Azóta ugyan sokszor találkoztunk, de egy biccentésnél és egy mosolynál többet nem váltottunk egymással.
  A fegyverekre visszatérve, az üres perceimet gyakorlással töltöm, de többnyire csak a tőröket és késeket használom. Összeszedtem pár párnát és azokat próbálom eltalálni. Már egész jól belejöttem, csak valamiért az összes párna hamar tönkremegy, szóval mostanában nem igazán tudtam gyakorolni.
  Azóta, hogy az a srác meglátott, csak rá tudok gondolni. De nem mentem többet oda. Félek, hogy elkapnak.
   Lassan már három hete és hat napja rejtőzködöm itt. A késdobálást profinak mondható szintre fejlesztettem. El tudom dobni úgy a kést másodjára, hogy az első nyílást keresztezze. Vagyis a megmaradt heg egy X lesz, ha valakit sikerülne így eltalálnom. Bár kétlem, hogy bárki örömmel megvárná, míg kihúzom belőle a kést, hogy aztán megint belehajítsam. Szóval most egy olyan megoldáson dolgozom, hogy az eldobott kések a nevem kezdőbetűjét hagyják maguk után. Milyen menő lenne, ha valakinek egy ilyen eset után begyógyulna a sebe és mondjuk a karján ott virítana az „L" betűt formázó heg. Híres lehetnék. De nem véletlen az a feltételes mód.
  Igyekeztem kerülni az olyan helyzeteket, ahol bárkit megsebesíthetek, vagy ahol én sebesülhetek meg.
  A fegyvereket vészhelyzet esetére szoktam magammal vinni. Mondjuk eddig még nem volt rájuk szükségem.
  És ha már a gyakorlásnál tartunk. A pisztolyokat még nem használtam, mert ha azokkal is gyakorlok, akkor megtalálhatnak. Mert ugyebár a pisztoly nem a csendről és némaságról híres.
  A mai napot úgy terveztem eltölteni, hogy átnézem a jobboldali szomszédos épületet. Neki is készülődtem. Bepakoltam egy pisztolyt meg négy-öt kést is.
  A mellettem levő épület talán egy fokkal volt rosszabb állapotban. Beléptem az ajtónyíláson és a pisztolyt magam előtt tartva körbenéztem. Omladozó falak és lépcsők, néhol félig kiszakadt ajtók. Sóhajtottam egyet és elindultam kaját keresni. Benéztem a kazánházba, aztán felmentem a felső szintekre is. Csak annyi kaját pakoltam, amennyi belefért a hátizsákomba.
  Visszafelé mintha halk zajt hallottam volna a kazánház felől, de nem foglalkoztam vele, hiszen az előbb jártam ott. Biztos csak egy egér volt.
  Ahogy visszaértem a 30-asba, ahol lakom, ledobtam a táskát és kényelmesen elterültem a földön heverő matracon. Előszedtem két kekszet és majszolni kezdtem. Alig kaptam be az utolsó falatot, amikor valami zörejt hallottam a bejárat felől.
  Csendben felugrottam a matracról, a kezembe vettem az egyik pisztolyt -amit magamban Kettesnek neveztem el, mert az volt a második, amit kivettem a táskából-, és beugrottam a kazán mögé.
  Két perc múlva lépteket hallottam, aztán valaki bejött. Talán férfi lehetett, mert magas volt és széles vállú. Legalábbis ennyit láttam a kazán oldalán tátongó apró lyukon keresztül.
  A pasas észrevett valamit a cuccaim között és le akart hajolni érte. De én nem engedhettem, bármi legyen is az. Szóval előmásztam és a nekem háttal álló hapsi hátára ugrottam, Kettest pedig a halántékához szorítottam. Gondolatban megdicsértem magamat, aztán a szabad kezemmel átkaroltam a nyakát úgy, hogy az ádámcsutkája a könyökhajlatomban volt, a kézfejemmel pedig megmarkoltam a vállát.
  Erre a mozdulatra felszisszent és akkor vettem csak észre, hogy egy csúnya seb van a kulcscsontjánál.
  Éreztem,hogy le akar rázni, ezért a lábamat szorosabbra kulcsoltam a derekán és erősebben szorítottam a vállát.
  - Ne mozdulj! - parancsoltam rá. A hangom hallatán abbahagyta a ficánkolást.
