Második
„Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, épp egy nagy kaland veszi kezdetét.” Pema Chödrön
Halvány fények szűrődtek be az ablakom redőin keresztül. Álmosan húztam a fejemre a párnát, semmi kedvem nem volt felkelni és végigmenni az Avatáson. A bátyámnak könnyű volt, hisz ő fiú, de én lány vagyok, egy harmat gyenge teremtés. Felkaptam a fejemet a gondolataimra, összehúztam a szememet. Ez nem én vagyok, ez az iskolában tanult gondolataim. Halk horkantás távozott az ajkaim közül, kissé ingerülten másztam ki a puha paplan takarásából, és öltözni kezdtem. Zavart, hogy kora reggel ez volt az első gondolatom, pedig nem kellett volna, minden egyes nap ezt hallom vissza. De ahányszor szóba került, el fogott az undor. A tekintetem az ablakra vándorolt, felhúztam a redőt, hogy elárassza a szobát a kellemes napfény. Az utcán kevesen járkáltak, leginkább idősebb asszonyok, akik bokáig takaró ruhát viseltek, a fejükön kalappal, ősz hajszálaikat betűrték, hogy senki ne láthassa. Furcsa ez a rendszer, a nagymamám mesélte, hogy a hatalom bukása vezetett ehhez az állapothoz. Az emberek kihasználták a természet adta ajándékokat, hivalkodó ruhákba bújtak és folyamatosan ment a harc a területekért, míg végül be nem vezették a kommunista autokráciát. Törvénybe hozták, hogy hogyan szabad öltözni, mit kell csinálni, hogyan szabad beszélni, enni, viszont ha nem követted az utasításokat, akkor figyelmeztetést osztottak ki. Három ilyen után pedig jött a Rendvédelem és elvitte az ilyen embereket. Kirázott a hideg tőlük, nyílt titok volt, hogy olyankor jönnek el, amikor senki nem számít rájuk, olyanok akár a macska az éjben, csendesek és képesek feltűnés mentesen eltakarítani embereket. Legalábbis ezt mesélte barátnőm, hogy ebből mennyi igaz, azt már nem tudom, de mindenesetre elhiszem neki, hisz ebben a világban már bármi lehetséges. Gyorsan felvettem a felsőt és a nadrágot, majd a törvényben meghatározott citromsárga cipőt kaptam fel a lábamra, és kimentem reggelizni. A falak piszkos szürke színben tündököltek, a padló egyszerű kék csempéből állt. Untatott ez a monoton hangulat, de nem szólhattam, hisz a szüleim életét nem akartam megkeseríteni azzal, hogy eltűnők. Voltaképp egész jól működött ez a dolog, amilyen szigorításokat vezettek be, az emberek féltek ellenük lépni, legalábbis a többség. Arról viszont elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudták ilyen jól megfigyelni az embereket, hisz vagyunk vagy hét milliárdan, mindenkit nem lehet egyszerre figyelni. Az étkezőbe érkezve konstaláltam, hogy én vagyok az utolsó, mint mindig, és már javában neki kezdtek a szendvicseknek. Illedelmesen köszöntem, a nő nemű családtagjaimat arcra puszival üdvözöltem. Helyet foglaltam a bátyám mellett, mivel már az is törvénybe ütközött, ha a nagyi mellé ülök.
- Hogy aludtál, szívem? – érdeklődött anya, miközben vettem két megkent kenyeret a tányérról.
Hamis mosollyal tekintettem felé, tudtam, hogy nem érdekli, hisz előírás volt mindenkitől megkérdeznie, amolyan törődés kimutatásként, hogy a gyerek tudja, a családja szereti, és egészségesen nevelkedhessen.
- Jól, köszönöm, és ti? – kérdeztem vissza, majd falatozni kezdtem.
Az elmémbe egy hang kiabált, leginkább az unalmas jelzőkkel illetve ezt a reggelt. Minél hamarabb igyekeztem megenni, amit elszedtem, nem akartam több időt eltölteni velük.
- Mi is, köszönjük. – válaszoltak ugyanolyan unott hangon, de a szájukon mosoly kandikált.
A bátyám felém fordult. Fájdalmas nyögés szakadt ki belőlem, pont vele nem akartam társalogni.
- Felkészültél, Norina? Vagy esetleg félsz, hogy kevesebb pontot érsz el, mint én? – kérdezte idegesítően magabiztos mosollyal.
Legszívesebben hozzá vágtam volna, hogy távozzon melegebb éghajlatra, de nem akartam jelenetet rendezni, hogy begyűjtsem az első intőmet. Gúnyos mosolyra húztam ajkaimat, apa figyelmeztető pillantással illetett, ami nem, hogy megállított volna, még jobban hergelt.
- Felkészültem, és hidd el, több pontom lesz. – feleltem egyszerűen, mire anya felől megkönnyebbült sóhajt hallottam.
Betömtem az utolsó falatot is, a tányérra raktam a villát és a kést, majd végig néztem rajtuk. Szürke ruha, sárga cipő. Mindenben ez a legidegesítőbb, hogy szinte ugyanúgy nézünk ki, akármerre néz az ember.
- Köszönöm a reggelit, nagyon finom volt – jegyeztem meg, felkeltem és az ajtó felé indultam.
