Vakító fény tárul a szemeim elé, amikor azok kinyílnak. A hófehér ágynemű, kötszer és paplan ami között fekszek erőszakosan veri vissza a magasból levilágító neonlápmák fényét. Bántják a szemem...
Az ágy amiben fekeszek az egyetlen tárgy az egész szobában. Kétségbeesetten próbálok forgolódni, de minden egyes mozdulat fájdalmas, a sérült karjaim és lábaim miatt.
Vajon meghaltam?
Lehet, hogy ez itt már a másvilág, és csak percek kérdése, hogy a pokol izzó parazsán égjek hamuvá. Hiszen aki véget vet az életének a pokolra jut nemde?
Legalábbis a gimnáziumi hittanórákon ezt tanították. Mondjuk ott tanítottak sok minden mást is, aminek nagyjából a fele se igaz. Nyilván, ha valaki azt akarja hinni, hogy amikor meghalunk egy szakállas ember fogja eldönteni, hogy megérdemeljük-e azt, hogy mi is a felhők között lehessünk a továbbiakban a többi felhők között élő álszent idiótával, vagy majd nagyon melegünk lesz a föld alatt... akkor higyje csak azt. Bár a demagógiának remek példája, hogy én is egyből a pokolra asszociáltam mint halál utáni létre.
Csak meredek magam elé és az ággyal szemben lévő ajtót szugerálom, hátha kinyílik, de a kilincs ugyanúgy mozdulatlan mint ébredésem pillanatában. Igyekszem kikapcsolni az agyam, de a géz és kötszer alatt a karjaim folyamatosan lüktetnek a fájdalomtól, ami erősen megnehezíti azt, hogy esetleg visszaaludjak és reményeim szerint máshol ébredjek. Elképzelem, ahogy a mélyen felnyitott erek próbálnak összeforrni. Minden erejükkel próbálkoznak, de túl nagy bennük a szakadék és nem képesek rá. Pont mint az emberi kapcsolatoknál. Azoknál, amiket én is átéltem. Túl nagy volt a szakadék, amit már egy híd sem ér át. Amin nem lehet átlendülni. Furcsa, hogy egy tizenhét éves lánynak ilyen véleménye van egy tönkrement kapcsolatról. Végülis tizenöt éves, mit tudhat ő?  Többet mint akarna, abban biztos lehetsz...
Többet, mint azok, akik csak amiatt sírnak, mert két hét után szakított velük a barátjuk, vagy nem kaptak elég like-ot a közösségi oldalakon. Mert valóban, a legtöbben ezért depressziósak. Depressziósak, értem úgy. Valójában csak figyelemre vágynak. Aki nem vág mélyen, hanem csak aprókat karcolgat, nem takarja el, nem szégyenli, nem érzi át, hogy ezt más miért csinálja pont arra vágyik, hogy valaki észrevegye, és megkérdezze, hogy ,,Mi a baj? ". Nekik fogalmuk sincs arról, hogy mi az igazi fájdalom, pont annyi ideig szomorúak, amíg az a vékonyka karc begyógyul, utána meg mennek a barátaikkal találkozni és elfelejteni az egészet. Mert ugyebár nekik vannak barátaik. Pedig ez az egész nem erről szól... ha valaki ilyet tesz, azt nem mutogatja, nem engedi, hogy hozzáérjenek, és végképp nem büszke arra, amit tett. Éppen ezért utáltam mindigis azokat, akik a dolgok valódi hátterének ismerete nélkül csak a szeretethiányuk miatt tesznek ilyesmiket. Fogalmuk sincs semmiről...
A kilincs még mindig nem mozdul. Csak néz engem, bámul, mintha olyan viccesnek találná azt, ahogy tehetetlenül fekszek ebben a fájdalmasan tisztítószer-szagú ágyban. Nevet rajtam, hallom. Nevet, mint mindenki más, aki a jéghideg kövön lépkedett a méregdrága cipőjében. Azon a kövön, ami szinte megfagyasztja az ember bőrét, ha éppen csak egy vékonyka ruha van rajta. Gonoszak az emberek, mit ne mondjak. Még a velem szemező kilincs is kedvesebb náluk, pedig gúnyt űz a szánalmamból.
