"A valóság vékony jég, de a legtöbben egész életükben elkorcsolyáznak rajta, és csak a legeslegvégén szakadnak be." - Stephen King

Még létezésének elején, a kezdetekben volt valaki Jungkook életében, akiért meghalt volna, ha a helyzet úgy kívánja. Ő volt az egyetlen, aki esetleg ezt a nyomorúságos és örökre elkárhozott életet egy kis színnel, élettel tölthette volna meg. Ám elveszítette őt. Örökre. Túl sok Jungkook számára az örökre. Elege van az örök dolgokból. Befásult. Elvesztette a régi, csillogó énjét, a vidám, nyuszi mosolyú fiút. Sokszor gondolt rá, hogy valahogyan elveszi a saját életét, mert már nem bírja. De a lelke, azon részén, amit a vámpírléttel járó mocskok még nem feketítettek be, Jungkook remélte, hogy lesz Valaki, aki újra dobogásra készteti vérbe fagyott szívét.

Ám az idő múltával egyre inkább szenvedett. Reménykedő szívén és lelkén egyre több sebhely keletkezett, a vámpírlét borzadalmai egyre inkább elhatalmasodtak rajta. Úgy érezte, neki ezt az életet kell élni örökkön-örökké. Vezekelnie kell a bűneiért, az összes kiontott vérért. Habár Jungkook vámpír, ártatlan emberek vérét sohasem szívta ki – szabad akaratából legalább is. Játszadozott velük, de megölni egyet sem tudott. Őt látta mindegyikben.

Jeon Jeongguk tudja magáról, hogy szörnyeteg. Nem akarja sem magát, sem az áldozatait becsapni. Miután elveszítette Őt, és nélküle kezdte el ezt az örökké tartó életet letölteni, megszólalt benne egy mély, mindentudó hang – lelkiismerete. „Nem kellene megtenned újra és újra Kook. Egyre csak süllyedsz a létezésed mocskában. Hallgass rám csak egyszer!” Ám Kook nem teszi. Egy alkalom nem fog változtatni a már eddig kioltott emberi életeken. Ők nem fognak feltámadni. Jungkook lelkiismerete ezután soha többet nem mutatkozott meg. Kook elfogadta ezt a létformát, annak megfelelően fog élni.

Legújabb áldozata felkeltette az érdeklődését, ám annak legnagyobb sajnálatára a legrosszabb módon: gyerekzaklató, pedofil. Gyűlöli az emberek ezen „fajtáját”. Hiába, hogy a világ legveszélyesebb ragadózója, soha nem bántott ártatlanokat, gyerekeket. Jungkook türelmes szörnyetegnek tartja magát. Megfigyeli az embereket, így választja ki prédáját. Nem a saját maga megnyugtatására cselekszik így; egyszerűen csak így akarja. Leélt már több ezer évet, de Yoongit nem felejtette el. Minden ártatlan emberben őt látja, mindannyian rá emlékeztetik a fekete hajút. Mert Yoongi, a testvére tiszta volt, annak ellenére, hogy ugyanabban a sorsban osztozott, mint öccse.

Kook két órája megrögzötten nézte a férfit, aki egy kávézó teraszán üldögélt, újságot olvasva és kávéját fogyasztva. Ám a magas barna hajú idegen egy szőke hajú, nagy kék szemekkel rendelkező tizenöt éves fiút vizslatott szüntelenül. A nyugodt, semmittevős külső csak álca volt a világ felé. Az egyetlen, akit a férfi nem tudott átvágni az a hollófekete hajú és szemű Jungkook volt. Kiválasztotta áldozatát, az elkövetkezőkben vár. Várja, hogy a férfi mikor indul el, merre megy és követni fogja. A szemközti sikátorból pásztázta a zaklatót. Senki sem vette észre. A szőke fiú a barátai társaságában indult útnak a kávézóból hazafelé. Alkonyodott már. A barna hajú minden mozdulatát követte; komótosan kezdett ő is pakolászni – nehogy bárkinek feltűnő legyen. A sikátorban rejtőző ragadozó megnyalta az alsó ajkát. Végre. Mindannyian elindultak, de mind más szándékkal. A szőke fiú és barátai a park felé vették az irányt, így a két férfi is. A Nap már szinte teljesen lebukott amikor Jungkook akcióba lendült. Áldozata túlságosan is a kiszemeltjét figyelte, semmi mással nem foglakozott. Kook kihasználta átlagfelletti gyorsaságát és leütötte a férfit, így az eszméletét vesztve dőlt a földre arcával előre. Átdobta a válla felett a férfit majd a kocsija felé vette az irányt. Kinyitva járművét a zaklatót csak bedobta a csomagtartóba. A kocsit elindítva az erdő felé indult.

A még mindig ájult férfit Jungkook egyszerűen csak kihajította a csomagtartóból. Úgy gondolta nem érdemel másfajta bánásmódot, főleg, hogy egy alig tizenöt éves fiút akart valószínűleg a ma este folyamán a magáévá tenni. Undorodott tőle. Tudta, a vére is olyan förtelmes lesz, mint maga az egész ember; de nem bánta. Eggyel kevesebb fenevad lesz a világban. Letelepedett egy farönkre és a csillagokat tanulmányozva várta, hogy a másik felébredjen. A csillagok is Yoongira emlékeztették. Minden este nézték őket. Igazából nem tudták miért, egyszerűen csak jól esett nekik. Kookot mindig elkápráztatta a gyönyörűségük.