Szerencsére ma korábban kellett mennem, hisz lelkileg fel kell készülni, hogy beavatnak a világ dolgaiba, a kezdetbe, hogy honnan indultak és hova jutottak. Plusz egy próba, amin ha átmegy az ember, akkor hivatalos levelet kap arról, hogy ő betöltötte azt a bizonyos életkort és most már családanya, esetleg apa válhat belőle. Ennyi volt az élet. Suliba járunk, átesünk a beavatáson, majd a családdal törődünk egészen addig, míg a Nyugalmi korba kerülünk, ahol már csak a szomszédokkal beszélgetünk inkább. Én ennél mindig is többre vágytam, kalandra, felfedezni olyan csodás helyeket, amelyek csak az iskolai könyvekben szerepelnek. A lelkem mindig is ezek után epedezett, hiába igyekeztek elnyomni, minden egyes kis mese kikivánkozott belőlem. Az utcán hajszálpontosan ugyanolyan házak sorakoztak végig, a legtöbb gyerek már elindult az iskolába, vagyis arra a helyre ahova én tartok. Nem kellett sokat lépkedjek, az iskola épülete csakhamar meglett, ugyanúgy, mint az elmúlt 20 évben. A kapuja előtt megálltam, hogy megvárjam Zselykét, az egyetlen embert, akihez hozzá szóltam az iskolai éveim alatt. Tisztán emlékszem, hogy mindenki különcnek tartott, egyedül Zselyke volt az, aki közeledett felém és el is viselte minden butaságomat amit megosztottam vele. A gondolataim elkalandoztak, vörös hajamat a szél lágyan fújdogálta. Nagyi mesélte, hogy gyerekként majdnem elvittek a Rendvédelmiek, de végül lebeszélték őket, és valahogy velük maradhattam. Folyamatosan visszaszóltam, olyan világokról álmodoztam, és beszéltem, amik tiltottak voltak. Erről fogalmam se volt, minden este sírva aludtam el, amiért senki se értette meg, hogy miért olyan jó ilyen helyeken járni. De ahogy teltek az évek, megtanultam az álmaimat elrejteni, csendben őrizgettem magamban. A látóhatáromban egy szőke hajú lány került, majdnem lekevertem neki egy pofont reflexből, mivel nem számítottam rá.
- Zselyke! – húztam össze a szememet kissé mérgesen. Halkan felkacagott, majd megölelt szorosan. Vonakodva, de visszaöleltem őt.
- Miért ijedsz meg minden alkalommal? – kuncogott, ahogy elengedett és a szemeimbe pillantott.
Megvontam a vállamat, hogy nem olyan nagy szám. Pedig csak volt rejtegetni valóm, ahogy a mondás tartja. Csak az ijed meg, akinek rossz a lelkiismerete, márpedig valljuk be, nekem nem volt a legtisztább.
- Nem fontos. Mesélj viszont, te milyen feladatra számítasz? – indultam be a nagykapun. Elővettem a személyimet, a portán kialakított kis csipogón végig húztam, majd beléptem. Zselyke is megismételte ezt, hümmögve sétált tovább velem,
- Nem is tudom, pedig egész este ezen gondolkodtam. Szerinted az erőnket mérik fel? Bár kétlem, hisz lányok vagyunk. – szomorodott picit el, de igyekezett a mosolyt az arcán tartani.
Tudtam, hogy Zselyke legnagyobb vágya, hogy önvédelmet tanuljon, viszont nem szabad volt erről beszélnie, ezt is csak kitaláltam, amire ő rábólintott. Innentől pedig soha többet nem beszéltünk erről. Elég nagy megszorításokban éltünk, van akinek tetszett, van aki elviselte, és voltam én, aki csendben lázadt ellene.
- Szerintem a tudásunkat mérhetik fel, vagy esetleg, hogy milyen anyák leszünk. – mosolyodtam el gúnyosan az utolsó szónál. Nem terveztem anya lenni, úgy éreztem nem voltam kellően felkészülve rá, minden egyes porcikám a kaland után vágyott.
Zselyke aggodalmasan nézett maga elé, tudtam, hogy ezzel gondolkodóba ejtettem, pedig nem állt szándékomban, hogy elhallgattassam. Zavart ez a mai nap, olyan érzésem volt, mint ha más lenne, és nem csak amiatt, hogy átesünk az Avatáson. Semmihez sem köthető érzés, legalábbis nem olyan, amire szavakat tudnék találni. Talán az idő, ami ilyen, mint amikor elkezd felhősödni az ég, és nem tudod eldönteni, hogy esni fog vagy csak simán átvonul feletted. Bár mondjuk a példákkal mindig is hadi lábon álltam, nem terveztem Szókratész lenni, vagy valamilyen idióta, aki eladja a fejét ilyen dolgoknak.
- Igazad lehet. – dünnyögte a mellettem ballagó lány, mire rákaptam a fejemet. Nem hittem el, hogy ilyet mond, hisz csak viccelődtem. Erőltetett mosolyt produkáltam.
- Kétlem, azért. Nem hinném, hogy ezt próbálni kellene, tudod, hogy tanítják. – sóhajtottam fáradtan.
El sem tudom mondani mennyire nem tetszett, hogy képesek az ilyen dolgokat is tanítani. Vajon a régiek is tanulták ezt? Milyen lehetett a világ régen?
- De gondold végig, Norina. Vagy ez a lehetőség, vagy a munkánk. – emelte rám csokoládé barna íriszeit, de csak megvontam a vállamat. Nem akartam ezen gondolkodni túl sokat, hülyeség az egész.
- Meglátjuk. – adtam semleges választ, hogy ne firtassa tovább a dolgot.
A lány bólintott, csendben tettük meg a maradék pár lépést a tornateremig, ahol a gyülekező volt. Maga a hely egyszerű volt, szerintem nem akartak túl sok mindent tenni bele. A hosszú folyosót fekete – fehér járólapok fedték, az ajtók ötméterenként váltogatták egymást különféle nevekkel és számokkal, hogy könnyebben el lehessen igazodni. Kémia labor, biológia terem és hasonlók. A testemben gyűlt az adrenalin, ahogy egyre közelebb értünk a teremhez, utáltam, hogy ilyen izgulós fajta vagyok, de biztos voltam benne, ahogy oda kerülök, azonnal megnyugszom. Ahogy oda értünk a legalább két méter nagy ajtóhoz, Zselyke illedelmesen kinyitotta nekem, és előre engedett, ahogy Etikett órán tanultuk. Még mindig ráz a hideg, ha arra a tananyagra gondolok, nem éppen szép emlékeim vannak róla. Beléptem vele együtt, a helyiségben már voltak páran az osztálytársaink és más diákok közül. Különféle játékok voltak a földön, néhányan kártyáztak esetleg csoportokba verődve, beszélgettek. Akármerre tekintettem, mindenkin ugyanaz a piszkos szürke egyenruha volt. Összepréseltem az ajkamat, Zselykével kiválasztottunk egy helyet, amit még senki se foglalt el, és lepakoltuk oda a táskánkat.