  - Ki vagy? - vontam kérdőre. Mivel nem akart válaszolni, erélyesebben szóltam rá és a pisztoly csövét szorosabban nyomtam a fejéhez.
  - Azt kérdeztem, ki vagy?!
  - James.
  - Szóval, James. Hogy kerülsz ide?
  - Én, követtelek...a szomszédos háztól idáig. - A hangja alapján fiatalnak tűnt. Kíváncsiságomnak eleget is tettem.
  - Hány éves vagy? 
  - Ez miért fon...
  - Kuss! Csak válaszolj! 
  - Tizennyolc.
  - És mit kerestél a 29-esben? 
  - A 29-esben? 
  - A szomszédos ház.
  - Ja. Megsebesültem, amikor elmenekültem a lakásomból és elindultam hozzád, de csak a „29-esig" jutottam, aztán jöttél te és... 
  - Hó, állj! Mi a fenének indultál el hozzám? - lepődtem meg.
  - Szóval nem ismersz meg? 
  - Nem.
  - Pedig elég feltűnően bámultalak az ablakból, hátha észreveszel. 
  - Milyen ablakból?
  - Hát abból, amelyik azzal a sikátorral szemben van. Ahol elbújtál. Úgy két hete. 
  - Milyen siká....? Ó! - jutott eszembe. Az a helyes pasi az ablakból. Pillanatnyi zavaromat kihasználva ledobott a hátáról és megfordult.
  Gyorsan felugrottam és rászegeztem Kettest. Láttam, hogy a kezében az enyémhez hasonló pisztoly van. 
  - Dobd el! - szóltam rá.
  - De enélkül nem tudom megvédeni magam. 
  - Nem érdekel, dobd el! - kiáltottam rá. - Előre szólok, hogy ha megmozdulsz, beléd eresztek egy golyót. És csak hogy tudd, remekül célzok - kamuztam.
  - Az nem jelenti azt, hogy el is találsz - vigyorgott szemtelenül. 
  - Szóval szemtelenkedsz - állapítottam meg flegmán. Megcéloztam a kezét, amiben a pisztoly volt és lőttem. Úgy ügyeskedtem, hogy a golyó csak súrolja kezét és sikerült is. A kezdők szerencséje, gondoltam. Meglepetésemre Kettes meg se nyikkant. Úgy látszik hangtompító van rajta vagy valami ilyesmi.
  A pisztoly a lövés miatt kiesett a kezéből és elcsúszott a lábától. Amikor rájött, hogy ebből a helyzetből nem tud kimászni, felemelte a kezeit. A jobb kézfején véres csík húzódott végig egészen a csuklójáig. 
  - Honnan tudjam, hogy megbízhatok benned? - kérdezett.
  - Ezt most pont te kérdezed tőlem? 
  - Nagyon úgy néz ki - bólogatott.
  - Jó! - szántam el magam. - Ülj le a matracra! Most. 
  - Oké, rendben. Megyek már - lépett egyet oldalra és leült a matrac szélére.
  - Én kérdezek, te válaszolsz. Érted? 
  - Értem.
  Nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy kattant. Teli vagyok kötésekkel, a kabátom könyökrésznél felhasadt, a kezemben pisztoly és úgy hadonászok, mintha komoly szellemi problémám lenne. 
  - Szóval... Mit akarsz tőlem? - szegeztem neki az első kérdést.
  - Hogy mit akarok tőled? Hát...öhm...bocs, de nem tudnád ezt megfogalmazni máshogy? 
  - Mégis hogyan? - forgattam a szemem.
  - Mondjuk...Mi az oka annak, hogy követtelek? 
  - Jó, akkor válaszolj erre kérdésre!
  - Az ok az, hogy szerettem volna egy barátot. 
  - És ezt nem tudtad volna megmondani elsőre?
  - Az a kérdés nem hangzott ilyen jól. 
  - Te jó ég! Mondd, nem ütötted be a fejed véletlenül?
  - Nem. 
  - Biztos?
  - Biztos. 
  - Akkor megkérdezem azt is, hogy honnan a fenéből tudtad, hol vagyok?
  - Ó, hát az egy nagyon érdekes sztori - bólogatott elgondolkozva. 
  - Hallgatlak.