Elmélkedéséből halk, nyöszörgő hangok ébresztették fel. Zsákmányára kapta tekintetét és éhes, már-már vicsorgó arccal kezdte bámulni a másikat. Amaz, amint realizálta, hogy gőze sincs hol van, mi történt vele, ijedten ült fel. Riadtan forgatta a tekintetét valami ismerős után kutatva; majd meglátott valakit. Halálra rémült, minden végtagja erősen remegni kezdett, amint meglátta azt az eszelős vigyort az idegen arcán. Jobban megfigyelte és egyáltalán nem lett nyugodtabb, csak még inkább elfogta a rettegés. Az idegent a Hold és a csillagok fénye tökéletesen megvilágította. Fekete bőrnadrágot és bőrdzsekit viselt fehér pólóval. Tipikus rosszfiús megjelenése van Kooknak. Ha nem vesz fel fekete ruhákat, akkor is. A hollófekete haja és szeme gondoskodik róla, hogy akár csak egy pillantásával is, de máris félelmet ébresszen az emberekben.

- Ki maga és mit akar tőlem? – dadogta az áldozat, hiába próbálta leplezni a remegését és félelmét.

- Úgy gondolod megérdemled az őszinteségemet? – Jungkook férfias mély, karcos hangjától a barna hajú megborzongott. A hideg futkosott a hátán, kezei és ajkai láthatóan remegtek. Érezte, hogy ebből a szituációból nem ő fog győztesen kikerülni. Rettegett. Azonban a kérdés hallatán elöntötte a düh. Ki a fenének képzeli magát ez a taknyos?

- Ne szórakozz velem kis gyerek! Nem tudod, hogy ki vagyok! Jobban teszed hogyha őszintén válaszolsz nekem! - Kook tekintete egy gunyoros vigyorba torzult. Hát, hogy a viharba ne tudná, hogy ki ő és milyen ember? Három napon át követte mindenhova és rohadtul bökte a csőrét az, hogy le „kis gyerekezték”.

- Beszari alak vagy, de legyen. Jeon Jeongguk vagyok. Tudom, hogy ki vagy te és mit akartál tenni azzal a gyerekkel. Azért hoztalak ide, hogy megöljelek.

A földön ülő férfi szemei a rémülettől tágra nyíltak, majd remegve, mint a nyárfalevél, de talpra küzdötte magát. Minden porcikája reszketett, szédült, zúgott a füle, de mozgásra kényszerítette lábait. Hátrafelé kezdett lépkedni, egy pillanatra sem vette le a szemét arról a sötét alakról, aki leplezetlenül szórakozott rajta. Hirtelen fordult hátra és kezdett futni az erdőbe, hátha meglép ez elől az őrült elől. De balszerencséjére alig ötven méter után egy kiálló fa gyökerében orra bukott. Hátranézett, hogy követi-e az idegen. De ott a sötétségen kívül nem volt senki. Újra talpra állt, kényszerítette magát a további vágtára. Vére a fülében dobogott, szinte semmit sem hallott. Az éjszakai állatok neszeire mindig megállt, fülelt, de nem érzékelt semmit sem. Kezdett benne a remény lángra kapni, hátha vége lesz ennek a rémálomnak, haza mehet, bebújhat az ágyába és elfelejtheti ezt az egészet. Szép álom volt…

A következő pillanatban megint hátranézett, hogy biztosra menjen. De mikor újra előre szegezte a tekintetét, beleütközött egy kemény mellkasba. A fenekére esett, összeszorítva a szemeit – csillagokat látott a fájdalomtól, amit a fenekében és a kezeiben érzett. Óvatosan nyitogatta a szemét és fordította felfelé a fejét. Megdermedt ültében, szinte a vére is megfagyott. Felette magasodott az elrablója, vigyorogva, önelégülten pislogva le rá. Jungkook nem akart nagyon szórakozni vele, de miután áldozata fejvesztve próbált elmenekülni előle, mulatni támadt kedve. Lassan guggolt le a földön ülő elé, teljes fogsorát kivillantva. Érezte a másikból áradó félelmet.

- Itt a vége – Jungkook hangjában a ridegség szinte késszúrásként hatott az éjszaka hideg dermedtségében. A másik összerezzent és itt tudatosult benne, soha nem jut haza. Élve biztosan nem. Jungkook az inge gallérjánál fogva talpra rángatta a férfit, majd nem várva tovább semmire, borotvaéles fogait a másik nyakába mélyesztette. Az erdő csendjébe éles késként hasított végig a másik sikítása. Vergődött az őt tartó erős karok szorításában, ordítozott, sírt, de mindhiába. Hasztalan volt minden. Jungkook pedig nem siette el. Nem akart gyorsan végezni vele, azt akarta, hogy szenvedjen. Förtelmes íze volt a másik vérének, undorodott tőle, de ez éltette őt, ez táplálta testét. Amint a szervezetébe került a vér, érezte, hogy minden egyes sejtje újra erőre kap, az éhsége csillapodik. Az idő előrehaladtával a másik ellenállása egyre inkább csökkent, fekete foltok ugráltak a szeme előtt, ólomsúlynak érezte a testét, szédült és hányingere volt. Nem bírta tovább tartani magát, az agya a kevés vér miatt leállt, nehezen lélegzet. Mintha egy lepellel eltakarták volna a szemét, elvesztette az eszméletét.

Jungkook majdnem minden csepp vérét kiszívta a szervezetéből. Elengedte a férfi testét, az pedig élettelenül hullott a hideg földre.

SF.xx