Olyan érzés papírra vetni érzéseimet, mint beleveszni abba a gondolatba, hogy talán soha többé nem leszel. De lehet, hogy soha nem is léteztél.

Már akkor sem voltál, amikor megkreáltalak a képeidből, vagy amikor ügyetlenül tartva az ecsetet, megpróbáltalak lefesteni. De mind hiábavaló próbálkozás volt, amivel önmagamnak akartam elhitetni, hogy létezel. Emlékszem, mikor a padon ülve beszélgettünk, te csak azt suttogtad – talán a világegyetemnek, magadnak, de talán nekem –, hogy "sajnálom" .

Akkor nem értettem, csak aggódva néztem, ahogyan zokogsz, remegsz az elfojtott fájdalomtól és azt hittem, helyetted megszakad a szívem. Akartam valami olyasmit mondani, hogy én meghallgatlak, leszek a támaszod, de képtelen voltam egy szót is kinyögni. Még soha nem sírtál előttem, ez meg annyira megrémített.

– Felejts el, kérlek. Csak felejts el – motyogtad halkan.

Erre megint nem tudtam mit mondani. Csak magamhoz szorítottalak, amennyire csak képes voltam rá.

„Az ölelés olyan, mint egy néma szeretlek.”

***

A hozzám szóló leveledet néztem, miközben megdörzsöltem a szemem. Nem akartam engedni magamnak, hogy a szívem irányítson, nem akartam sírni. Ahogyan a kis faház deszkáin kidőltem, olyan volt pár pillanatra, mintha itt lennél.
Egyre közelebb volt az a bizonyos nap és én lassan úgy éreztem, az egész város a te nevedet akarja a képembe ordítani. Hogy mindenki azt akarja, hogy belássam, már nem leszel.

De én ezt nem tudom megtenni. Ahhoz túlságosan valós vagy még mindig, hiába telt el annyi idő. Ryo észre sem vesz semmit, ahogyan anya és apa sem.

Egyszer nemrég kipróbáltam, milyen az út közepére kifeküdni. Emlékszem, te is meg szeretted volna ezt tenni. Sajnos akkor anya csak húsz percre engedett ki, mert aztán el kellett pakolnom a festékeimet. Mégis egészen csodálatos volt csak úgy feküdni a hideg aszfalton, várva arra, hogy te talán hozzám szólsz és arra, hogy megjelensz, hogy majd újra láthassalak, hogy élj. Mind vak remények voltak, de bennem mégis ezek adtak erőt akkor. Ha rád gondolok, akkor folyamatosan a fény jut eszembe, ezért csak így tudok élni.

Megörzöm lényed darabkáid lelkem legmélyén, eltemetem magamban őket, de közben mégsem. Mindig előtörnek, sós könnyekként kifolynak rajtam, testemen keresztül, majd elapadnak.

Minden elapad. Félek, hogy te hamarabb fogsz, mint én.

~Égbolt