  - Amikor megláttalak az ablakból és elmenekültél, utánad mentem, mert kíváncsi voltam, hogy mit kerestél ott. Aztán mindennap jó korán felkeltem, eljöttem ide és amikor elindultál valamerre, követtelek. 
  - Mi a f...?
  - Hé, nem szabad csúnyán beszélni! - fenyegetett a feltartott mutatóujjával, amit felém lóbált. 
  - Neked egy szavad se lehet. Csak ha kérdezlek.
  - Oké. 
  - Még lenne egy kérdésem. Mióta voltál a 29-esben?
  - Úgy fél napja - gondolkozott. 
  - És honnan van a sebed?
  - Hát azt egy nagyon koszos és hegyes vasdarab okozta. 
  - Pontosabban? 
  - Egy kerítés.
  - Egy...kerítés? - igyekeztem nem elröhögni magam. 
  - Igen. Megbotlottam egy kőben és ráestem. Tudod, kicsit ferdén állt. De nem szúrta át a vállamat, csak egy kicsit beleszúródott.
  - Ugye tudod, hogy ezt el kell látni. El is fertőződhet. 
  - Nem kell nekem ellátás, kösz. Megvagyok nélküle is.
  - Akkor remélem megbocsátod, amit tenni fogok. 
  Leeresztettem a pisztolyt és kiszedtem belőle a golyókat, nehogy elsüljön, aztán odamentem Jameshez, lehajoltam hozzá és fejbe vágtam Kettessel. Azonnal elájult.
  A kazán mellett volt egy oszlop, oda kötöztem ki innen-onnan összeszedett kötelekkel. Összekötöztem a csuklójánál és bokájánál, majd a derekát az oszlophoz rögzítettem, úgy, hogy ülő helyzetben legyen. 
  Előkerestem az elsősegélyes dobozt és elláttam a sebét. Aztán megnéztem a fejét is, ahol hozzávágtam Kettest. Kicsit nagyobb lett az ütés, mint ahogy akartam, de szerencsére tudtam kezelni.
  Aztán biztonsági okból átkutattam a zsebeit és mindent kiszedtem belőlük. Iratok, egy kis pénz, zsebkendő és egy kopott fénykép. Egy mosolygó kislány volt rajta. Göndör, szőke haj; nagy kék szemek és akkora szempillák, hogy szinte a szemöldökéig értek. Elmosolyodtam a kép láttán, mert a kislány csücsörítve pózolt a kamerába. Alig kétéves lehetett. 
  - Aranyos, ugye? - szólalt meg James.
  - Igen, az - mosolyodtam el. - A húgod? 
  - Volt - bólintott.
  - Ő is meg...meg... - nem tudtam kimondani. Túl frissek voltak az emlékeim.  
  - Igen.
  - Sajnálom - mondtam őszintén. 
  - Köszönöm - biccentett, aztán eszébe jutott, hogy hol van és lenézett a kezére. - Hé, azt hittem, kedvesebb leszel.
  - Hát, úgy látszik mégsem lettem - vontam meg a vállam. 
  - Ne már! Akkor legalább a nevedet mondd meg!
  - Lucy - sóhajtottam. 
  - Tényleg?
  - Igen, képzeld. 
  - Lucy.
  - Hmm? 
  - Semmi, csak gyakorlom a nevedet.
  - Minek? 
  - Hát, hogy tudjak kiabálni, ha vécéznem kell. Kell valaki, aki segít, mert így azért elég nehezen menne.
  - Pfuj! Ez undorító. 
  - Akkor engedj el!
  - Biztos, hogy nem. 
  - Akkor majd segítesz, ugye? - nézett rám ártatlan fejjel.
  - Argh - morogtam, mert igaza volt. Én aztán semmi pénzért nem segítenék neki, amikor dolga van. 
  Beletörődve ránéztem:
  - Ígérd meg, hogy nem bántasz és viselkedni fogsz! 
  - Akkor elengedsz?
  - Igen. De csakis akkor, ha ezeket betartod. 
  - Jó, oké - bólintott beleegyezően.
  - Akkor ne mocorogj! - mondtam és kicsomóztam a lábán a kötelet. Aztán a derekát szabadítottam ki. 
