Hisz minden rendben volt, mindent leellenőriztek, átolvasták az eddigi összes jegyzetet, változtattak amin kellet. És mégis... valami elkerülte a figyelmüket.

-Nicole! Kérlek, segíts!- kiáltott a lány után George, de akkor már túl késő volt, és őt is megfertőzték. Egy darabig vonaglott a földön majd szépen lassan a férfinak is elborult az agya. Kezein az ujjak összenőttek, teste megnyúlt, feje megkopaszodott. Bőrének színe sárgás-zöldre változott, szemei pedig feketék voltak, mint egy kivilágítatlan város utcái. A szólított szemébe könnyek gyűltek, ahogy végignézett a fölé tornyosuló alakon, legalább két fejjel magasabb volt nála. Lábai megremegtek, el akart tűnni, bekuporodni egy sarokba és sírni. Elindult az ajtó felé, meg-megbotlott az eldőlt gépekben, és a levert üvegcsékben. Egy átváltozott jobb oldalról le akart csapni rá, hosszú karjaival, hogy földre terítse őt, de Nicole szerencsére épp időben tért ki előle. Mikor odaért az ajtóhoz, hallott még egy elfojtott emberi kiáltást, de nem fordult hátra. Valaki azt mondta neki, hogy ne hagyj itt, várj meg, de ő nem törődött vele. Remegett a keze mikor a kilincs után nyúlt, és lenyomta azt. Olyan hirtelen lökte ki a kijáratot, hogy majdnem neki esett a szemben lévő falnak. A nyitott ajtó után kapott, becsukta, elővette a kártyáját, és odaérintette a berendezéshez, ami csippant egyet, majd zárak kattanását lehetett hallani. Egymás után több zár is aktiválta magát. A szörnyek hangosan csapkodták a fát, Nicole feje pedig csak egyre zúgott, nem értette mi történt, nem tudta feldolgozni, képtelen volt tisztán gondolkodni. Tüdejéből kiszorult a levegő, elkezdett fulladozni, zilált. Hosszú, barna haja, csapzott volt, és izzadt arcához tapadt. Mikor légzése újra helyreállt, megfordult, neki dőlt a falnak, és próbálta nem elbőgni magát a megkönnyebbüléstől, hogy nem ő volt az egyetlen aki kijutott, ugyanis hat társával találta magát szembe: Dorothyval, Susannal, Raymonddal, Ziriussal, Nicolassal és Victorral. Gyorsan végigmérte őket, mindannyiukat megviselték a történtek. Főleg Nicolast akinek jobb vállán az inge elszakadt, és vér áztatta. Susan mellette térdelt, és egy ideiglenes nyomókötést próbált készíteni a férfinak. Nicolas néha-néha felszisszent, légzése egyenetlen volt: hol kapkodta, hol pedig ütemezetten vette. Próbálta elhessegetni Susant mellőle azt mondván, hogy neki már úgy is mindegy. Nicolet a gondolatmeneteiből Zirius zökkentette ki.
- Te voltál az utolsó? - kérdezte.
Ekkor Nicolenak bűntudata támadt amiért nem nézett vissza, és magára hagyta társát, amiért csak a saját bőrét mentette. Próbálta elűzni a gondolatot, azzal, hogy ha segített is volna annak az embernek (ha még ember volt egyáltalán), akkor sem ért volna oda időben.
Zirius mély élénkzöld szemébe nézett. - Igen - hazudta, majd lassan visszanézett Nicolasra - Ve... Vele mi történt? - kérdezte óvatosan, a hangja erőtlen volt, előre félt a választól.
- Semmi, jól vagyok - mondta az említett, és megpróbált felállni, de Susan nem hagyta.