- Izgulok. – suttogta a lány csillogó szemekkel, amin akaratlanul is felkacagtam.
- Nyugi, minden rendben lesz. – simítottam meg biztatóan a kezét. A falnak vetettem a hátamat, a hajamat megigazítottam kicsit. A szemem sarkából észre vettem egy alakot, oda kaptam a fejemet, de csak Albert közeledett felénk. Szegény gyereket mindenki kerülte, leginkább azért, mert folyamatosan okoskodott, de voltaképp jó fej gyerek volt, talán én meg Zselyke voltunk az egyetlenek, akik beszélgettünk vele néha napján. Egyébként csendben szokott lenni, szorgalmasan tanul, legtöbb esetbe pedig őt kérem meg, hogy magyarázza el, amit nem értek. Nem igazán egy legjobb barát, viszont ha tananyagról van szó, ő a tökéletes ember, hogy megtanítsa neked amit nem tudsz. Tapasztalatból tudom.
- Sziasztok! – köszönt nekünk, majd leült elénk törökülésbe. Biccentettem köszönésképp, a mellettem ülő szőke pedig intett neki, ahogy elkezdte enni a pizzáját.
- Hogy vagytok? Izgultok a próba miatt? – érdeklődött a combján pihentetve a kezét. Nem volt nagyon miről beszélgetni, gondolom ez az egy dolog volt, amiért ide jöhetett hozzánk, hogy ne tűnjön annyira kínosnak a dolog. Egye fene, engedek akkor, bár már így is untam, hogy folyamatosan erről beszélünk, de nem volt szívem elküldeni szegényt.
- Zselykével nemrég beszélgettük, hogy mi lehet a próbatétel. Tuti különbözni fog a fiúknak a lányokétól. – osztottam meg az álláspontomat, amire Zselyke heves bólogatással reagált. Albert elhúzta a száját, látszott rajta, hogy ő nem ilyesmire gondolt, de elfogadta az én teóriám is.
- Ki tudja. Mindenesetre mielőtt beértetek közölték velünk, hogy egy óra és kezdünk. Hamarabbra hozták, mivel túl sok diák van, amivel nem számoltak, és nem akarnak ők se napestig itt tartani minket, hogy megvárjuk a többi országot. – magyarázta, amin meglepődtem.
- Ez komoly? – kérdeztem vissza, azért. Albert bólintott, alig bírtam felfogni, hogy ez történik. Abba a hitben voltam, hogy legalább három órát kapunk, addig átesek minden fázison, amit elterveztem, hogy lenyugodjak, de így esélyem se lesz. Tehetetlenségemben összeszorítottam a kezemet, mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Nem mutathatod a haragot, nem akadhatsz ki, ismételtem magamban pedig legszívesebben bele vágtam volna egyet a falba.
- Rendben, akkor egy óra. Király. – jelentettem ki rezignáltan. A két egyed furcsán nézett rám, de nem mondtak semmit a kijelentésemre. Jobb is, mert én se bírtam volna többet kinyögni. A tinédzserek csak gyűltek, alig volt már hely, míg végül bezárult az ajtó az utolsó után is. Zselyke és Albert csendesen játszottak, engem is invitáltak, de semmi kedvem nem volt hozzá. A lelkemet készítettem fel éppen, nehogy bele vessem magam a Dunába, vagy a sínek elé. Egyik se lenne jó megoldás, tekintve, hogy nem akarom a szüleim életét megnehezíteni, mert még halálom után is tuti átkoznának.
Az egy óra tényleg hamar eltelt, tekintve, hogy én csak bambultam, és a gondolataimba temetkeztem. Arra eszméltem fel, hogy egy nő lép be a terem ajtaján, kezében egy fekete mappát szorongatott. Ő viszont más ruhát hordott, feketét és fehéret is, mint ha csak gúnyolódna velünk, hogy nem a két árnyalat kombinációját viseli. A haját kontyba fogta, feszesen állt a tarkóján, az egész kisugárzása hivatalosnak tűnt. Mindenki abba hagyta, amit éppen tett, a nő tekintetek kereszttüzében találta magát. Megköszörülte a torkát, a falba épített hangszórók megszólaltak. Észre vettem a fülénél egy hallókészülékre hasonlító tárgyat, gondolom az valami mikrofonhoz passzoló eszköz lehetett.
- Köszöntelek titeket az Avatáson! Mint tudjátok, minden huszadik életévét betöltő fiatal részt vesz ezen a jeles alkalmon! – hallatszott a hangja, a szavai, mint az orkán úgy söpörtek végig a csarnokon. A szemem sarkából láttam, hogy egyesek megfeszülnek, míg mások csak érzelem mentes arccal álldogálnak. A hasam görcsbe rándult az idegességtől, úgy éreztem a reggel megevett szendvics vissza akar jönni.
- Mint tudjátok, ez a nemes ünnep két részből áll. Az egyikben elmondjuk mindenkinek a régi történelmünket, a hibáinkat és, hogy mivel értük el, hogy ilyen tökéletes legyen a társadalmunk. Míg a második már egyéni, ezen külön vesztek részt egy erre kialakított teremben. Még titok, hogy mi lesz a feladatotok, és mindenkit előre megkérek, hogy amit ott tapasztaltok, láttok vagy hallotok, azt soha senkinek ne mondjátok el. Azt csak a Rendszer és egyedül te tudhatod. Névsor szerint szólítok mindenkit, aki nem hallja a nevét, és egy percen belül nem jelenik meg, az automatikusan megbukik, és fél emberként fognak rá tekinteni. – nézett végig rajtunk.
Olyan érzésem volt, mint ha áruk lennénk egy húsüzemben, semmi kedvem nem volt itt lenni, de megfutamodni se, akartam már csak makacsságból se.