  - Állj fel! - utasítottam. Meg is tette, amit mondtam. Ott állt velem szemben és várta, hogy a kezét is kioldozzam. És rohadt magas volt. Kioldoztam a csomót, aztán néztem, ahogy lecsúszik a csuklójáról a kötél.
  - Kösz. 
  - Ne köszönd. Magam miatt tettem - fordultam el és odakuporodtam a matracra. Hátamat a falnak támasztottam, a lábaimat felhúztam és átkaroltam a térdemet.
  - És most? - nézett rám. A feje fölötti égő szegényes fénye megvilágította az arcát. Hihetetlenül kék szemébe belelógott barna haja és kezét zsebre téve engem nézett. 
  - Nem tudom - sóhajtottam. Nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne.
  - Mondd...nem lehetne...szóval, hogy itt maradhatok? - lépett közelebb. 
  - Aztán miért akarnál maradni? - néztem rá.
  - Mert ahonnan jövök, ott senkivel nem lehet beszélgetni. 
  - És velem lehet?
  - Igen. 
  - Hű, de jó neked! - tettettem örömöt.
  - Hát, ha megengeded, hogy maradjak, tényleg jó lesz. 
  - Mondj egy okot, hogy miért engedjem meg!
  - Magányos vagy - mondta ki. És a fenébe is, megint igaza volt.
  - Hjaj - sóhajtottam. - Oké, maradhatsz.
  - Köszönöm - nézett rám hálásan. 
  - Ne köszöngess, hanem inkább keríts magadnak alvóhelyet.
  James körülnézett az apró helyiségben és a fotelon megakadt a szeme. 
  - Mondd, szerinted gerincferdülésem lesz, ha ülve alszok?
  - Lehetséges, de nem biztos - forgattam a szememet. 
  - Gondolom téged nem fog érdekelni, ha a derekamra panaszkodok.
  - Nem. Maximum rohadt idegesítő lesz - álltam fel. - Miért nem kérdezed meg egyszerűen, ahelyett, hogy mindenféle hülye szöveggel próbálsz meg kicsikarni belőlem dolgokat. Hmm? 
  - Nem tudom.
  - Jó. Akkor most mondok valamit - odaléptem hozzá, elkaptam a pólójánál és lehúztam a fejét, hogy szemmagasságban legyen. - Ha itt akarsz maradni úgy viselkedsz, mint egy úriember. Azt teszed, amit mondok és ha valamit akarsz, azt kerek-perec kimondod. Ja és hogy biztosan be is tartsd, amit most mondtam, nem messze innen lakik egy ismerősöm és irtó nagy fegyvere van. Ha úgy viselkedsz, simán szétlövi a hátsódat - engedtem el. Kicsit megszeppent és lehajtott fejjel nézett maga elé. - Most pedig, ha nem bánod, magadra hagylak.
  - Hová mész? - kapta fel a fejét. 
  - Csak a tetőre, friss levegőt szívni - sóhajtottam és kimentem az ajtón.
  Aznap nem is beszéltünk többet egymással. Végül James megoldotta a kis problémáját. Valahonnan szerzett egy matracot és a fotel mellé dobta, szemben az enyémmel. Az éjszaka is csöndes volt. James nem mocorgott, horkolt vagy beszélt álmában. 
  Másnap reggel, mire én felébredtem, ő már ébren volt. És engem nézett. Amikor észrevette, hogy nyitva van a szemem, gyorsan elfordította a fejét.
  Teltek a napok, de semmi érdemleges nem történt. James komolyan vette a fenyegetésemet és igazi úriember volt. Többnyire olyan dolgokról beszélgettünk, amik nem kapcsolódtak jelenlegi helyzetünkhöz. Tehát arról, hogy mi a kedvenc színünk, a kedvenc kajánk és ehhez hasonló favoritokról. Meséltünk egymásnak a családunkról is. 
  És minél többet beszélgettünk, annál jobban megkedveltem. Felajánlottam neki, hogy legyünk barátok. James majd' kiugrott a bőréből és tiszta szívből örültem annak, hogy örül.
  Már egy hete lakott velem,amikor egyik éjszaka rémálmom volt. Verejtékben fürödve ültem fel és először nem tudtam, hol vagyok. 
  - Hé! - hallottam James hangját. A matracom mellett guggolt és aggódva figyelte az arcomat. - Mi a baj?
