A nap kellemes, meleg sugarai kíváncsian lestek be annak a Londoni albérletnek a szürke keretes ablakán, melyben Ellie Gorsessberg pihentette testét, takarókba és párnájába burkolózva.
   A következő percekben a reggeli kelésre buzdító ébresztőóra hangja hasított a levegőbe, felhívva a pincér lány figyelmét,ma még teljesítetlen kötelességei vannak.
Mikor rá öt percre nagyot nyújtózva bemozgatta az este alatt elgémberedett izmait, belebújva kedvenc, puha nyuszis mamuszába csoszogott le a barna szőnyeggel fedett fehér lépcsőn.
A fehér, piros virágokkal diszített csipketerítőn már az anyja által bekészített, meleg gránátalmás reggeli teája fogadta.
Ahogy kezeibe vedte a felforrósodott, feliratos bögrét, szeme megakadt a kinti lehangoló kilátáson. A már megszokott, napos Texasi időjárás helyett most London eső szagú, csapadékos levegőjét szívta.
Nem tetszett neki ez az időjárás, így általában csak egy éppen szürke hangulatához illő könyvvel a kezében bentről szemlélte a Big Ben nevű óratornyot, ami apartmanjuk előtt egy ház házsorral magasodott.
Könyvgyűjteményét senki sem mondhatta feletébb színesnek. Mióta J. K. Rowlings a fantasztikus, varázsvilágról szóló könyvét kiadta, reggelente ezzel az irománnyal kelt.
A furgangos Harryvel, tudálékos Hermionével és az örök kedvenc karakterével, a vádaskodós és pókiszonyban szenvedő Ronald Weasleyvel.
Kalandjaikat sokszor végigkísérte már, erre a célra általában egy csendes parkba elhelyezett pad, vagy a saját szobája is megfelelő volt.
Ezekben az időszakokban órákra bent ragadt egyes helyeken, képtelen volt kiszakadni abból a más, jobbik világból, amibe belecsöppent. E szokása azonban nem vont túl jó dolgokat maga után, az iskolában kiközösítették, diákmunkájának letöltése alatt is csak egyedül kuksolt, általában egy pohár frissen facsart narancslé iszogatása közben.
Ilyenkor többször lejátszódott néhány, a saját maga által elképzelt egyik vicces jelenet, felfestve Harry, vagy épp McGalagony alakját gondolataiban.
Ám ezek az alakok hamar eltűntek, mikor a jelenetekhez Draco Malfoy karaktere is társult. Világ életében, mióta rajongónak vallotta magát, sosem tudta elképzelni a szőke, kékes-szürke szemű, magas fiút, bárhogy is próbálkozott elméjében. De ez is, mikor sikerült neki, rá kellett jönnie, a leírások egyáltalán nem illenek az általa alkotott képre, így tehát ezek tudatában tanácstalanul esett vissza előző, tudatlan helyzetébe.

Ekkor gondolkodásából anyja bájos, siettető hangja zökkentette ki.
- Ellie! Már pontosan két perce a buszmegálló padján kéne várnod a járatot! Mit gondolsz, útközben megjön a Roxforti leveled, és eldobhatsz mindent, amiért eddig megdolgoztál?- szülője, a szintén arany barna hajú, gondoskodó Melanie tisztában volt lánya szokványos hóbortjaival és támogatta is őket, de mint észre vette, ezek nem mindig válnak javára a mostmár folyton mindenhonnan elkéső Ellienek. Szülőként mindig a helyes út felé próbálta terelgetni elkószált kiscsibéjét, de ezt kedvenc írőnőjének misztikus műve nagyban megnehezítette számára.
Hogy segítse munkájába siető csemetéjét, aki most a fürdőbe rohant tisztába tenni magát, uzsonnát csomagolt, ami mellé egy bíztató cetlit írt, ahogy minden nap szokta, ezzel ösztökélve a kitartásra őt.

Eközben Ellie a csap fölé hajolt és a tenyerébe összegyűlt vízzel végigsimított hófehér, puha bőrén. Majd egy törölközővel letörölve a vízcseppeket, szárazzá tette arcát. Mikor ezzel a rutinnal végzett, szemei megakadtak előtte elterülő tükörképén. Az üvegből egy aranybarna hajú lány meleg, barna tekintete nézett vissza rá. A lány szemeiben még ott csillogott az álom egyik elveszett foszlánya és nyilván ez tette lehetővé, hogy agya a saját képe helyett valaki mást fessen az előtte elterülő falfelületre. Akaratlanul is a tejfölszőke Draco alakja kezdett kibontakozni előtte, amit egy gyors fejrázással megakadalyázova kivert a fejéből. Jobb is, ha inkább nem gondol a rejtélyes szereplőre.