- Amint végeztetek, haza mehettek, kaptok egy bizonyítványt rajta egy számmal, ami a személyiségeteket jelöli. Köszönöm, hogy végig hallgatatok! – mosolyodott el kedvesen.
Borzongás futott végig a hátamon, a szobában kialudtak a fények és a szemben lévő falon egy óriás kivetítőn meg is jelent a videó. A szívem a torkomba ugrott, egyre jobban elfogott a félelem, a változás szele, mint ha csak az ajtón kopogtatott volna. Egy videó eleje jelent meg, fekete és fehér képekben, mint ha ezen a két színen kívül semmi más nem létezne. Fegyver dördült el, mindenki egy emberként kapott a fejéhez, de csak a kép sorozatban látszott, hogy meghal valaki. Az emberek sorra hullottak el, nőket és férfiakat vonszoltak végig az utcán, sokakat ki is nevettek, és gyümölcsökkel dobálták. Halottakat mutattak, verekedő embereket és olyanokat is, akik egymás mellett egy fura eszközzel a kezükben járkáltak.
- A rég múlt időkben megjelent a telefon, ami sokkal veszélyesebb fegyvernek számított, mint a pisztoly! – zendült fel egy hang.
Mély volt, olyan, amit csak a rémálmaiban hal az ember. Nagyot nyeltem, félelmetes volt látni, ahogy a családok egymás mellett ülnek és nem is figyelnek a másikra. Egy kisbaba jelent meg a falon, a kezében egy fényes eszközt fogott, az anyja pedig mellette állva hasonló szerkezetet nyomkodott.
- A világ kezdett elhidegülni, az élő helyek fogytak, az emberek megölték azt a környezetet, amit a Földanya kérés nélkül nekik adott. – folytatta harsány hangon.
A kép változott, nagy gépeket mutattak, amik kidöntötték a fákat, és gyárakba szállították. Vegyes érzelmek keveredtek bennem, egyszerre undorodtam a dolgoktól és letaglóztak a hallottak. Hogy lehettek ilyen barbárok azok, akiktől származunk?A természet a legnagyobb kincs, ezt még én is bevallom.
- Gyermekeket vetettek el, olyan tartalmakat osztottak meg, amik már undorítóak voltak. De mi elhoztuk a változást! – váltott a képkocka és láthattuk, ahogy a fényes eszközöket összegyűjtik, majd a szemetesben összeaprítják.
Az emberek zokogtak, néhányan tanácstalanok voltak, hogy mit is tehetnének. Ekkor jött a Rendvédelem, ruhát osztogatott nekik és tanítást ajánlottak. A szememet lehunytam, úgy éreztem az előbb látottak bele égtek a retinámba. Még mindig döbbenetes volt látni, hogy ilyenre voltunk képesek, olyanok voltunk, mint az állatok. Akaratlanul is, de egyet értettem a Rendszerrel, pedig eddig minden erőmmel tiltakoztam ellene. Erőltettem magam, hogy végig nézzem, hisz muszáj volt, ha valamit nem jegyzek meg, lehet olyat fognak kérdezni a következő próbán.
- A jelszavunk az összetartozás, nem kell tudnunk sokat, mert a tudás csak bajt szül. A baj pedig az emberek végzetéhez vezet! – sötétült el a kép.
Néma csendben állt mindenki, az arcokat nézve úgy tűnt mindenkit letaglóztak a hallottak. Nem csodálom, mi nem ezt a társadalmat ismertük, máshoz vagyunk szokva és máshogy neveltek minket. A csarnok újra kivilágosodott, a nő most elővette az aktáját és bele olvasott. Mintegy magának bólintott egyet, mint ha bele egyezést mutatott volna és felemelte a fejét. Eljött a pillanat. A fogam összekoccant, ahogy igyekeztem legyőzni az idegességemet, az előbbi látottak, mint ha eltűntek volna és helyébe a félelem lépett. Féltem, hogy nem sikerül, hogy elbukom és elszakítanak a családomtól. Még az idegesítő bátyámat is szerettem ilyenkor, valakihez könyörögtem, hogy valahogy túl jussak rajta, hogy elérjem azt a szintet, amivel itt maradhatok.
- Aszalós Melinda! Te kezded! – mondta ki végül a nevet.
Ismertem a lányt, legszívesebben felkacagtam volna annyira, megkönnyebbültem, hogy nem én kezdem, hisz akkor összeestem volna az idegességtől. A barna hajú lány egyenes léptekkel ment a nőhöz, aki megfordult és ki vezette. Hárman egymásra néztünk, majd Zselyke karjaiba bújtam. Szükségem volt a barátnőmre, ha valami esetleg mégis történne.
- Akármi történik… mindig a legjobb barátnőm maradsz. – suttogta a fülembe.
Hevesen bólogattam, nem bírtam megszólalni a gombóctól a torkomban. Albertet is megöleltem végül, hisz vele is régóta jóba voltam és itt ki is fulladt minden baráti társaságom, pedig Albertet nem tekintettem olyan közelinek, mint Zselykét.
- Albert, ígérd meg, hogy sose változol meg. – kértem tőle csendesen, ahogy elengedtem.
A szemeimbe nézett, halvány mégis szomorú mosoly kúszott az ajkaira.
- Tudod, hogy a biológia szerint… - kezdett bele, mire oldalba böktem.
- Ne kezd. Kérlek. – mondtam csendesen, mégis kötekedő hangon.
Zselyke halkan kuncogott, igyekeztünk nem tovább stresszelni a dolgon, hisz felesleges idegbajt nem volt kedvem kapni, meg gondolom nekik se. Bennem mégis felvetült a kérdés, hogy miként volt lehetséges ezt ilyen rövid idő alatt véghez vinni? Hisz nagymama még abban az időben élt, és nem igazán látszott az embereken, hogy el akarnak szakadni azoktól a kütyüktől. Mégis, mielőtt felvethettem volna a témát, a nő, aki az előbb hátborzongató felvételekkel ijesztgetett, most visszajött. A teremben megfagyott a levegő.
