Hallgattam az esőcseppek kopogását az ablakon, miközben könnyeim folyót játszva, arcomon csorogtak lefele. Nem is gondolkoztam már, mert ahogyan egy emlék eszembe jutott, a szívembe hasított valami megmagyarázhatatlan, valami olyan, amitől, ha álltam volna, összeroggytam volna a földön.

Mint Ő, amikor azzal a gyönyörű tengerkék szemével engem fürkészett, vagy a teraszról elénk táruló kilátást. Mintha a függönyök is azt suttogták volna, hogy Ő volt az, aki színt vitt ebbe a poros, elhagyatott házba. A padló ki volt kopva, sok helyen lemállott a vakolat, de valahogyan régebb ezt nem vettem észre.

Akkor tökéletes hely volt arra, hogy megalkossuk saját magunkat, talán csak egy képben, vagy egy könyvben, de olykor ez volt nekünk a kiteljesedés. Itt mindent kimondtunk, azt is, amit talán nem kellett volna, minden olyan dolgot, ami nyomta szívünket. Egymáson kívül nem számíthattunk másra, mert mindenki lenézett a korunk miatt. Egy legyintéssel elintéztek mindent, majd visszafordulva önmagukhoz nem figyeltek többet ránk.

Talán túl sokat reméltünk magától az élettől, emiatt túl sokat csalódtunk később benne. Talán nem kellett volna higgyünk ennyi mindenben. Néha vissza akarom fordítani a történéseket, meg nem történtté tenni őket, mintha soha, de soha nem is léteztek volna. Csakhogy nem lehet.

Amikor a fények az esti félhomályba hasítottak, a szívem megállt pár pillanatra. Tudtam, mi lesz. Tudtam, hogy már nem lesz többé ő sem és az akkori énem sem. Tudtam, hogy jön a halál, mint egy nem várt vendég, de nem tudtam elhinni akkor.

Tiltakoztam, de csak belül. Kívülről mintha egy megkövesedett, régi szobor lettem volna, mintha semmi nem lenne éppen. Lehet, ez a fájdalom annyira mély volt, hogy képtelen voltam kimutatni. Talán ha mozdultam volna...

Azt mondta mindig, hogy soha ne hibáztassam magam, mert mind bűnösök vagyunk. Mintha ezzel megvédett volna, de csak másokra értette. Olyan volt, mintha nekünk megtitlotta volna a fájdalmat, mert az összeset át akarta venni, hogy ne érezzék, hogy ne legyen. Csakhogy egyet nem tudott: ez lehetetlen. Lehetetlen volt, amit éveken át annyira görcsösen próbált, mindhiába.

Fekete hajam körülöttem terült el, de nem volt jó. Ez is csak Ő volt. Azt mondta, illik hozzám a fekete. Mármint a személyiségemhez, de én mégsem éreztem így. Távol állt tőlem, most mégis koromfekete színe van. Nem értem.

Addig gondolkoztam, ameddig éreztem, hogy pilláim elnehezednek, majd egyre üresebb a fejem. Az utolsó kép, amit akkor láttam, egy virág volt. Egy hófehér virág.