzám, nem hagytam, hogy itt lakjon, ameddig nem kapok igazi gyűrűt. Fenyegetésemnek a gyümölcse meg is lett, egy órára rá Axel már egy gyönyörű gyémánt gyűrűvel tért vissza, és húzta az ujjamra a lehető legkeserűbb pillantások közepette.


Hamár belekényszerít egy házasságba, ennyi örömöm hadd legyen.


- Csodaszép, viszont édesem, nekünk mennünk kell lassan. Nagyon köszönjük az ebédet, jó volt látni Axel, és ha segíteni kéne az esküvővel, nyugodtan szóljatok! - címezte nekünk anya az utolsó mondatait, mielőtt felállt, és a kabátjáért sietett.


...

Míg kikísértem a családom a házból, Axel készségesen elpakolt, így neki is láthattunk a felkészülésnek.


Ismét meg kellett ismernünk egymást.


- Nos, mivel kezdjük? - kérdezett rá a kanapén terpeszkedő férfi.


- Kinyomtattam egy lapot, amik ilyenkor elő szoktak jönni, van körül belül negyvenöt kérdés, ha ezekre tudjuk a választ, nem lesz gond. A múltunkkal nincs gond, de a kihagyott idő alatt sok minden történt, amiről lemaradtunk a másik életében. Úgyhogy javaslom, hogy kezdjük az elejétől, nehogy valami kimaradjon. - mondtam folyamatosan, ám reakciót nem kaptam, így magyarázatom után felpillantottam a heverőn lévő fiúra.


Ő csak engem figyelt. Úgy nézett rám, mintha egy angyal lennék, akit senki sem látna, csak ő. Olyan csodálattal vizsgálta minden porcikámat, mintha én lennék az egyetlen, akit szeretne látni. Úgy csodált, mint régen.


Torkomat szomorúság marta, így figyelem elterelés képpen megköszörültem.


Axel enyhén megrázkódott, majd mint aki egy álomból lépett ki, megdörzsölte szemeit.


- Khmm...Ne haragudj, elbambultam. De azt tudnod kell, Madison, hogy akár mennyire is bunkó vagyok, és nem mutatom, de én tényleg hálás vagyok, hogy segítesz. - mondta, majd szemeimbe vájta tekintetét, mellyel a lelkemig hatolt.


Azok az íriszek, hogy mennyire hiányoztak...


- Nos, khm, akkor... Akkor kezdjük is az első kérdésnél... - pillantott el a fiú, majd dőlt vissza a kanapéra. Én a dívány szélére helyezkedtem törökülésbe, majd fel is olvastam az első kérdést;


- Rendben, szóval... Mire vagyok allergiás? - kérdeztem, ám a válasz nem érdekelt, tudtam, hogy tudja.


- Az orchideára. Emlékszel, amikor vettem neked egy csokrot, meg a kapcsolatunk elején? Egy egész héten át tüsszentettél. - nevetett fel az emlékre, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. Szép pár voltunk. Egészen a gimi utolsó évéig.


- Talált. Nos, te jössz.


- Oké, olvasom is... - ült fel a kanapéra fekvő helyzetből, majd kezébe vette a lapot. - Nos, Madison Braun, van rajtam tetoválás, vagy bármiféle sebhely? - pillantott rám vigyorogva. És tudom is, hogy miért...


- Igeen... - dünnyögtem. Nem akartam kimondani.


- És hol? - húzta az agyam.


- Cjajj,  tetoválás van az egész bal karodon, de van egy sebhelyed is. A hasadon. Jobb alul. Emlékszem amikor történt. Úgy ismerkedtünk meg. Ezt akartad hallani? - pillantottam rá gúnyosan, ám ő csak vigyorogva visszaadta a lapot. - Nem mintha nem érdemelted volna meg... - sóhajtottam.


- Ugyan, jól tudod, hogy ettől csak még helyesebb vagyok...


- Oh, igen, és a gond, hogy ezt nem csak az aktuális barátnőd gondolja így... És téged, mint tudjuk a hűség nem tart vissza... - mondtam, de nem néztem rá. Tudtam, hogy elkomorult, ismertem már annyira... - Rendben, nos, khmm, kinél fogunk lakni? Szerintem egyértelmű, hogy nálam, te jössz... - mondtam kínosan, majd Axel már tette is fel a következő kérdést...