- Dehogy vagy jól... megharaptak - jelentette ki Susan halkan, de így is lehetett érezni a hangjából áradó együttérzést és feszültséget, amiből Nicole arra következtetett, hogy nem jósol sok időt a sebesültnek. - Tény, hogy az ellenszer amit kihoztam és, beadtunk neki, dolgozik a szervezetében, elég erősen, de mivel még sosem történt ilyen, és mivel csak remélni tudjuk, hogy tényleg hat ez a valami... nem lehetünk biztosak semmiben - mondta a lánynak, akinek ezek hallatára a hideg futkosott a hátán. Elveszíthetnek még egy embert - csak ez járt a fejébe.
- Ki kell jutnunk innen, minél hamarabb - szólalt meg most először Victor. Nicole kifejezetten meglepődött, hogy a férfinak ilyen mély, öblös hangja van. Sosem beszéltek úgy igazán, mindig máshova voltak beosztva.
Victor még mondani szeretett volna valamit, de sziréna harsant és minden ajtó sorjába bezárult, a lámpák elsötétültek egy percre, majd vörös fény villant fel a főfolyosón, és a mellékágakon is. Raymond fülére tapasztotta a kezét, és elkezdett valamit ordibálni. Amint elhallgatott a sziréna a férfi újra elkezdett üvöltözni.
- Megmondtam, hogy ez lesz! Figyelmeztettem őket, de szokás szerint nem törődtek vele.
- Kérlek, Raymond nyugodj meg! - próbálta csitítani Victor.
- Mégis, hogy a fenébe nyugodhatnék le? A rohadt életbe már, hogy soha nem lehet rám hallgatni.
- Mert te mindig mindent előre megmondasz ugye? - nyögte halkan Nicolas, és gúnyos mosolyra húzta a száját.
Raymond félrelökte Susant, megragadta Nicolast, felráncigálta a földről, a falnak szorította, és nagy valószínűséggel még pofon is vágta volna, ha a fiatal lány nem avatkozik közbe. Elkapta a támadó csuklóját még mielőtt az lesújthatott volna. Szorosan tartotta, és ránézett Raymondra aki viszonozta tekintetét.
- Hűtsd le magad! - nagy szavak voltak ezek Nicoletól egy olyannak, mint Raymond. A férfi kb. másfél fejjel magasabb volt nála, izmai feszültek, látszott rajta, hogy régebben versenyszerűen boxszolt. Kíváncsi volt, hogy egy ilyen, mint ő mégis hogy került ide. - Van egy ajánlatom. Induljunk el, mielőtt az alsó emeleti ajtók is bezárulnak, és végképp nem fogunk tudni kijutni. Ha Nicolas összeesik, vagy hátráltat minket, ígérem neked összeverheted. De addig... egy újjal sem érhetsz hozzá. Világos? - Az utolsó szavakat már sziszegte. Raymond láthatott valamit Nicole szemében megcsillanni, ugyanis elengedte a sebesültet.
Látszott a rajta, hogy legszívesebben megfojtaná a lányt, de a lépcső felé vette az irányt. Léptei sietősek voltak. Ahogy Nicole utána nézett mintha a bal lábára sántított volna egy kicsit. A többiek is elindultak utána. Zirius és Victor két oldalról felkarolták Nicolast, és úgy cipelték. Dorothy és Susan ment utánuk, Nicole pedig zárta a sort. Zirius elmagyarázta, hogy a folyosók ajtói hét percenként záródnak le sorjában, fentről kezdve: Negyedik emelet, majd a harmadik, majd a második, és végül utoljára az első emeleti illetve a garázsba vezető ajtó ami egyben a vészkijárat is. Raymond bevárta őket, persze végig azt szajkózta, hogy ilyen tempóba sosem fognak kijutni. Nicole már csak foszlányokat hallott az elfojtott beszélgetésekből. A vörös fényekre figyelt, és George-ra gondolt. A keresztapjára. Aki... most meghalt... vagy a fene tudja, hogy mi van vele. Vajon tényleg meghalt? Vagy még talán életben van? Lehet, hogy csak nincs tudatánál? Vajon mit élhet át? Nicole egyszer csak az irodája ajtajára lett figyelmes. Akkor most vagyunk a második emeleten. Egészen jó időben vagyunk - gondolta. Annyira nem figyelt, hogy beleütközött az előtte álló Susanba. Bocsánatot akart kérni, de akkor Susan már a földön fekvő, és rángatózó Nicolas mellett térdelt.