Halvány fények szűrődtek be az ablakom redőin keresztül. Álmosan húztam a fejemre a párnát, semmi kedvem nem volt felkelni és végigmenni az Avatáson. A bátyámnak könnyű volt, hisz ő fiú, de én lány vagyok, egy harmat gyenge teremtés. Felkaptam a fejemet a gondolataimra, összehúztam a szememet. Ez nem én vagyok, ez az iskolában tanult gondolataim. Halk horkantás távozott az ajkaim közül, kissé ingerülten másztam ki a puha paplan takarásából, és öltözni kezdtem. Zavart, hogy kora reggel ez volt az első gondolatom, pedig nem kellett volna, minden egyes nap ezt hallom vissza. De ahányszor szóba került, el fogott az undor. A tekintetem az ablakra vándorolt, felhúztam a redőt, hogy elárassza a szobát a kellemes napfény. Az utcán kevesen járkáltak, leginkább idősebb asszonyok, akik bokáig takaró ruhát viseltek, a fejükön kalappal, ősz hajszálaikat betűrték, hogy senki ne láthassa. Furcsa ez a rendszer, a nagymamám mesélte, hogy a hatalom bukása vezetett ehhez az állapothoz. Az emberek kihasználták a természet adta ajándékokat, hivalkodó ruhákba bújtak és folyamatosan ment a harc a területekért, míg végül be nem vezették a kommunista autokráciát. Törvénybe hozták, hogy hogyan szabad öltözni, mit kell csinálni, hogyan szabad beszélni, enni, viszont ha nem követted az utasításokat, akkor figyelmeztetést osztottak ki. Három ilyen után pedig jött a Rendvédelem és elvitte az ilyen embereket. Kirázott a hideg tőlük, nyílt titok volt, hogy olyankor jönnek el, amikor senki nem számít rájuk, olyanok akár a macska az éjben, csendesek és képesek feltűnés mentesen eltakarítani embereket. Legalábbis ezt mesélte barátnőm, hogy ebből mennyi igaz, azt már nem tudom, de mindenesetre elhiszem neki, hisz ebben a világban már bármi lehetséges. Gyorsan felvettem a felsőt és a nadrágot, majd a törvényben meghatározott citromsárga cipőt kaptam fel a lábamra, és kimentem reggelizni. A falak piszkos szürke színben tündököltek, a padló egyszerű kék csempéből állt. Untatott ez a monoton hangulat, de nem szólhattam, hisz a szüleim életét nem akartam megkeseríteni azzal, hogy eltűnők. Voltaképp egész jól működött ez a dolog, amilyen szigorításokat vezettek be, az emberek féltek ellenük lépni, legalábbis a többség. Arról viszont elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudták ilyen jól megfigyelni az embereket, hisz vagyunk vagy hét milliárdan, mindenkit nem lehet egyszerre figyelni. Az étkezőbe érkezve konstaláltam, hogy én vagyok az utolsó, mint mindig, és már javában neki kezdtek a szendvicseknek. Illedelmesen köszöntem, a nő nemű családtagjaimat arcra puszival üdvözöltem. Helyet foglaltam a bátyám mellett, mivel már az is törvénybe ütközött, ha a nagyi mellé ülök.
- Hogy aludtál, szívem? – érdeklődött anya, miközben vettem két megkent kenyeret a tányérról.
Hamis mosollyal tekintettem felé, tudtam, hogy nem érdekli, hisz előírás volt mindenkitől megkérdeznie, amolyan törődés kimutatásként, hogy a gyerek tudja, a családja szereti, és egészségesen nevelkedhessen.
- Jól, köszönöm, és ti? – kérdeztem vissza, majd falatozni kezdtem.
Az elmémbe egy hang kiabált, leginkább az unalmas jelzőkkel illetve ezt a reggelt. Minél hamarabb igyekeztem megenni, amit elszedtem, nem akartam több időt eltölteni velük.
- Mi is, köszönjük. – válaszoltak ugyanolyan unott hangon, de a szájukon mosoly kandikált.
A bátyám felém fordult. Fájdalmas nyögés szakadt ki belőlem, pont vele nem akartam társalogni.
- Felkészültél, Norina? Vagy esetleg félsz, hogy kevesebb pontot érsz el, mint én? – kérdezte idegesítően magabiztos mosollyal.
Legszívesebben hozzá vágtam volna, hogy távozzon melegebb éghajlatra, de nem akartam jelenetet rendezni, hogy begyűjtsem az első intőmet. Gúnyos mosolyra húztam ajkaimat, apa figyelmeztető pillantással illetett, ami nem, hogy megállított volna, még jobban hergelt.
- Felkészültem, és hidd el, több pontom lesz. – feleltem egyszerűen, mire anya felől megkönnyebbült sóhajt hallottam.
Betömtem az utolsó falatot is, a tányérra raktam a villát és a kést, majd végig néztem rajtuk. Szürke ruha, sárga cipő. Mindenben ez a legidegesítőbb, hogy szinte ugyanúgy nézünk ki, akármerre néz az ember.
- Köszönöm a reggelit, nagyon finom volt – jegyeztem meg, felkeltem és az ajtó felé indultam.