  - Én...csak...rosszat álmodtam - tettem a kezem a homlokomra. 
  - Kiabáltál - ült le a matrac szélére.
  - Tényleg? 
  - Aha. A szüleidet kerested és azt mondogattad, hogy „nem szabad".
  - A haláluk napjáról álmodtam - vallottam be. Úgy helyezkedtem, hogy hátamat a falnak dönthessem és felhúzott térdekkel figyeltem Jamest. 
  - Te végignézted...ugye? - próbálkozott. 
  - Igen - suttogtam.
  - Sajnálom - mondta. Odamászott mellém és átkarolta a vállamat. Fejemet a vállára hajtottam és arra gondoltam, hogy mennyire örülök annak, hogy itt van. És akkor elsírtam magam. Pedig nem vagyok az a sírós fajta. Utoljára akkor sírtam, amikor ötéves koromban meghalt a macskám. Még akkor sem sírtam, amikor a szüleim meghaltak. Akkkor csak sokkot kaptam és a könnyek csak most jöttek elő. Több, mint egy hónap múlva. 
  - Hé, te most sírsz? - suttogta James a szipogásomat hallgatva. És hogy megbizonyosodjon, előrehajolt és az arcomra nézett.
  - Ne sírj, hallod? - ölelt át ismét és hagyta, hogy a könnyeim átáztassák a pólóját. Nyugtatásképpen a hajamat simogatta és történeteket mesélt a gyerekkoráról. Lassacskán megnyugodtam és a szipogás is abbamaradt. 
  - Most már megleszel? - kérdezte James.
  - Azt hiszem - bólintottam. Aztán nem tudom, mi ütött belém, de elkaptam a karját és elgondolkozva ránéztem. - Várj! Itt maradnál? 
  Nem lehet leírni szavakkal azt a döbbenetet, ami kiült az arcára.
  - Öhm...persze - nyögte ki végül. Visszaült mellém, én meg átkaroltam a derekát. 
  - Köszönöm - suttogtam hálásan és nemsokára elnyomott az álom.
  Ezután az eset után James nagyon kedvesen viselkedett velem, amitől még jobban belopta magát a szívembe. 
  Aztán eltelt pár nap és úgy gondoltam, most már túlzásba viszi ezt a kedveskedést. Minden egyes mozdulatomat félbeszakította és mindent helyettem akart csinálni. Amikor meg szóvá tettem ezt neki, még ő volt megsértődve. Aztán végül is megegyeztünk.
  Lassan kezdett fogyni a kajánk, ezért Jamesszel elhatároztuk, hogy felfedezőútra megyünk. Az öreg bácsi lakása felé igyekeztünk, hogy megkérdezzük, nincs-e szüksége valamire. James előre be volt tojva, mert említettem neki, hogy ez a nagy fegyveres manus, akiről beszéltem. 
  Beléptünk a nyíláson és óvatosan befelé araszolva nézelődtünk.
  - Nohát! - szólalt meg mögöttünk egy hang. Egyszerre fordultunk meg és farkasszemet néztünk a mosolygó bácsival és a kezében pihenő Rozival. - Örülök, hogy ismét találkozunk, kisasszony. Mi járatban errefelé?
  - Én is örülök. Élelmet keresni indultunk és úgy gondoltam megkérdezem magát, kell-e valami. 
  - Ez igazán kedves magácskától, kisasszony, de nincs szükségem semmire.
  - Rendben, akkor nem is zavarunk tovább - indultam el a kijárat felé, de a bácsi utánunk kiáltott. 
  - És mondja, ki ez a reszkető kocsonya maga mellett?
  - Ó, ő itt James. Úgy másfél hete akadtam rá. És befogadtam. 
  - Örvendek, fiatalember - nyújtotta a kezét Jamesnek.
  - Öhm...én is Mr... - fogott kezet az öreggel. 
  - Whitefell. William Whitefell. De ti nyugodtan hívjatok Willie bácsinak.
  - Köszönjük - biccentettem. - De most már tényleg megyünk. 
  - Várjanak csak, most jut eszembe! - kapott a fejéhez.
   - Micsoda? - kíváncsiskodott James. Úgy látszik már nem félt annyira. 
  - Maguknak van rádiójuk?
  - Nincs - ráztam a fejem. 