- Nicolas! Hé! Nicolas! Figyelj ide! - lassan, tagoltan beszélt hozzá - Te vagy Nicolas, és semmi nem veheti el tőled ezt, te irányítasz, saját gondolataid vannak, önmagad vagy!
- Öljetek meg! Kérlek! Már nem érzek semmit. Nem érzem a lábaim, a karjaim, nem tudok gondolkodni - arcán könnyek folytak végig - kérlek. Lőjetek fejbe. Úgy sem érzem - egy pisztolyt vett elő az övéből, mozgása bizonytalan volt. - Kérlek Susan! - A férfi heves köhögésbe kezdett, és vért köhögött fel. Susan megpróbált rajta segíteni, de Nicolas egyre csak köhögött, majd ez a köhögés hörgésbe ment át. Mindenki szemébe könnyek szöktek, Dorothy oda sem nézett. Raymond mikor meglátta a földön fekvő, vonagló, hörgő férfit és a mellette térdepelő, Susant odament hozzá, és felsegítette a földről, a fegyvert pedig elvette Nicolastól. A mozdulataiban nem volt semmi sürgető. Megkérte Ziriust, hogy vegye át a síró nőt. Susan tiltakozott ugyan, hogy elmenjen, végül mégis sikerült rávenni, hogy induljanak tovább. Dorothy és Victor is elindult a célirányba. Nem akarták végignézni. Nicole látta ahogy Raymondot kirázza a hideg, nem volt képes rá. Bármennyire is érzéketlennek tűnik neki is van szíve. Nem fogja megtenni. Hiába fenyegetőzött. A keze csak egyre reszketett, arcán egyre több könny folyt végig, Nicolas pedig egyre csak szenvedett. A lány lassan odasétált Raymondhoz, kezét kézfejére tette, ujjait pedig elkezdte lefejteni a fegyverről, majd átvette a sajátjába. Megszorította Raymond izzadságtól nedves kezét. Először értelmetlenül nézett a lányra, de ő csak bólintott, hogy menjen... menjen a többiek után, és vigye ki őket innen. A férfi elindult, alakja egyre távolodott, majd teljesen eltűnt. Nicole előbb megbizonyosodott róla, hogy társai tényleg nincsenek már a folyosón. Ránézett a férfira, a könnyei patakokban folytak.
- Sajnálom - súgta, majd kibiztosította a fegyvert és célzott. - Annyira sajnálom.- Becsukta a szemét, agyán végigpörögtek Nicolassal közös pillanataik. Fél éve mikor bekerült a csapatba Nicole, Nicolast osztották be mellé, hogy tanítsa meg neki, hogy, hogy mennek itt a dolgok. Ő volt az aki szó szerint felkarolta, és végigvezette a nehéz úton, megtanította a legfontosabb dolgokat, egészen addig mellette volt, amíg el nem sajátította az alapokat, és amíg nem boldogult egyedül. Tulajdonképpen ő volt a mentora. De ha ez nem lett volna elég, még Tyler halála után is mellette maradt, ami nagy szó volt, ugyanis a lány kibírhatatlan volt az elmúlt pár hétben. Ekkor romlott meg a kapcsolata a többi taggal. Tudod mi itt az egyik legfontosabb dolog a cégnél Nix? Az, hogy soha ne habozz! Ezt jól jegyezd meg. E nélkül... itt elveszel - mondta akkor régen a férfi és elmosolyodott.
- Nix - suttogta utoljára Nicole a saját becenevét, soha többé nem fogja ezt a nevet hallani.