Csak most veszem észre, hogy lekötözték a bal kezem. Miért csak azt? Fogalmam sincs, de ha akarnám sem tudnám eloldozni.
Megfordult már az is a fejemben, hogy elraboltak, az összes akciófilmes emberrablás kamu, és az ember nem egy sötét csomagtartóban ébred, hanem egy fehér szobában, annak érdekében, hogy ne fogjon gyanút. Meg persze az is lehet, hogy egy kutyatáp-gyár tesztüzemében vagyok, és én leszek gazdagék pincsikutyájának a tápjában a titkos összetevő. Ki tudja?
Azt a rohadék kilincset pedig végre lenyomja valaki. Ösztönösen lehunynám a szemen, hogy úgy tűnjön, mintha aludnék, de átfut az agyamon, hogy ha az a valaki aki éppen át akarja lépni a küszöböt úgy látja mintha aludnék, akkor visszacsukja az ajtót, én pedig ittmaradok a gondolataimmal, és nézegethetem továbbra is a kilincset, aki továbbra is szánalmasnak fog tartani, mert engem még ő is annak tart. Így inkább nyitott szemmel várom az érkező vendégemet.
A szobába egy fehér ruhába öltözött teljesen átlagos nő jön be. Azért mondom, hogy átlagos, mert tényleg semmi érdekes nincs benne. Átlagos, én pedig nem tulajdonítok neki több jelentőséget, mint amennyi van neki. Soha nem mondtam a nyári zivatarra azt, hogy tomboló orkán, tehát ez a hölgyemény is csak egy barna hajú és szemű nő.
Vajon kérdeznem kéne tőle valamit? Miért vagyok itt? Ki maga? Hogy kerültem ide? Miért nem haltam meg?
Úgyis mindet meg fogja válaszolni valaki, minek ezzel indítani? Még a végén azt hiszi, hogy félek. A félelem nem itt kezdődik... egyáltalán nem itt.
A nő nem mosolyog, nem néz rám biztatóan, nem csinál semmi olyat, amit egy nővérkének, vagy minek kéne. A kórházakban az ájulás után magáhoztért betegre vigyáznak, és úgy bánnak vele mintha akármelyik pillanatban ismét összeeshetne. Nem mintha egy mosoly bármit is javítana akárki állapotán, de a látszatnak jót tesz. Émelyítően cukormázas kis tündérmesék, amikor a film első felében még halálos beteg az illető, a másodikban meg már nevetve futkos a réten és a napsütésen is képes vigyorogni. A valóság nem ilyen, és a halálos betegeket nem véletlenül nevezik úgy, ahogy.
A nő határozott léptekkel idesétál az ágyamhoz, és elvágja a kötszert ami az ágyrácshoz rögzítette a karomat. Kezében összegyűri a gézt, és a zsebébe süllyeszti feltételezem, azzal a szándékkal, hogy valamikor majd kidobja a kukába. Vagy megtartja emléknek, mit bánom én.
- Remélem jobban vagy már. - néz rám kedvesen. Mint aki komolyan is gondolja, és tényleg örül, hogy megmenekültem. Elővesz egy injekcióstűt, amiben valami áttetsző folyadék lötyög, és kérdés nélkül a vállamba szúrja. Semmit nem érzek belőle, csak azt, hogy a fájdalmas lüktetés a kötések alatt néhány másodpercen belül megszűnik. Fájdalomcsillapító, ez már biztos. - A pszihiátered hamarosan bejön hozzád, de ha addig szeretnél, ki is jöhetsz a folyosóra sétálni. Ahogy jólesik. - miután elmondta a valószínűleg kötelező szövegét, megfordul, és az ajtó felé kezd igyekezni.
