Fejét ráhajtotta a meglepett Will vállára, átölelve a fiút, aki mintha csak most fogta volna fel, mit is mondott a lány, erős karjait a fél órája még ismeretlen lány dereka köré fonta, így próbálva vigasztalni őt.
~~~
nincs átolvasva!~~~


Ellie története hideg zuhanyként érte Willt, aki most mérhetetlen sajnálatot érzett a lány iránt. Megértette, milyen fontos volt neki elvesztett apja, aki most valószínűleg a rácsok mögül aggódik Ellie épsége iránt.
Legszívesebben meglátogatta volna őt börtönében és életére esküdött volna, megmenti a saját karjaiban zokogó kis hercegnőt mindentől és mindenkitől.
Már, mikor először meglátta, szimpatikus volt neki a kis őzike és így, hogy ismerte, mi van viselkedése hátterében, még jobban vonzódott hozzá, és a lány érdekében a közelében akarta tudni, hogy minden esetben ott legyen neki, mint egy olyan, igaz barát, (vagy több) akihez ő elsőként, gondolkodás nélkül tud fordulni.
Ám ehhez jelenlegi állapotában el kellett nyernie a szomorú kisember bizalmát, ami nem volt könnyű, egy ilyen nehéz gyerekkorral.
Tenyereit többször végigsimította Ellie ingbe bújtatott hátán, miközben csendben, alig hallhatóan mélyen letüdőzte az illatát, ami az orgonáéhoz volt hasonlatos.
Az illata enyhén csiklandozta a fiú orrát, amitől kedve támadt volna tüsszenteni, ám mégsem tette, nehogy elijessze a lányt, akinek most írtó nagy szüksége lett volna a segítségére.
- Ellie, figyelj...-tolta távolabb magától- Én megértelek, mivel mint hallhattad, az én múltam se mesébe illő. Azonban hiszem, hogyha mi, magányos emberek összetartunk, mindkettőnk életét jobbá tehetnénk. Szóval szeretném ha eltennéd ezt a kis lapot- nyújtotta át neki az imént említett dolgot- eltennéd és mikor úgy érzed, szükséged van egy igaz barátra, vagy csak valakire akinek kiveszélheted a problémáidat, csak csörgesd meg és én bármikor a rendelkezésedre állok. Fogom majd a kezedet, sírhatsz a vállamon...meg a többi, amit a csajok szoktak. De ne felejts el és hogy itt vagyok bármikor az ajtód előtt, csak arra várva, hogy kinyissad azt!-emelte fel a lány állát,majd egy gyors puszit nyomva arra, sietősen közölte- Nagyon örülök, hogy megismertelek, jó volt veled beszélgetni, de engem várnak otthon! Ne feledd, amit mondtam, rendben? Csak hívj!-ezeket a szavakat már távolról kiabálva mondta, telefont formázva ujjaival, majd egy utolsó csók dobás után eltűnt a sarkon, egyedül hagyva a meglepett, szipogó lányt, akiben most érzések tömkelege vívott véres harcot. Egyszerre érzett mélyről jövő bánatot az apja esetét felidézve.
Bújkált benne egy furcsa öröm, amiért ma észre vette valaki.
Visszatért az életkedvének egy része, úgy érezte,rég nem volt ilyen jó napja, mint ezzel az egyszerű, fekete fiúval.
Kavargott benne bizalmatlanság, mert hiába volt szimpatikus neki Will Perry, egy ugyanolyan idegen volt számára, mint a munkatársai. Egy kiismert idegen.

Mikor végre szívverésének ütemét is rendes tempóban tudta, újra felgyorsítva azt szaladni kezdett,meg sem állva hazáig, ahol nem voltak megfejtetlen kérdések, az őt lenéző Donna, a dohos kávészag....és nem volt ott Fekete Will sem, akinek ezt a nevet külsője és rejtélyessége után adta neki.
Nagy, többszintes házukhoz érve előkotorta kapuhoz tartozó kulcsait, majd amennyire tudta, két perc után végre sikerült remegő tenyerekkel beleilleszteni annak végét a kulcslyukba, majd elfordítani.
Miután ez megvolt, gyorsan visszahajította azt táskájába, majd felrohanva az ötödik emelet második lakásához-ahol lakott- feltépve az ajtót gyorsan belépett,majd egyet pördült, s rögtön kulcsra zárta maga mögött a bejáratot, majd lerogyott az ajtó elé. Lábait felhúzva, kezeivel átkarolva azokat pihentette állát térdein, úgy gondolkozott, úgy általában mindenen.
A keskeny, lépcsőjük felől jövő folyósóról léptek zaja hallatszott, majd kisvártatva anyja aggódó arcát vélte felfedezni, övével egy szinten.