Meghúzta a ravaszt, a fegyver eldördült, és Nicole minden egyes porcikája beleremegett a lövésbe. Mikor kinyitotta a szemét, a fegyvert eldobta, és letérdelt a férfi mellé. Nicolas utolsó erejével bólintott egyet, hálának jeléül. Nicole zokogott. Egyik kezével gyengéden megfogta a férfi csuklóját, hogy megbizonyosodjon róla, hogy már nem él. Másik kezével óvatosan lehajtotta az elhunyt szemhéjait. - Isten óvjon téged tovább - ezek voltak Nicole utolsó szavai hozzá. A téglalap alakú, vastagkeretes szemüveges, mindig mosolygós arc helyét, Nicole emlékezetében kezdte átvenni az amit most látott.

Mikor Susant sikerült letámogatni az első emeletre, és már Dorothyék is ott voltak megálltak, hogy bevárják Nicolet és Raymondot. Nagy meglepetésükre Raymond jelent meg előbb, és mikor kérdezni akarták, hogy hol van a lány, egy lövés hallatszott. Zirius csodálkozó tekintettel nézett az újon érkezettre mikor az megszólalt:
- Ne várjuk meg. Gyertek, kiviszlek titeket innen, ő utol fog érni minket. Ebben biztos vagyok.

Nicole rohant, ahogy csak bírt. Végig a folyosón, le a lépcsőn, már csak az első emeleti folyosó volt hátra. Amikor már a kijárat a látókörébe került, hallotta, ahogy az irodaajtók hangosan bevágódnak mellette. Igyekezett az eddiginél is gyorsabban futni. Látta, hogy Raymond tartja neki a nehéz fém átjárót, ami a garázsba vezet, majd éles kiáltást hallatott a férfi, és kis híján összerogyott. Még mindig erőlködött, de mintha valami megrázta volna. Újból felkiáltott, és már nem bírta tovább. Nicole már ott volt az ajtónál, ami épp becsapódni készült, a kilincs után nyúlt, de az megrázta.
- A francba! - kiáltott fel, és öklét nekivágta a fém ajtónak, amivel csak újabb égési sebeket szerzett. - Gyerünk! Nyílj ki te rohadék, szemétláda, kérlek! Nicole tovább ütötte az ajtót. Nem érdekelte, hogy a keze teli van égési sérülésekkel, hogy tiszta vér és hólyag! Halkan hallotta ahogy a többiek üvöltöznek neki, hogy hagyja abba. Ekkor valaki, vagy valami megragadta hátulról, és elráncigálta az árammal ellátott, véres ajtótól.
- Nicole... Nicole shhh. Nincs semmi baj.
A lány a falnak támasztotta a hátát, leült, megtörölte a kezét a nadrágjába, majd felnézett. A vörös fények helyét újra az eredeti egyhangú lámpa vette át. Először nem tudta kivenni, hogy ki áll előtte, aztán mikor szeme hozzászokott a világoshoz, Zirius arcát vélte felfedezni.
- Te nem vagy igazi - suttogta Nicole. - Te nem vagy igazi. Te kint vagy a többiekkel. Kezdek megőrülni. Te ne...
- Igazi vagyok Nicole. Nyugi. Oké?Én vagyok az: Zirius Conrad. - Leült Nicole mellé és biztatásul erősen megszorította a kezét. Zirius tisztelte Nicolet a kitartásáért, de egyben félt is tőle.  - Azt beszéltem  meg a többiekkel, hogy felmegyünk a tetőre és ott várunk a segítségre.
- Mi lesz... mi lesz azokkal akik átváltoztak? Mit fogunk tenni?
- Az nem a mi dolgunk Nicole. Nem nekünk kell megoldani.
- Senki nem fogja megoldani helyettünk.
- Dehogynem. Gyere, induljunk. - Próbálta siettetni Zirius, de sikertelenül.