Szerencsére ma korábban kellett mennem, hisz lelkileg fel kell készülni, hogy beavatnak a világ dolgaiba, a kezdetbe, hogy honnan indultak és hova jutottak. Plusz egy próba, amin ha átmegy az ember, akkor hivatalos levelet kap arról, hogy ő betöltötte azt a bizonyos életkort és most már családanya, esetleg apa válhat belőle. Ennyi volt az élet. Suliba járunk, átesünk a beavatáson, majd a családdal törődünk egészen addig, míg a Nyugalmi korba kerülünk, ahol már csak a szomszédokkal beszélgetünk inkább. Én ennél mindig is többre vágytam, kalandra, felfedezni olyan csodás helyeket, amelyek csak az iskolai könyvekben szerepelnek. A lelkem mindig is ezek után epedezett, hiába igyekeztek elnyomni, minden egyes kis mese kikivánkozott belőlem. Az utcán hajszálpontosan ugyanolyan házak sorakoztak végig, a legtöbb gyerek már elindult az iskolába, vagyis arra a helyre ahova én tartok. Nem kellett sokat lépkedjek, az iskola épülete csakhamar meglett, ugyanúgy, mint az elmúlt 20 évben. A kapuja előtt megálltam, hogy megvárjam Zselykét, az egyetlen embert, akihez hozzá szóltam az iskolai éveim alatt. Tisztán emlékszem, hogy mindenki különcnek tartott, egyedül Zselyke volt az, aki közeledett felém és el is viselte minden butaságomat amit megosztottam vele. A gondolataim elkalandoztak, vörös hajamat a szél lágyan fújdogálta. Nagyi mesélte, hogy gyerekként majdnem elvittek a Rendvédelmiek, de végül lebeszélték őket, és valahogy velük maradhattam. Folyamatosan visszaszóltam, olyan világokról álmodoztam, és beszéltem, amik tiltottak voltak. Erről fogalmam se volt, minden este sírva aludtam el, amiért senki se értette meg, hogy miért olyan jó ilyen helyeken járni. De ahogy teltek az évek, megtanultam az álmaimat elrejteni, csendben őrizgettem magamban. A látóhatáromban egy szőke hajú lány került, majdnem lekevertem neki egy pofont reflexből, mivel nem számítottam rá.
- Zselyke! – húztam össze a szememet kissé mérgesen. Halkan felkacagott, majd megölelt szorosan. Vonakodva, de visszaöleltem őt.
- Miért ijedsz meg minden alkalommal? – kuncogott, ahogy elengedett és a szemeimbe pillantott.
Megvontam a vállamat, hogy nem olyan nagy szám. Pedig csak volt rejtegetni valóm, ahogy a mondás tartja. Csak az ijed meg, akinek rossz a lelkiismerete, márpedig valljuk be, nekem nem volt a legtisztább.
- Nem fontos. Mesélj viszont, te milyen feladatra számítasz? – indultam be a nagykapun. Elővettem a személyimet, a portán kialakított kis csipogón végig húztam, majd beléptem. Zselyke is megismételte ezt, hümmögve sétált tovább velem,
- Nem is tudom, pedig egész este ezen gondolkodtam. Szerinted az erőnket mérik fel? Bár kétlem, hisz lányok vagyunk. – szomorodott picit el, de igyekezett a mosolyt az arcán tartani.
Tudtam, hogy Zselyke legnagyobb vágya, hogy önvédelmet tanuljon, viszont nem szabad volt erről beszélnie, ezt is csak kitaláltam, amire ő rábólintott. Innentől pedig soha többet nem beszéltünk erről. Elég nagy megszorításokban éltünk, van akinek tetszett, van aki elviselte, és voltam én, aki csendben lázadt ellene.
- Szerintem a tudásunkat mérhetik fel, vagy esetleg, hogy milyen anyák leszünk. – mosolyodtam el gúnyosan az utolsó szónál. Nem terveztem anya lenni, úgy éreztem nem voltam kellően felkészülve rá, minden egyes porcikám a kaland után vágyott.
Zselyke aggodalmasan nézett maga elé, tudtam, hogy ezzel gondolkodóba ejtettem, pedig nem állt szándékomban, hogy elhallgattassam. Zavart ez a mai nap, olyan érzésem volt, mint ha más lenne, és nem csak amiatt, hogy átesünk az Avatáson. Semmihez sem köthető érzés, legalábbis nem olyan, amire szavakat tudnék találni. Talán az idő, ami ilyen, mint amikor elkezd felhősödni az ég, és nem tudod eldönteni, hogy esni fog vagy csak simán átvonul feletted. Bár mondjuk a példákkal mindig is hadi lábon álltam, nem terveztem Szókratész lenni, vagy valamilyen idióta, aki eladja a fejét ilyen dolgoknak.
- Igazad lehet. – dünnyögte a mellettem ballagó lány, mire rákaptam a fejemet. Nem hittem el, hogy ilyet mond, hisz csak viccelődtem. Erőltetett mosolyt produkáltam.
- Kétlem, azért. Nem hinném, hogy ezt próbálni kellene, tudod, hogy tanítják. – sóhajtottam fáradtan.
El sem tudom mondani mennyire nem tetszett, hogy képesek az ilyen dolgokat is tanítani. Vajon a régiek is tanulták ezt? Milyen lehetett a világ régen?
- De gondold végig, Norina. Vagy ez a lehetőség, vagy a munkánk. – emelte rám csokoládé barna íriszeit, de csak megvontam a vállamat. Nem akartam ezen gondolkodni túl sokat, hülyeség az egész.
- Meglátjuk. – adtam semleges választ, hogy ne firtassa tovább a dolgot.
A lány bólintott, csendben tettük meg a maradék pár lépést a tornateremig, ahol a gyülekező volt. Maga a hely egyszerű volt, szerintem nem akartak túl sok mindent tenni bele. A hosszú folyosót fekete – fehér járólapok fedték, az ajtók ötméterenként váltogatták egymást különféle nevekkel és számokkal, hogy könnyebben el lehessen igazodni. Kémia labor, biológia terem és hasonlók. A testemben gyűlt az adrenalin, ahogy egyre közelebb értünk a teremhez, utáltam, hogy ilyen izgulós fajta vagyok, de biztos voltam benne, ahogy oda kerülök, azonnal megnyugszom. Ahogy oda értünk a legalább két méter nagy ajtóhoz, Zselyke illedelmesen kinyitotta nekem, és előre engedett, ahogy Etikett órán tanultuk. Még mindig ráz a hideg, ha arra a tananyagra gondolok, nem éppen szép emlékeim vannak róla. Beléptem vele együtt, a helyiségben már voltak páran az osztálytársaink és más diákok közül. Különféle játékok voltak a földön, néhányan kártyáztak esetleg csoportokba verődve, beszélgettek. Akármerre tekintettem, mindenkin ugyanaz a piszkos szürke egyenruha volt. Összepréseltem az ajkamat, Zselykével kiválasztottunk egy helyet, amit még senki se foglalt el, és lepakoltuk oda a táskánkat.