Melanie Taylor Gorsessberg zöldes-barna szemei akarata ellenére is arra emlékeztette, amire most gondolni sem akart.
- Kislányom, minden rendben? Úgy pihegsz, mintha csak a rendőrség elől futottál volna!- ha csak az lett volna!- gondolta magában Ellie, de egyelőre nem adott hangot gondolatainak, csak szépen felállt és átölelte anyját, hiszen most erre volt a legnagyobb szüksége.

Díszpárnákkal körülfonva, fejét a mögötte elterülő kanapénak támasztva lapozgatta minduntalan kedvenc könyvét.
A máskor oly nagy védelmet nyújtó sorok most üresen és jelentéktelenül sorakoztak egymás alatt, a lap egyik szélétől a másikig. Az iromány varázsa szertefoszlott, a karakterek elhomályosodtak, ahogy gondolatai vissza-vissza kanyarodtak arra a bizonyos zöld szempárra.
Ellie akárhogy próbálkozott, Hagrid bozontja a fiú hajára, Malfoy jelleme pedig Will rosszfiús küllemére emlékeztette.
A jelentéktelen irományt nagy hévvel a falhoz vágta, majd felkelve, újra elfeküdt, ezúttal az ágyán, arcát paplanába temetve.
Ott volt nála a megoldó kis papír, ám fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá a dologhoz. A kilátástalanság sötét felhője borult rá, mikor is végre lehunyta pilláit...

Sokáig nem maradhatott mozdulatlan pozíciójában, úgyanis könnyes szemei látómezőjébe erős fény férkőzött, ami a lány jobbráról támadta látószerveit.
Ellie lassan, de mégis határozottan a világosság felé fordította fejét, ám amit ott látott, arra nem igen volt felkészülve.
Kedvenc olvasmánya (melynek helye meglátszott a levendula színű falon, mikor nekidobta azt) ezernyi fényjáték tömkelegét szórva magából hívta fel hívogató lapjaira a figyelmet.
Ezt nagyon furcsállva Ellie megmozgatta a furcsa zsibbadságtól elgémberedett lábait, majd felült ágyán. Kíváncsiságát és tekintetét mintha rabul ejtette volna az a kis csekélyke könyv, megszállottan emelkedett föl a pihenésre alkalmas bútorról és közeledett J. K. Rowlings világklasszis bestseller könyvsorozatának harmadik része felé. A fülében ismerős zongora hangja csengett, egy fajta misztikus dallamot játszva töltötte be elméjét. Semmi más nem létezett, csak ő és a könyv,aminek bórítójáról a főszereplő szemüveges arca mosolygott rá.
Ekkor azon kapta magát, hogy megbabonázott kezei már nyúltak is az elbűvölt lapok felé, hogy azokat széttárva megszemlélhesse tartalmát.
Ahogy kezeibe vedte a kemény kötésű művet, ujjai akaratlanul is beleremegtek a sok varázzsal és kalanddal teli lapok gondolatába.
Majd ahogy felnyitotta a könyvet, az hirtelen fellapozódott és kinyílt egy bizonyos 127. oldalon. Sajnos nem láthatta a lap tartalmát, mert a körülötté lévő dolgok elfojtak. Darabjaikra estek szét, amit végül maga, a Harry Potter könyv nyelt el, és repített el mély bugyraiba. A lába alól kicsúszott a föld, majd, akármennyire is ellenkezett, őt is beszippantotta a rejtélyes könyv.
Gyomra megingott, ahogy fejében egyszerre hallotta a könyvben szereplő összes párbeszédet. A feje zúgott, majd szépen lassan, minden elsötétült körülötte....

- Nem halljátok? Félre! Hagyjátok levegőhöz jutni!

- Szegény lány, jó nagy ütést kapott!

- Szerintetek túlélte?

- Persze, nagyokos, nem látod, hogy lélegzik?

Ellie prüszköle próbálta oldani a csomót, ami a torkán keletkezett. Az émelygését most egy annál jóval erősebb fejfájdalom váltotta fel, aminek kibírhatatlanságát jelezve sietősen kapott oda a zúgó részhez, majd mikor kitapintotta a dudort, elszörnyedve felült. Szemeit még mindig csukva tartotta az azokra nehezedő nyomás miatt, ám tisztán érezte, hogy valami nagyon puha dolgon foglal helyet.

- Felébredt! Szóljatok Dumbledore professzornak!- szólított fel valakit egy, Ellie közelében álló lány hang.
A szédülő csak most szánta rá igazán magát, hogy kinyitva pilláit, látást adjon magának. Ám ami ott fogadta, azt legvadabb álmaiban sem hitte volna el...