  - Kár. Nekem van. Mindegy, akkor úgy látom nem tudnak róla.
  - Miről? - türelmetlenkedtem. 
  - Hát arról, hogy a háborúnak vége van.
  - Mi?! - néztünk egymásra Jamesszel. 
  - Az ellenség visszavonult és az ország megmaradt városi lakosságát vidékre költöztetik. Addig, amíg fel nem építik a városokat.
  - És...eljönnek értünk? 
  - Nem tudom. Azt mondták, a városmaghoz legközelebb eső háztömbökből mindenki menjen a főtérre, a többi házat meg átnézik.Bár saját véleményem szerint maguknak el kéne menniük.
  - Miért? 
  - Nem bízom ebben a „kutassuk fel és vigyük el" dologban.
  - Akkor odamegyünk - döntöttem el. - Nem adtak véletlenül időpontot? 
  - De - ránézett az órájára és közölte a tényt, miszerint: - Még van háromnegyed órájuk, hogy odaérjenek.
  - A francba! Akkor sietnünk kell! 
  - Bizony.
  - Köszönök mindent! - néztem hálásan az öregre. 
  - Nincs mit - mosolygott.
  Gyorsan visszarohantunk a 30-asba és összeszedtünk mindent, amire szükségünk lehet, aztán a térképet szorongatva nekivágtunk az útnak. Nem rohantunk, mert azért annyi időnk még volt. 
  - Mondd, mit fogsz kezdeni ezután? - kérdezte James, amikor már csak két saroknyira voltunk a céltól.
  - Nem tudom - vallottam be őszintén. - És te? 
  - Én sem tudom.
  - Nem tudom mit csináljak. Mi lesz ha senkit nem fogok ismerni? 
  - Hé, nyugi. Én ott leszek veled.
  - Biztos? 
  - Biztos.
  - Úgy legyen. 
  Már csak egy kanyar választott el minket a főtértől. Mindenhonnan emberek szállingóztak a gyülekezőhelyre. Megálltam, mert nem voltam biztos benne, hogy jól cselekszem-e.
  James is megállt és látta rajtam a bizonytalanságot, mert maga felé fordított. 
  - Nem lesz semmi baj! Nem hagylak egyedül. Oké?
  - Oké. 
  - Figyelj! Mielőtt csatlakozunk azokhoz az emberekhez, szeretném, ha tudnád, hogy fontos vagy nekem. Nagyon. Te vagy az egyetlen, aki megért és elfogad. És ezt úgy, hogy nem egészen két hete ismerjük egymást és az elején még le akartál puffantani. Szóval tudnod kell, hogy én sosem hagylak el, bármi történjen is - fogta meg a kezemet. 
  - Te is fontos vagy nekem. És köszönöm, hogy megismerhettelek - mosolyogtam. 
  Hirtelen feltámadt a szél és az arcomba fújta a hajamat. James felemelte a kezét és kisimította a tincseket az arcomból, majd átölelte a derekam. A kezeimet a nyakára kulcsoltam, arcomat a válla és a nyaka közötti mélyedésbe fúrtam.
  - Mindig féltem - suttogta a fülembe. - és félek is attól, hogy valaki olyat veszítek el, akit szeretek. És amíg te velem vagy, ez a félelmem is életben lesz. 
  Meglepődve lazítottam az ölelésen és James szemébe néztem.
  - Ez most az, aminek gondolom, vagy... - befejezni már nem tudtam, mert James megcsókolt és ezen a tényezőn kívül másra nem is akartam gondolni. 
  - Na, az aminek gondoltad? - engedett el mosolyogva.
  - Hmm, azt hiszem - mosolyogtam vissza rá. 
  Kézenfogva mentünk a térre, ahol már egy csomóan várakoztak.
  Tíz perc múlva nagy autók érkeztek és mindenkit felszállítottak.  Aztán amikor minden jármű tele lett, kezdetét vette az utazás. 
  James kezét fogva azon gondolkoztam, hogy nincs olyan, hogy véletlen. Valaki ott fent nagyon bírhat engem és ezért vagyok életben. És ezért találkoztam Jamesszel is.
  Hirtelen egy olyan gondolat fészkelte be magát a fejembe, hogy hiába haltak meg, a szüleim mindig velem lesznek. Most is fentről figyelnek. És szeretnek. Érzem.