Csak kérdez... rengeteg összefüggéstelen, értelmetlen baromságot. Szaténfényű vörös rúzsa hibátlanul pihen ajkain, amit az ember az első pillanatban észrevesz és időnként újból megtekint, mert túl szép ahhoz, hogy tudat alatt ne akarja újra látni.
Mint valami, ami túl sok örömöt okozott egyszer, és amikor nem látod, nincs veled, a boldogság sokszorosát kapod vissza;  csak éppen fájdalomként. Csontig hatoló kínzó fájdalomként. Ott van veled reggel és este, az utcán, ahol együtt sétáltatok, a fagylalt ízében, amit ő vett neked és a ruhában amit aznap viseltél. De már nem hordod, mert túlságosan fáj. Emlékszel rá, és valahol mélyen megöl. Ránézel azokra, akikkel ez nem történt meg, ezért nem értékelik a jelenlegi boldogságukat. És újra meghalsz egy kicsit, mert te sem tetted. Ő pedig csak vigyorog rád, mert fogalma sincs, hogy mit tett.
Az én vörös rúzsom Davin volt. Davin Robbins. Csak erről  egy ideig nem is tudtam. Legjobb barátok voltunk gimiben, egészen másodiktól, amikor átkerült a mi osztályunkba. Nem volt túljátszott a dolog, mint a tinifilmek nyitójeleneteiben; nem kellett az egész osztály előtt bemutatkoznia, és mivel nem is nézett ki kifejezetten jól, a ribancok sem vetették rá magukat egyből. Nem mondom azt se, hogy nem voltak előtte barátaim. Nem voltam egyedül, de nem is voltam népszerű. Legtöbbször csak inkább egyedül akartam lenni, csendben erőltetett beszélgetések, és elérhetetlen hírességek utáni sikoltozás nélkül.
,,Volt már olyan, hogy bűntudatod lett amiért boldog voltál?" - egy tizenhat éves fiú szájából furcsának hathat egy ilyen mondat. Fiatalon az embernek nem jut eszébe ilyen gondolatmeneket futtatni. Elvan a saját világában, vagy csak szeretne ellenni benne. Davin viszont más volt. Az apja meghalt amikor tizenkettő volt, ezért megfogadta magának, hogy nem lesz többet boldog. Butaság nem? És eléggé lehetetlen is. A továbblépés teljes megtagadása és ellenzése... Pedig mindenki szerint fontos elengedni a múltat. Ez a fiúcska viszont nem akarta ezt, és a folytonos fájdalom még jól is állt a szürkéskék szemeinek.
,,Mert én amikor veled vagyok, boldog vagyok. Pedig nem szabadna." - a ház falának döntötte a fejét, amiről már potyogott le a vakolat, és szikrázó napsütést bámulta napszemüvegének lencséi mögül. Most hol vannak azok a gyönyörű szemeid? A nyáriszünet második napja volt, mi ketten mégis az iskolánk előtt ültünk a lépcsőn. Délután háromkor találkoztunk a napfényben úszó utcán. Csak egy napot töltöttünk külön, mégis hiányzott amíg nem láttam meg közeledő alakját a tömegben. Ott vártam rá azon a kopott padon, ahol olyan sokat ültem miután...

Nem válaszoltam semmit. Olyan sokszor mesélt már erről, kívülről tudom az összes okot és okozatot. Ha akkor még nem csak barátok lettünk volna, valószínűleg megfogtam volna a kezét, és az állát felém fordítva óvatosan megcsókoltam volna. Túl sok a ,,volna". Ugyanis ez nem történt meg. Csak elkezdtem csacsogni arról a sok faszságról ami akkoriban engem érdekelt, a többi korombelit pedig nem igazán, Davin mégis érdeklődve itta minden szavamat. Mindig ezt tettem, amikor láttam, hogy szomorú. Davin esetében az együttérzés és a sajnálat csak rontott a helyzeten, ezért legjobb volt elterelni a figyelmét valami mással. Sajnálni csak azt lehet, aki hagyja. Neki azonban a büszkesége nem hagyta, amit már az első beszélgetésünknél észrevettem.
Aznap jöttem rá, hogy az egy év alatt amióta ismertem teljesen beleszerettem. De csak barátok voltunk. Annak kellett lennünk, mert ő nem akart többet.