Én pedig miután kiment, megpróbálok lábra állni, ami könnyebben megy, mint gondolnám. A tagjaim már nem fájnak és lüktetnek, ez pedig igazán jó hír. Így utólag belegondolva, lehet, felelőtlen dolog volt attól a nőtől, hogy egyedül hagyott azzal az indíttatással, hogy én majd kimegyek azon az ajtón. Hiszen a sebeim még bármikor fekszakadhatnak, tovább vérezhetnek, én pedig meg is halhatok. Milyen felelősségteljes lettem így a történtek után.
A folyosók amikre kiérek csendesek. Hasonlít az egész egy iskolára, termek nyílnak jobbra, és balra. Még egyetlen órát sem láttam itt eddig, ami igazán megnehezíti az időérzékem visszanyerését. Úgy sétálgatok a közlekedőn mint egy kísétret. Fehér hálóing és gézzel vastagon beburkolt végtagok. Bár tükröt sem láttam már nagyjából két hónapja, biztos vagyok benne, hogy ijesztően sápadt vagyok, mint ahogy nagyjából egész életemben is voltam.
Az egyik ablakban... Az egyik ablakban ott áll egy lány. Ott. Nagyjából öt méterre tőlem. Nem tudom, miért nem vettem eddig észre. Ugyanúgy fehérben van mint én, de a barnább bőrén ez valószínűleg nem fest olyan természetellenesen, mint rajtam. Haja kontyba van fogva, de korántsem olyan rendezett, mint ahogy elegáns lenne, és egyáltalán nem olyan kócos, hogy igénytelenül nézzen ki. Jobban megnézve az egész lány olyan felemás... ahhoz túl magas, hogy alacsony lehessen, de túl alacsony, ahhoz, hogy magasnak mondhassam. Üvegesen mered maga elé, de nem olyan szomorú, hogy sírjon is. Egyszerű, mégis különlegesebb annál, hogy annak nézzen ki.
És most felém fordul, és rám néz. Biztosan tudta, hogy itt vagyok. Biztosan látta, hogy jövök. De várt.
- Szóval már te is itt vagy, köztünk - olyan természetesen mondja mindezt, mintha tudta volna jó előre, hogy jön majd ide valaki. Ez a valaki pedig pont én lettem. - Ezek szerint igaz, amit Bella kihallgatott az orvosoktól; tegnap jött egy új lány. Örülök, hogy megismerhetlek, Clara vagyok. - közelebb jön, és felém nyújtja a kezét. Neveletlen viselkedés nem elfogadni egy kézfogást, de mikor nevelt akárki is engem? Csak nézem ahogy egy ideig tartja a karját, amin az enyémhez hasonlóan szépen sorban futnak a fehérre gyógyult hegek, majd leengedi. - Semmi gond - mosolyog rám, de ott bujkál benne a jól ismert keserűség is, aminek felismerése után egy enyhén csalódott és reményvesztett sóhajt hallok. Elutasítottam a közeledését. Hátralép egyet. Majd kettőt. Látom a szemében, hogy nem először történhet ilyesmi. Mármint az, hogy nem fogadják jól a kedvességét. Ez bizonyára fájhat neki, látszik is rajta, de ennek ellenére folytatja - Bent kéne lennem velük - mutat az ajtóra - de gondoltam úgyis kijössz, és kíváncsi voltam rád. Remélem nem baj - nem baj, csak ezzel egyedül vagy - téged hogy hívnak? - olyan tolakodó, hogy kényszerűségből hátrálok egyet, pedig van köztünk vagy két méter. Valaki mentsen meg, mert olyan kíváncsian pillog, hogy még a végén sírva fakad.
- Miss Jennings! - kedves női hangot hallok a hátam mögül. Igen, ez bizonyára a pszihiáter lesz, akit az átlagos hölgy ígért, és akinek ugyanúgy semmit nem fogok mondani, mint Claranak. - Miss Jennings kérem jöjjön be! - mutat az ajtó felé, én pedig köszönés nélkül otthagyom a lányt. Ha ez egy olyan hely, mint amire gondolok, akkor bőven lesz még ideje kifaggatni, nem kell az első alkalommal kiteríteni az összes kártyát.




04.15.19