- Izgulok. – suttogta a lány csillogó szemekkel, amin akaratlanul is felkacagtam.
- Nyugi, minden rendben lesz. – simítottam meg biztatóan a kezét. A falnak vetettem a hátamat, a hajamat megigazítottam kicsit. A szemem sarkából észre vettem egy alakot, oda kaptam a fejemet, de csak Albert közeledett felénk. Szegény gyereket mindenki kerülte, leginkább azért, mert folyamatosan okoskodott, de voltaképp jó fej gyerek volt, talán én meg Zselyke voltunk az egyetlenek, akik beszélgettünk vele néha napján. Egyébként csendben szokott lenni, szorgalmasan tanul, legtöbb esetbe pedig őt kérem meg, hogy magyarázza el, amit nem értek. Nem igazán egy legjobb barát, viszont ha tananyagról van szó, ő a tökéletes ember, hogy megtanítsa neked amit nem tudsz. Tapasztalatból tudom.
- Sziasztok! – köszönt nekünk, majd leült elénk törökülésbe. Biccentettem köszönésképp, a mellettem ülő szőke pedig intett neki, ahogy elkezdte enni a pizzáját.
- Hogy vagytok? Izgultok a próba miatt? – érdeklődött a combján pihentetve a kezét. Nem volt nagyon miről beszélgetni, gondolom ez az egy dolog volt, amiért ide jöhetett hozzánk, hogy ne tűnjön annyira kínosnak a dolog. Egye fene, engedek akkor, bár már így is untam, hogy folyamatosan erről beszélünk, de nem volt szívem elküldeni szegényt.
- Zselykével nemrég beszélgettük, hogy mi lehet a próbatétel. Tuti különbözni fog a fiúknak a lányokétól. – osztottam meg az álláspontomat, amire Zselyke heves bólogatással reagált. Albert elhúzta a száját, látszott rajta, hogy ő nem ilyesmire gondolt, de elfogadta az én teóriám is.
- Ki tudja. Mindenesetre mielőtt beértetek közölték velünk, hogy egy óra és kezdünk. Hamarabbra hozták, mivel túl sok diák van, amivel nem számoltak, és nem akarnak ők se napestig itt tartani minket, hogy megvárjuk a többi országot. – magyarázta, amin meglepődtem.
- Ez komoly? – kérdeztem vissza, azért. Albert bólintott, alig bírtam felfogni, hogy ez történik. Abba a hitben voltam, hogy legalább három órát kapunk, addig átesek minden fázison, amit elterveztem, hogy lenyugodjak, de így esélyem se lesz. Tehetetlenségemben összeszorítottam a kezemet, mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Nem mutathatod a haragot, nem akadhatsz ki, ismételtem magamban pedig legszívesebben bele vágtam volna egyet a falba.
- Rendben, akkor egy óra. Király. – jelentettem ki rezignáltan. A két egyed furcsán nézett rám, de nem mondtak semmit a kijelentésemre. Jobb is, mert én se bírtam volna többet kinyögni. A tinédzserek csak gyűltek, alig volt már hely, míg végül bezárult az ajtó az utolsó után is. Zselyke és Albert csendesen játszottak, engem is invitáltak, de semmi kedvem nem volt hozzá. A lelkemet készítettem fel éppen, nehogy bele vessem magam a Dunába, vagy a sínek elé. Egyik se lenne jó megoldás, tekintve, hogy nem akarom a szüleim életét megnehezíteni, mert még halálom után is tuti átkoznának.
Az egy óra tényleg hamar eltelt, tekintve, hogy én csak bambultam, és a gondolataimba temetkeztem. Arra eszméltem fel, hogy egy nő lép be a terem ajtaján, kezében egy fekete mappát szorongatott. Ő viszont más ruhát hordott, feketét és fehéret is, mint ha csak gúnyolódna velünk, hogy nem a két árnyalat kombinációját viseli. A haját kontyba fogta, feszesen állt a tarkóján, az egész kisugárzása hivatalosnak tűnt. Mindenki abba hagyta, amit éppen tett, a nő tekintetek kereszttüzében találta magát. Megköszörülte a torkát, a falba épített hangszórók megszólaltak. Észre vettem a fülénél egy hallókészülékre hasonlító tárgyat, gondolom az valami mikrofonhoz passzoló eszköz lehetett.
- Köszöntelek titeket az Avatáson! Mint tudjátok, minden huszadik életévét betöltő fiatal részt vesz ezen a jeles alkalmon! – hallatszott a hangja, a szavai, mint az orkán úgy söpörtek végig a csarnokon. A szemem sarkából láttam, hogy egyesek megfeszülnek, míg mások csak érzelem mentes arccal álldogálnak. A hasam görcsbe rándult az idegességtől, úgy éreztem a reggel megevett szendvics vissza akar jönni.
- Mint tudjátok, ez a nemes ünnep két részből áll. Az egyikben elmondjuk mindenkinek a régi történelmünket, a hibáinkat és, hogy mivel értük el, hogy ilyen tökéletes legyen a társadalmunk. Míg a második már egyéni, ezen külön vesztek részt egy erre kialakított teremben. Még titok, hogy mi lesz a feladatotok, és mindenkit előre megkérek, hogy amit ott tapasztaltok, láttok vagy hallotok, azt soha senkinek ne mondjátok el. Azt csak a Rendszer és egyedül te tudhatod. Névsor szerint szólítok mindenkit, aki nem hallja a nevét, és egy percen belül nem jelenik meg, az automatikusan megbukik, és fél emberként fognak rá tekinteni. – nézett végig rajtunk.
Olyan érzésem volt, mint ha áruk lennénk egy húsüzemben, semmi kedvem nem volt itt lenni, de megfutamodni se, akartam már csak makacsságból se.