,,Haza kell mennem! Miért nem engednek ki? Nem csináltam semmit!" - az egész osztályban halk duruzsolás hallatszott, én pedig Davin fülébe suttogva, könnyeimmel küszködve tördeltem a kezemet. ,,Nem lesz semmi baj. Hazakísérjelek?" - erre csak megráztam a fejem.
Másfél órája otthon kéne lennem, de amíg a tettes nem vallja be amit tett, az igazgatóúr senkit nem enged haza. Annyira tipikus gimnáziumi helyzet, hogy marja a torkomat. Ugyanis valamelyik idióta kitörte az ajtót a helyéről, csak persze ezt nem vallja be, hanem kollektíven kicsesz az egész osztállyal. Haza kell mennem. Ha nem engedik, én kimászok az ablakon. Anyám már így is negyedszer hív, a lenémított telefon pedig a remegő kezeim között jelez. Kiszáradt a torkom és ráz a hideg. Hang nélkül csak folynak a könnyeim. Pánikroham? Lehetséges... De csak az pörög újra és újra az agyamban, hogy mit fogok ezért kapni ha egyszer hazamegyek. ,,Én voltam!" - olyan hirtelen pattan fel, hogy hátracsapódik mögötte a szék. ,,Davi- " - a fejemet rázva nézek fel rá. Nem kéne ezt tennie. Ő mégis kimegy az igazgatóhoz, aki int, hogy mi mehetünk.
A félelem áramütésként rohan át a testemen másodpercről másodpercre ahogy a lehető leghalkabban lenyomom a bejárati ajtó kilincsét, de anyám a küszöb előtt áll.

Annyi mindent megtett értem. Szinte biztos voltam abban, hogy ez már túlmegy a barátságon, mégis magamnak végig azt súlykoltam, hogy még mindig nem érzek iránta semmit.
Mert túlságosan boldog voltam abban a kényelmes örömteli állapotomban, amibe a sors belecsöppentett, és nem akartam ezt megváltoztatni. Túlságosan sokat veszítettem volna. Azt pedig már régen megtanultam;  ha én veszítek, az nem csak egy átlagos pofáraesés, hanem a padló letépi az arcomról a bőrt és a húst, megvakít, és a torkomon keresztül tépi ki a szívemet. Volt valaki, aki nem csak átnézett rajtam... volt valaki, aki miatt nem volt olyan kínkeserves az ébredés és az elalvás. A legjobb barátom. Az egyetlen igazi barátom; Davin Robbins.

Az ágykeret ütemesen és tompán csapódik a falnak minden második másodpercben. Hát itt vagyunk. Itt vagyok. Ő pedig fölöttem.
A gyengeség iskolapéldája, hogy hagyom ezt. Mégis teljesen máshogy ér hozzám mint ő...
Vigyáz rám, és én biztonságban érzem magam, de a fájdalmasan élethű emlékképek mégis fel-felvillannak.
Fáj... a valóságban biztosan nem fáj. De akkor, amikor ő tette ezt, akkor fájt. Most pedig csak a kínzó, keserves rémület uralkodik el rajtam.
Fáj, fáj, fáj...

Azóta nem beszélt velem. Hozzám se szólt, rám se nézett. A nyáriszünet nyolvanhatodik napja volt. A nyolcvanhetediken pedig egy olyan világ omlott össze bennem, aminek egyáltalán nem kellett volna.
Nem arról van szó itt, amiről általában szokott. Nem a tipikus esetet figyelhetjük meg. Hanem egy elcseszett lehetetlenséget, ami nem azért szörnyű mert végetért, hanem azért, mert úgy ért véget, ahogy.
Szerettem őt, és ő is engem. Mi itt a baj? Hol ment tönkre ez az egész? Kár ezen gondolkozni. Nem tehet róla, és én sem. A múltam démonjai viszont annál inkább. Ők bántották meg őt azzal, ahogy könnyes arccal vittek el tőle, ezáltal azt sugallva, hogy nem szeretem, és ők férkőztek bele a szívembe azzal, hogy elhitették velem; ez mégiscsak az én hibám.
Nem, nem utáltam őt. Az érzést, amit a hiánya kiváltott belőlem, és azt az önnmagamat akivé akkor lettem viszont annál inkább. Napok, sőt órák, talán percek döntöttek akkor. Sápadt és erőtlen bőrombe olyan gyönyörűen és mámorítóan vájt bele a kristályosan csillogó penge, vöröslő véremet pedig nagy foltokban itta be az előre kikészített fekete felső, aminél nem találtam akkor jobbat.
Érte folyattam először a saját vérem. Oh, és azt hiszed, hogy itt vége az én mesémnek?




2019.04.30.