Az az időszak senkinek sem kedvezett. Mindenhol halottak, kétóránként becsapódik valahol egy bomba. Még több halott.
  Egy évvel ezelőtt még vidáman ücsörögtem a tóparton és unatkozva figyeltem, ahogy a felhők elhaladnak az égen. Eperfagyit ettem és azon ábrándoztam, milyen lesz a jövő.
  De még véletlenül sem gondoltam volna erre. Most egy félig lerombolt lakóházban bujdosom egyedül. A szüleim meghaltak egy lövöldözésben, még az elején. Testvérem pedig nincs. Régen szerettem volna egyet, de most szinte örülök, hogy nem lett.Nem bírtam volna ki még egy olyan ember elvesztését, akit szeretek.
  Már nagyjából egy hónapja tart ez az egész. Szerencsére eddig nem lőttek meg, de ettől függetlenül kisebb-nagyobb sérüléseim vannak az innen-onnan lepotyogó törmelékek miatt. Már kétszer kellett bekötöznöm a csuklómat, mert amikor ki akarom védeni a nagyobb ütődéseket, a kezemet használom.
  Az elsősegéllyel nincs gond, mert ez elég nagy és többszintes lakóház. Tulajdonképpen az összes lakásban van egy piroskeresztes doboz, és ha szerencsém van, akkor az illető, akié volt, nem egy asztalos vagy ács vagy ehhez hasonló veszélyes munkát végző személy volt.
  Az élelemmel már több gond volt. Az első pár napon mindig találtam valami kaját, amit persze azonnal felfaltam. Később, amikor már egyre kevesebbet találtam,kétségbeesetten gondoltam az elfogyasztott mennyiségre és lázasan agyalni kezdtem egy megoldáson, amivel tárolni tudom az ennivalót.
  Végül is azt a megoldást választottam, hogy igyekeztem olyan kaját keresni, ami jó sokáig eltartható, mint például a háztartási keksz.
  Mint mondtam elég nagy ez a háztömb, szóval jó sok kaját sikerült összegyűjtenem, de csak keveset eszek egyszerre, mert ki tudja meddig leszek ebbe a helyzetbe kényszerülve.
  A víz problémát is sikerült megoldanom. Az egyik legfelső szinti lakás valami gazdag fazoné lehetett, mert méregdrága cuccokkal volt telepakolva az egész. De csak volt, mert amit szükségszerűnek találtam, azt lehurcoltam jelenlegi lakhelyemre, a kazánházba.
  A lényeg, hogy ennek a gazdag hapsinak egy nagyon durva víztisztító berendezés volt beszerelve a konyhában. Olyasmi volt, mint azokon a víztisztító telepeken, csak kicsiben. És tökre hihetetlen, de értek hozzá.
  Apa vízvezeték-szerelő volt, én meg egyetlen gyerekként éltem-haltam az olyan dolgokért, amikkel a szüleim foglalkoztak. Szóval már kicsi koromtól kezdve kísértem aput a csőtörésekhez, dugulásokhoz, anyut pedig a kórházba, ahol nővérként dolgozott. Így már korán beletanultam apa és anya szakmájába is.
  Szóval nyugodtan kijelenthetem, hogy talpraesett csajszi vagyok. Nem menőzésből, de ez van.
  És nehogy azt higgyétek, hogy amikor épp nem eszek vagy cipekedek, esetleg sebet kötözök, akkor nézem a falat és bárányokat számolok. Ó, nem.
  Mielőtt apa meghalt, a kezembe nyomott egy táskát és azt mondta vigyázzak rá. Nagyon. Fegyverek voltak benne. Nem tudom, honnan szerezte őket, de fix, hogy értett hozzájuk, mert mindegyiket felcímkézte, hogy mire való és hogyan kell használni. Volt mindenféle pisztoly, kések, tőrök, sőt még egy darab kézigránát is.
  Mellékelt egy levelet is, amiben leírja,hogy ő tudta, hogy ez lesz, ezért beszerezte ezeket. Azt is írta, hogy előre fél, hogy mi lesz akkor, ha ők nem élnék túl. Mi lesz velem? Szóval beszélt egy állítólag megbízható pasassal, aki egy meghatározott időpontban fog várni engem (és ha ők mégis túlélik, akkor minket) a tizenhatos tömbnél.
  Apáról tudni kell, hogy neveket nehezen nevez meg, számokat viszont annál inkább, ezért mellékelt egy térképet is, ahol megszámozta a háztömböket, pirossal pedig átírta a tizenhatost.
  Mivel apáék meghaltak, egyedül indultam el megkeresni ezt a pasast. Sosem bíztam apa ösztöneiben, úgyhogy óvatosan közelítettem meg a célpontot.
  Útközben néhányszor majdnem észrevett egy-két ellenséges csapat, de katonai zubbonyomban meg a seszínű hajammal könnyen beolvadtam az árnyékba.
  Amikor az említett háztömbhöz értem, a romok takarásában beosontam a bejárattal szemben levő sikátorba. A sikátor bejáratát félig elzárta egy szétlőtt szemétlerakó, szóval az mögé bekuporodtam és csendben figyeltem.
  Fél óra múlva eljött a megbeszélt idő. Lélegzetvisszafojtva néztem, amikor egy negyven körüli pasas kidugta a fejét a bejárat helyén tátongó lyukon és körülnéz. Aztán felemelte a kezét és egy hiperszuper karórán megnézte az időt. Eltelt egy perc. Kettő. És én nem voltam sehol. Legalábbis szerinte.
  Idegesen kilépett a lyukon és megdöbbenésemre az ellenséges csapatok egyenruháját viselte. Abban a szent pillanatban eldöntöttem, hogy én bizony mostantól messzire elkerülöm ezt a háztömböt.
  Szerencsémre a fickó türelmetlen típus volt és öt perc múlva szétrobbanni készülő idegekkel eltűnt a házban. Vártam még öt percet, aztán kikémlelve körülnéztem és miután meggyőződtem, hogy tiszta a levegő, kimásztam a kuka mögül és elindultam visszafelé. És akkor, csak úgy hirtelen nyomasztó érzésem támadt. Valaki figyelt.