~...~

A vendégek egyre kevesebben lettek a pici, barna festéssel ellátott kávézóban.
A dolgozók, akárcsak mostmár Ellie is, a számukra fenntartott öltöző felé vették útjukat. A lány mindig is irigykedett a minden nap jól szórakozó, vidáman cseverésző munkatársaira,akik egy kicsi figyelemmel sem ajándékozták meg a legtöbbször egyedül gubbasztó partnerüket. Így neki csak a távolról szemlélődő, kívülálló poszt jutott.
Éppen lila ingjének gombjaival bíbelődött, mikor Donna, a kávés lány magas, teli talpú szandáljának kopogásához magas, magát illetgető hangja is kapcsolódott. Ahhoz elkészült ruhája elrendezésével, tornazsákját és kabátját felkapva sietett ki a pici, fülledt helyiségből.
Mikor kicsapta maga előtt a tolóajtót, szeme egyből fenn akadt a pulton fecserésző lányon, aki előtt egy jóképű, barna hajú, magas fiú támasztotta a bútort az imént említett combjai között.
Barna szemöldökei furcsállóan a magasba emelkedtek, majd mikor látta a rá háruló lenéző pillantásokat, inkább csak összébb húzta magát, s átvágtatott a többi, magas srác között.
Erősen ráfogott az üzlet kilincsére, majd az ajtó kinyitása után erősen visszahúzta a helyére.

Futólépésben távozott a munkahelyéről, remélve, hogy ha most szabadul, többet nem kell állnia a neheztelő pillantásokat. Ám bárhogy is próbálkozott, muszály volt pénzt gyűjtenie anyja számára, aki most csak fodrászkodásból kereste a kenyeret kettőjüknek. Nem hagyhatta cserben egyetlen, keményen dolgozó szülőjét.

Kicsivel, a barna hajú távozása után, újra kivágódott az ajtó, ami mögül egy fekete frizurájú és ruhájú alak szaladt az imént távozott után. Majd, mikor hátulról eléggé megközelítette a lányt, egy hirtelen mozdulattal, mintha nem is őt követte volna egész idáig, mellé szegődött.

- Szia! Az előbb láttalak a sarki kávézóban és láttam, hogy egyedül jársz, elkísérhetlek?-tette fel első kérdését a fiú, lopva rápillantva a rá meglepetten pislogó lányra, aki most visszakapta arcát a lábfejére, majd aprót bólintott.
Furcsállta a melette sétáló heveskedő beszédét és stílusát. Még sosem látott ilyen furcsa embert mint ő. Kinézetben inkább az emósokra ütött, ám ha valaki kicsit feljebb nézett, bele igéző, zöld szemeibe, egyből megváltozott a véleménye és hívta inkább sötét színeket kedvelőnek, mint depressziósnak. Feje tetején lévő, két oldalán lenyírt haja úgy magasodott, mint egy sündisznó háta. Biztosra vette, ez a fiú másra használja a fésűt, mint amire kellene.
Nem is értette, hogy egy ilyen menő társaság véleménye szerint oszlopos tagja hogyan állhat szóba egy ilyen kívülálló, semmirekellő könyvmoly lánnyal, mint amilyen ő.

A fiút látszólag zavarta a közéjük beállt csend, így témát váltva egy új beszélgetést kezdeményezett.
- Will Perry!- került a lány elé, majd megállva a kezét nyújtotta a megszeppent őzike felé.

- El...Ellie Gorsessberg!- szólalt meg a másik is, majd kicsi, puha tenyerét előbbi kezeibe csúsztatta. Az csak egy félmosolyra húzva száját leengedte mindkettőjük karját, majd kiállt a lány elől, így haladhattak tovább.

- Nos.. Ellie. Mesélnél egy kicsit magadról? Eléggé frusztrál, hogy tudatlanul sétálok egy ilyen csinos hölgy mellett!- ajkain egy pimasz félmosoly jelent meg, zöld íriszei villogtak a nap sugarainak hatására.

A megszólításra El arca égni kezdett, így azt még jobban próbálta elfordítani a fiú felől, hogy az ebből semmit se tudjon meg. Csendben ballagott tovább, ami Willnek még inkább nem tetszett, tehát belekezdett saját monológjába.

- Én egyke gyerekként születtem, anyám és apám tizenhárom évesen leléptek akkori lakhelyünkről, Vegasból. Mikor betöltöttem a tizenötöt, egy kedves, középkorú nő, May néni vett szárnyai alá, és hozott el ide, egy szép, családi házba, Londonba. A nemrég betöltött tizenhetedik életévemet elérve elhagyhattam volna őt, ám annyira megkedveltem az én fürge pótanyámat, hogy az ő saját érdekében vele maradtam!- Ellienek leesett az álla, ahogy a fiú mesélt az eléggé hányavetett múltjáról a szülivel. Fel-felkuncogott egy-egy viccesebb részleten és együtt derültek, mikor a nagy sztorizgatásba belemerülve Will sima arca majdnem találkozott egy rossz helyre rakott oszloppal.
Ám, mikor egyszer csak vége szakadt a történetnek, újra csend telepedett a párocskára, akik csak enyhén lihegve a hidegben még mindig hazafelé tartottak, zsebre dugott kezekkel.

