A tűz hangosan sercegett a kis szobában, két fiatal gyermek ült a nagymamájuk előtt, kezükben forró bögre gőzölgőt, melyben a világ legfinomabb innivalója volt. Csendben voltak, az öreg nő már élete utolsó napjait taposta, de még mindig úgy járt – kelt, mint ha semmi baja nem lenne. Réz vörös haját kontyba kötötte, arcán és testén millió ránc keletkezett az idők során, de a szeme az egy gyermek kalandvágyával volt meghintve. Szórakozottan az unokáira nézett.
- Mi van veletek? Elvitte a cica nyelveteket? – kötekedett halvány mosollyal, mire a két lurkó hangos kacagással válaszolt. Az idős hölgy büszke volt rájuk, mindkettő örökölte tőle a vörös haját, ami az ő családjában nem számított nagy ritkaságnak. A két lánya, és a fia is megörökölte, de a természetükben leginkább az apjukra ütöttek. A két kis unoka viszont nem, talán ezért is jártak vissza folyton a nagyijukhoz, történeteket hallgattak, olyan világokról, amik nem is léteztek. Messzi tájakon jártak, sárkányokkal és más lényekkel harcoltak, elnyerték a hercegnő esetleg herceg szívét.
- Nem, nagyi, ne beszélj butaságokat – somolygott az orra alatt huncutan az idősebb fiú, kishúga bőszen bólogatott, hogy egyet ért vele. A matróna elmosolyodott, elégedett arccal dőlt hátra, összehúzta magán a felsőjét. Selyem és csipke keveréke volt, ugyan sokat nem melegített, de a lányától kapta, nem volt szíve azt mondani, hogy fázik benne, ezért mindig jól alá öltözött.
- Sose beszélek butaságokat. Vagy talán úgy hiszitek, hogy amit mesélek nektek az butaság? Hm? – tekintett rájuk bölcs szemeivel. A két ifjú megrázta a fejét tagadólag.
- Nem, nagyi. Te mindig nagyon szép dolgokat mondasz, de anya szerint ne higgyük el, mert kitaláltad mindet. – magyarázta csendesen a kislány, aki az Amira nevet viselte. Haját befonva hordta, mint egy kis parasztlány, pedig ugyancsak gazdagok voltak, de mindig is egyszerűen éltek, ahogy Norina, a sok évet megélt nő nevelte őket. Zente halkan horkantott.
- Áruló – szólt be a húgának, arcán csalfa mosoly bukkant fel.
- Ne veszekedjetek, inkább mesélek nektek. Ez most igaz lesz. – szólt közbe Norina, mielőtt elfajult volna a dolog. A két tökmag felkapta a fejét, félre tették a bögréiket és azonnal szaladtak a mesélős párnájuk után, ami lényegében kisebb babzsákok voltak, de a mesélős párna jobban hangzott. Norina ajkai közül fáradt sóhaj szökkent ki, sejtette, hogy egyikőjük se fogja elhinni, hogy mi történt vele, hisz sokszor maga is meglepődött milyen dolgokat élt át. A rémálmok meg rosszabbak voltak, kergették őt éjjeleken keresztül, de már így, a megélt évei után csak örömmel tekint vissza rájuk, mivel nem felejtett el egy pillanatot se az életéből. Amint visszaért Amira és Zente, kényelmesen elhelyezkedtek és visszavették a kis kacsóikba a bögréket. Norina végig nézett rajtuk, az eszébe véste a vonalaikat, az arcukat, mint ha bármelyik pillanatban is elfelejtené, hogyan néznek ki. Végül előre dőlt, száján csintalan mosoly bukkant fel.
- Biztos készen álltok? Ebben a mesében nem mindig a jó fog győzni. – figyelmeztette őket komoly hangon, de a két csemete eltántoríthatatlannak tűnt. Határozottan bólintottak, hogy készen állnak, amin Norina csak mosolygott. Ó, ha tudnák azt amit ő.
- Rendben, de ez volt az utolsó figyelmeztetés. Ez a történet régen kezdődött, akkoriban más világot éltünk...