Nicole nem mozdult. Vagyis inkább nem akart. Majdnem fél óra telt el azóta, hogy kitört a káosz, és most újra érezni akarta ahogy tüdeje megtelik rendesen levegővel. Érezni akarta szíve dobogásának ritmusát. Hátradöntötte fejét és mély lélegzeteket vett. Muszáj lett volna gondolkodnia, azon, hogy mi történt, hogy mit tett. Tényleg lelőtte Nicolast? Isten tényleg elvett tőle még egy szeretett embert? Valahogy mindig ez történt. Először az apja, akit bár nem ismert, de sok képen látta már, azután a nagyanyja, aki mindig finom édességekkel várta, és akivel megosztotta gyerekkori szerelmének nevét. Georgegal a kapcsolata megromlott, nem mintha ez most már sokat számítana, hisz nagy valószínűséggel őt sem látja többé, majd Tyler, majd most Nicolas. Egyedül az anyukája volt az, aki még mellette volt, és szerette, aki két hetente mindig küldött levelet.

Zirius végül ugyan ezt tette. Nem állt fel, és nem indult el. Csak ült, és továbbra is nagy mancsa közé zárta Nicole pici kezét. Zirius volt a legérdekesebb tag a lány számára, mindig megváltoztatta a haja színét. Volt amikor kék volt, volt amikor zöld és ritkán ugyan, de az is előfordult hogy természetes hajszínét, a barnát választotta társául az éppen aktuális hónapra. Jelenleg a fehér mellett döntött, ami még félelmetesebbé és titokzatosabbá tette enyhén sápadt, és fehér bőre miatt, másrészt pedig nagyon jól kiemelte élénkzöld szemeit, és mintha kicsit fiatalította is volna.

A férfi maga sem tudta, hogy miért döntött úgy, hogy itt marad a lánnyal, és egyenlőre abban sem volt biztos, hogy jól cselekedett-e. Félelmetes volt látni, ahogy Nicole neki esett az árammal ellátott fém kijáratnak. Ahogy keze lassan vérbe borult, és a fájdalom ellenére továbbra is, újra és újra nekiveselkedett. Most ha ránézett a nehéz szerkezetre, végigfutott a hideg a hátán a látványtól.

Mielőtt kiértek az ajtón Raymond a lelkére kötötte, hogy vigyázzon Nicolera és védje meg, ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy Zirius lemaradt. Elég különös volt. Elgondolkozott a dolgon, és elhatározta magát, hogy miután kijutottak és biztonságban lesznek, rá fog kérdezni, hogy van-e valami kapcsolat közte és a lány között, bármennyire is abszurdnak tűnik. Hisz mindig is ok nélkül gyűlölték egymást. Vagyis... Inkább Raymond gyűlölte Nicolet. Vagy... Ki tudja.

Bármi is történt, most nem ezzel kell foglalkoznia. Elengedte Nicole kezét, a lány pedig csak nézte a sajátjait. A rászáradt vér - sajátja és Nicolasé - megrémítette és szembesítette azzal a ténnyel, hogy megölt valakit.
- Amit tettem...- kezdte a lány, a hangja elcsuklott, továbbra is a kezeit nézte, mintha nem is a sajátja lenne.
- Amit tettél... Az az, hogy segítettél egy emberen, hogy jobb helyre kerüljön. Nem mondom, hogy helyes volt, de nem volt más választásod Nicole! - Zirius azt sejtette, hogy Nicole fél saját magától, hogy nincs tisztában a saját képességeivel. - Sosem lesz könnyű ezt elfogadnod... De idővel könnyebb lesz. - Zirius a kezét nyújtotta, hogy felsegítse Nicolet. Egy kis gondolkozási idõ után elfogadta a segítséget, ugyanis egyedül nem lett volna képes felállni. Mikor már talpon volt úgy érezte, mintha mozogna alatta a föld, ezért időbe telt, míg megtalálta az egyensúlyát. Zirius türelmesen megvárta, nem sürgette, pedig tudta, hogy sietniük kellene, hisz bármikor kitörhetik az ajtót a lények. Ebben a pillanatban Nicole annyira törékenynek és elveszettnek tűnt, hogy szinte félt a végén még kárt tesz benne. Lassan elindultak, és a lány lépésről lépésre egyre magabiztosabb lett.