Az előbbi hangulatot hiányolva a fiú nagy meglepetésére a most először megszólaló Ellie-nek eredt meg a nyelve.
- Mi ketten élünk anyámmal egy szükre, emeletes ház ötödik szintjén. Apámat még pár éve ittas vezetésért lecsukták, azóta folyamatosan lejárunk hozzá, hírt adni magunkról. Köztünk szólva nekem eszméletlenül hiányzik, a kiskoromban együtt töltött idő. A közös hintázások, mikor a nyakába vitt kirándulás közben, és mikor beálltunk egy családi képre. Akkor, kis szöszke kislányként azt gondoltam,ennek a világnak sosem lesz vége. Hogy majd ő fog engem az oltár elé kísérni, mikor összeházasodom Lacival, a kedvenc plüssmacimmal. Hogy együtt kergetjük majd az emberfejű kis szőrcsomókat, miközben unikornis port szórunk a virágokra. Ám valami elszakított minket. Mégpedig, hogy felnőttem.
Elhagytam a pici, hercegnős ágyneműt, Laci a kacatok között végezte, a tüllszoknyáim a padláson, az életkedvem meg valahol még mindig elveszve kujtorog a kedvenc játszóteremen.
Az általános felső tagozatába lépve egyre több tanulnivalóval elzárkóztam a szobámba, mivel nekem terveim voltak. Mérnök szerettem volna lenni és ez dupla időmbe telt kivitelezni. Tanulnom kellett, amit meg is értettem. A kapcsolatom a külvilággal egyre csak romlott. A szüleimet márcsak akkor láttam, mikor este felé a magolástól kifulladva támadtam le a hűtőt. Ilyenkor általában elképedtek a sápadt, nyűgös arcomon. Mikor pedig jóllakottan üvöltöttem a tévém, veszekedéseik foszlányai hallatszódtak fel hozzám. Akkor négykézláb mászva, a lépcső tetejéig araszolva néztem végig, ahogy azon vitatkoznak, ki tett engem tönkre. Végig néztem, ahogy apám anyukám haját tépve sírta vissza a kicsi, négyéves Ellie-t, majd mikor észrevette, hogy én mindezeket látom, feldühödve indult meg felém, átlépve az elfeküdt, eszméletlen anyámat.
Sikítottam, mikor rámarkolt barna, fonott copfjaimra, segítségért könyörögve a szomszédban lakó kedves Edwards házaspárnak, akik egy csomót segítettek nekem az akkori házifeladataimban.
Végül ők mentettek meg az apám haragjától, mégpedig kihívták a rendőrséget az én egykori legjobb barátomra. A kék egyenruhás urak engem hátra húzva fogták le, és bilincselték meg előttem az apámat, aki rángatózva, ordibálva ellenkezett. Mary, a szomszéd öreg asszonyka öléből néztem végig, ahogy a mentők szirénázva megérkeztek a lakásunkhoz, majd egy hordágyhoz erősítve anyámat, lehúzták a lépcsőnkön. Sosem felejtem el azt a napot, mikor az Edwards házaspár kanapéján könnyező szemekkel, álmatlanul feküdtem és nem tudtam kiverni a fejemből azokat a pillantásokat, melyeket szüleim küldtek felém, mikor a lépcsőházunkban, ajtónk előtt állva néztem utánuk. Attól a naptól kezdve, elzárkóztam. Mikor édesanyámat épségben kiengedték a kórházból két hónap kezelés múlva, csak akkor távoztam a házból, hogy haza hozhassam őt, majd fűt-fát ígérve neki azon sírjak az ölében, hogy ezentúl én meg fogom védeni mindentől. Egy szavába kerül, és én megteszem.
Így jutottunk el odáig, hogy anyám gyötrelmes arcát látva a mindennapos munka miatt, én is bele fogtam a pénz megkeresésébe. Munkát vállaltam a kávézóban, így segítve őt. És bár ezzel nem lettünk gazdagabbak, de nekem mindenképpen megérte, hogy levehettem valami súlyt az édesanyám válláról!- hadarta el már vörösödő fejjel, majd, mikor az utolsó mondat végére is pontot tett, utat engedett könnyeinek.
Fejét ráhajtotta a meglepett Will vállára, átölelve a fiút, aki mintha csak most fogta volna fel, mit is mondott a lány, erős karjait a fél órája még ismeretlen lány dereka köré fonta, így próbálva vigasztalni őt.