- Amint végeztetek, haza mehettek, kaptok egy bizonyítványt rajta egy számmal, ami a személyiségeteket jelöli. Köszönöm, hogy végig hallgatatok! – mosolyodott el kedvesen.
Borzongás futott végig a hátamon, a szobában kialudtak a fények és a szemben lévő falon egy óriás kivetítőn meg is jelent a videó. A szívem a torkomba ugrott, egyre jobban elfogott a félelem, a változás szele, mint ha csak az ajtón kopogtatott volna. Egy videó eleje jelent meg, fekete és fehér képekben, mint ha ezen a két színen kívül semmi más nem létezne. Fegyver dördült el, mindenki egy emberként kapott a fejéhez, de csak a kép sorozatban látszott, hogy meghal valaki. Az emberek sorra hullottak el, nőket és férfiakat vonszoltak végig az utcán, sokakat ki is nevettek, és gyümölcsökkel dobálták. Halottakat mutattak, verekedő embereket és olyanokat is, akik egymás mellett egy fura eszközzel a kezükben járkáltak.
- A rég múlt időkben megjelent a telefon, ami sokkal veszélyesebb fegyvernek számított, mint a pisztoly! – zendült fel egy hang.
Mély volt, olyan, amit csak a rémálmaiban hal az ember. Nagyot nyeltem, félelmetes volt látni, ahogy a családok egymás mellett ülnek és nem is figyelnek a másikra. Egy kisbaba jelent meg a falon, a kezében egy fényes eszközt fogott, az anyja pedig mellette állva hasonló szerkezetet nyomkodott.
- A világ kezdett elhidegülni, az élő helyek fogytak, az emberek megölték azt a környezetet, amit a Földanya kérés nélkül nekik adott. – folytatta harsány hangon.
A kép változott, nagy gépeket mutattak, amik kidöntötték a fákat, és gyárakba szállították. Vegyes érzelmek keveredtek bennem, egyszerre undorodtam a dolgoktól és letaglóztak a hallottak. Hogy lehettek ilyen barbárok azok, akiktől származunk?A természet a legnagyobb kincs, ezt még én is bevallom.
- Gyermekeket vetettek el, olyan tartalmakat osztottak meg, amik már undorítóak voltak. De mi elhoztuk a változást! – váltott a képkocka és láthattuk, ahogy a fényes eszközöket összegyűjtik, majd a szemetesben összeaprítják.
Az emberek zokogtak, néhányan tanácstalanok voltak, hogy mit is tehetnének. Ekkor jött a Rendvédelem, ruhát osztogatott nekik és tanítást ajánlottak. A szememet lehunytam, úgy éreztem az előbb látottak bele égtek a retinámba. Még mindig döbbenetes volt látni, hogy ilyenre voltunk képesek, olyanok voltunk, mint az állatok. Akaratlanul is, de egyet értettem a Rendszerrel, pedig eddig minden erőmmel tiltakoztam ellene. Erőltettem magam, hogy végig nézzem, hisz muszáj volt, ha valamit nem jegyzek meg, lehet olyat fognak kérdezni a következő próbán.
- A jelszavunk az összetartozás, nem kell tudnunk sokat, mert a tudás csak bajt szül. A baj pedig az emberek végzetéhez vezet! – sötétült el a kép.
Néma csendben állt mindenki, az arcokat nézve úgy tűnt mindenkit letaglóztak a hallottak. Nem csodálom, mi nem ezt a társadalmat ismertük, máshoz vagyunk szokva és máshogy neveltek minket. A csarnok újra kivilágosodott, a nő most elővette az aktáját és bele olvasott. Mintegy magának bólintott egyet, mint ha bele egyezést mutatott volna és felemelte a fejét. Eljött a pillanat. A fogam összekoccant, ahogy igyekeztem legyőzni az idegességemet, az előbbi látottak, mint ha eltűntek volna és helyébe a félelem lépett. Féltem, hogy nem sikerül, hogy elbukom és elszakítanak a családomtól. Még az idegesítő bátyámat is szerettem ilyenkor, valakihez könyörögtem, hogy valahogy túl jussak rajta, hogy elérjem azt a szintet, amivel itt maradhatok.
- Aszalós Melinda! Te kezded! – mondta ki végül a nevet.
Ismertem a lányt, legszívesebben felkacagtam volna annyira, megkönnyebbültem, hogy nem én kezdem, hisz akkor összeestem volna az idegességtől. A barna hajú lány egyenes léptekkel ment a nőhöz, aki megfordult és ki vezette. Hárman egymásra néztünk, majd Zselyke karjaiba bújtam. Szükségem volt a barátnőmre, ha valami esetleg mégis történne.
- Akármi történik… mindig a legjobb barátnőm maradsz. – suttogta a fülembe.
Hevesen bólogattam, nem bírtam megszólalni a gombóctól a torkomban. Albertet is megöleltem végül, hisz vele is régóta jóba voltam és itt ki is fulladt minden baráti társaságom, pedig Albertet nem tekintettem olyan közelinek, mint Zselykét.
- Albert, ígérd meg, hogy sose változol meg. – kértem tőle csendesen, ahogy elengedtem.
A szemeimbe nézett, halvány mégis szomorú mosoly kúszott az ajkaira.
- Tudod, hogy a biológia szerint… - kezdett bele, mire oldalba böktem.
- Ne kezd. Kérlek. – mondtam csendesen, mégis kötekedő hangon.
Zselyke halkan kuncogott, igyekeztünk nem tovább stresszelni a dolgon, hisz felesleges idegbajt nem volt kedvem kapni, meg gondolom nekik se. Bennem mégis felvetült a kérdés, hogy miként volt lehetséges ezt ilyen rövid idő alatt véghez vinni? Hisz nagymama még abban az időben élt, és nem igazán látszott az embereken, hogy el akarnak szakadni azoktól a kütyüktől. Mégis, mielőtt felvethettem volna a témát, a nő, aki az előbb hátborzongató felvételekkel ijesztgetett, most visszajött. A teremben megfagyott a levegő.
Коментарі