A tegnapi sokkhatás utáni összefoglaló: A szüleim bejelentették, hogy meghaltam. Milliónyi fangirl gyászol, velük a barátaim és a barátnőm is. Fogalmam sincs, ezek után, hogyan fog menni az életem, de már előre félek.

Az ébredésem napján történtek teljesen felzaklattak. Azóta igaz már eltelt egy kis idő, de még mindig nem sikerült feldolgoznom a tényeket.

Egyedül feküdtem az ágyamban, mert a szüleimet folyamatosan hívták a támadásom ügyében. Csak pár ember tudja, hogy még életben vagyok; az orvosok, akik műtöttek, a rendőrkapitány és senki más.

Anyuék azt mondták, amint visszérnek elmagyarázzák nekem a történteket, de ennek ellenére rettegek, akárcsak egy kisgyerek, aki a sötétben tapogatózik, pedig egy hete olyan hatalmasnak éreztem magam, az óriási tizenhat éves arcommal.

Tegnap kerekedett is egy hatalmas veszekedés köztem és a szüleim között. Mikor realizáltam, mit tettek teljesen kiakadtam. Szörnyű felismerésként hatolt belém az igazság, hogy amit eddig elértem kuka.

Csak kiabáltunk és sírtunk, mint valami béna drámában... szörnyű volt. Aztán beláttam, hogy igazuk van. Tényleg egyre rosszabbul lettem az elmúlt hónapokban, egyre jobban nyomasztott a hírnév, mint egy szörnyű teher, ami addig préseli ki belőled az életet, amíg lélegzel. Egyre kevesebbet találkoztam a barátaimmal, egyre jobban meg kellett felelnem a rajongóknak. Emlékszem kerekedett egy kisebb felháborodás akkor, amikor kiderült, hogy nem vagyok egy két méteres felhőkarcoló, mint ahogyan azt a filmben mutatták. Igaz nem sok különbség volt ez a húsz centi, de akkor is kaptam az értelmetlen utálkozó leveleket.

A szüleim vettek nekem egy új telefont, amivel elüthetem az időt, amíg ők elvannak. Először instára mentem fel egy régi meme profilommal, még a végén jelezte volna az ismerőseimnek, hogy elérhető vagyok, ezért döntöttem a kemény kettő követős oldal mellett. Először a barátaimra kerestem rá. A sztorijaik tele lettek pakolva az én fekete-fehér képemmel, mindenki engem gyászolt. Ha ez nem lett volna elég lelombozó látvány, néhány fan oldalamat is megnéztem. Mindenhol szomorú képek és búcsúüzenetek. Itt jött el az a pillanat, hogy félredobtam a telefont és csak feküdtem. Fogalmam sem volt, hogy a szüleim mit terveznek velem.

Sikerült elaludnom, így anya és apa keltett fel. Boldognak tűntek, mintha nem is zavarta volna őket, milyen állapotban vagyok.

– Mondtuk, hogy találunk megoldást a problémádra, és láss csodát meglett – ült le anya az ágyamra. Óvatosan én is feljebb csúsztam mellé. Kissé fájt az oldalam, de ennyit kibírtam. Csak néztem anyu fáradt arcát, amint egy gyenge mosolyra húzza száját. Meglátszott rajta, mennyit aggódott értem az elmúlt hónapokban. Fekete karikák húzódtak a szeme alatt és homlokán is gyülekeztek a ráncok, akárcsak felettem a sötét fellegek. Viszont barna szeme továbbra is vidámságot tükrözött, akárcsak régen. Barna tincseit füle mögé tűrte, majd beszélni kezdett.

– Apád szüleihez fogsz költözni – mondta anya határozottan.

– De ők nem Angliában élnek, hanem Magyarországon. Hogyan fogok egyáltalán megszólalni ott? – akadtam ki.

– Tanulsz fiam, tanulsz – vonta össze szemöldökét. Eddig is kellett volna beszélnem magyarul, de nem ezt tartottam a legfontosabbnak. Apa leckéit félvállról vettem, mert nem gondoltam volna, hogy még fontosak lesznek egyszer.

– De én szeretek Angliában, imádok itt élni – kötöttem ingerülten az ebed a karóhoz.

– Ebben nincs vita! Meg akarlak védeni. Nem fogom megkockáztatni, hogy legközelebb megöljenek – közölte ellenvetést nem tűrő hangon. Akkor ez nagyon megrémített, se apa, se anya nem akadt ki ennyire rám.

– Rendben – morogtam az orrom alatt. Tudtam, hogy anya már hónapok óta aggódik miattam. Itt nem csak a támadásról van szó. Mindig is féltett a hírnévtől, már az elején látta, ahogy összeroppanok alatta. 

Nem akartam ellenkezni. A szüleim mindig támogattak és megtették, amit kértem. Itt az ideje, hogy viszonozzam nekik. Egyszer hallottam egy beszélgetésüket, akkor még kicsi voltam, így nem értettem, de aznap eszembe jutott, hogy már akkor is mennyire féltettek.

– Mit gondolsz? Jót tesz neki, ha szerepel ebben a filmben? – kérdezte anyám apámtól. A hangja aggodalommal átitatottan csengett. 

– Ez csak egy kis mellékszerep. Gondolod, hogy színész lesz belőle emiatt? Csak egy tízévest kell eljátszania, aki éppen kajacsatázik az iskolában – nyugtatta apukám.

– Lehet, hogy igazad van, de én akkor is féltem. Legszívesebben nemet mondanék, de kiskora óta a színészetről álmodozik. – Ennél a pontnál vettek észre. Én csak annyit mondtam nekik, hogy pisilni jöttem ki a szobámból, majd elrohantam.

Kicsit emésztenem kellett az infót. Nehézen gondoltam bele, hogy búcsút intek Angliának. Ráadásul a magyar sem ment annyira jól. Mindig apa erőltette, hogy tanuljam, de nem láttam sok értelmét, így inkább hanyagoltam. Elérkezett az ideje, hogy leporoljam azokat a nyelvkönyveket.
_____________________________

Sziasztok! A későbbiekben ígérem hosszabb részei lesznek, de sajnos az eleje lassan indul. Remélem tetszett ez a rész 😊. Mellesleg tervben van, hogy minden héten szerdán és szombaton hozom az új fejezetet 😁.

Ismerlek valahonnan, by Kitti ❤️.