Ha elküldenek egy szigetre, távol az életben maradt családtagjaidtól, három hónapra, lehet, hogy egy idő után bekattansz, vagy kiakadsz. Nos... ez itt nem jellemző, ugyanis egyrészt, nincs rá időd, másrészt pedig a szigetet a Csendes-óceán öleli körbe minden irányból, házak csak a tengerparton vannak, a főépület pedig a sziget közepén, trópusi fákkal körülölelve. Na de mi okból vállalja el harminc ember a távollétet a családtól nyáron? A válasz: a munka és a pénz. Az előbb említett harminc embert ugyanis azért küldték el távolra, hogy jobban tudjanak koncentrálni, hogy különböző társadalmi rétegek ne avatkozzanak bele a dolgaikba. Van aki három éve dolgozik a Fantarisnél, van aki kettő, és van aki csak egy. A legfiatalabb tag (minden szempontból) a tizenhét éves Nicole Bulteron aki fél éve helyezkedett el, a csaknem húsz éves cégnél, keresztapjának, illetve elhunyt apjának köszönhetően. Ennek persze sokan nem örültek, leginkább az apja miatt, aki sokak szerint áruló volt és megölte egyik társát. Vannak akik szerint tényleg megérdemelte a halált. De csak egy valaki tudta a teljes igazságot.

Érezted már úgy valaha, mintha alvás közben a tested teljesen lebénult volna, mintha te sem lennél képes uralkodni felette/irányítani? Volt már, hogy éjszaka arra ébredtél, hogy nem tudsz megmozdulni, és közben olyan, mintha valaki, vagy valami rossz közeledett volna feléd? Nos... mikor a csapat megérkezett a szigetre Nicole minden egyes este ezt érezte. Akárhányszor lecsukta szemét rosszat álmodott, felriadt, és nem bírt megmozdulni. Egyszerűen képtelen volt. Aztán legtöbbször nagy nehezen visszaaludt, reggel pedig csurom vizesen ébredt. Már lassan egy hónapja ez a sziget volt az otthonuk, ahova havonta kétszer járt el egy helikopter, élelmet, vizet és az otthon maradt családtagoktól (már akinek volt) érkező leveleket kézbesítve. Ez volt az egyetlen dolog ami összekötötte őket a külvilággal. Nicole nem bánta meg hogy eljött, végülis ő jelentkezett a nyári programba (is). Bár ebben közrejátszott az is, hogy keresztapja is eléggé sokáig nyüstölte azért, hogy menjen el vele, mert helyre akarja hozni azt amit elrontott.

- Ugyan Nicole! Tekints rá úgy, mintha közös nyaralás lenne. Úgysem utaztunk el még sehova együtt. Éppen itt az ideje, és ami azt illeti... - Nicole tisztán emlékezett, ahogy elpirult George ennél a mondatnál - ...ezzel szeretnék bocsánatot kérni azért amiket korábban tettem - vallotta be George, mire Nicole beadta a derekát.

Azóta eltelt egy hónap és annyi minden megváltozott. A csapat céltudatosan halad a cél felé és ezáltal egyre nagyobb a feszültség és a nyomás mindenkin. Főleg a pár hete történtek óta.

Az elején mikor rémálmok uralták minden estéjét, igyekezett ébren maradni, és még több figyelmet fordítani a munkára, volt hogy többször is bennmaradt éjfélig a főépületben, és ilyenkor Tyler és Nicolas is maradt vele. Előbbi sajnos már nem él. Két hete egy küldetésen életét vesztette. Nicolet nagyon megrázta az ifjú halála, ugyanis Tylerben lelki társat talált. Mindketten ugyanakkor érkeztek a csapathoz, és együtt kaptak "kiképzést" Nicolastól. Persze... nem ez volt az egyetlen dolog amiért hiányzott neki a fiú. Tyler csak egy évvel volt nála idősebb, ezért rengeteg mindent megtudtak beszélni egymással, és mindig jókat nevettek, ha úgy volt.
Volt amikor éjszakánként Tylerrel együtt kiült a tornácra és csak nézték csendben, egymás mellett, ahogy az óceán a partot mossa. Az ember ilyenkor azt hinné, hogy eléggé kínos lehetett a csend, de ez nem igaz. A lány biztonságban érezte magát Ty közelében. Sokszor volt, hogy nem beszélt, és a fiú így is megértette, hogy mit akar. Megesett, hogy az erkélyen lévő hintaágyon elaludt Tyler ölében.

Amióta Tyler nem élt, sokkal jobban a partra koncentrált nem pedig a gondolataira. Oda-vissza, oda-vissza. Elgondolkodott és mindig ugyan az jutott eszébe: a víz és a tengerpart ellenségek, mindkettő a sajátjának tartja azt a kis területet, és visszaakarják szerezni. Mintha küzdenének Senki-földjéért. Soha nem látta értelmét a harcoknak és a csatáknak. Mindkét fél a saját céljaiért küzd, mert szerinte az a helyes amit ő akar. Mindenkinek más a véleménye, más a világnézete, ez természetes, de az, hogy mindig mindenért harcolni kell egymás ellen. Nicole szerint nincs jó és rossz, szép vagy csúnya, szegény vagy gazdag. Mindenki megszületik, valaki jobb, valaki rosszabb helyre, és rosszabb körülmények közé. Egyszer valaki azt mondta neki: Ebben a rohanó világban, nincs időnk az érzelmek kifejezésére, és nem is nagyon van szükségünk rá. Nem hitte volna, hogy valaha is igazat ad az illetőnek, de most...

Eljátszadozott azzal a gondolattal, hogy mi lesz vele, ha tényleg megtalálják a betegségek ellenszerét. Egy ellenszer minden betegség ellen. Nagy fába vágta a fejszéjét az, aki belekezdett ebbe. De őt senki sem ismerte. A cég feltalálójának neve mindig rejtve maradt mindenki előtt. Ironikus nem? Egy olyan embertől kapnak utasításokat, akit soha életükben nem láttak, de még csak a nevét se tudták, sőt, a nemére is csak tippeltek.
Két hónapjuk maradt megtalálni az ellenszert, ilyen nyugodt körülmények között, ha nem sikerül, akkor visszatérnek a zajos városba, ahol, rendszeresen járkáltak be idegenek, feltéve azt a kérdést hogy: Ez itt a kórház? Bár ez rengeteg idő. Főleg, hogy már csak egy hajszál választotta el őket a sikertől.

Most szintén kint ült az erkélyen, és a tengert bámulta épp, mikor meglátott egy alakot lent a parton, aki épp telefonált, már távolról felismerte, ahogy föl-alá járkált. Visszament a házba, hogy elöl kitudjon menni, és le tudjon menni az illetőhöz. Mikor kilépett a házból érezte, ahogy lába belesüpped a még langyos homokba. Mintha valaki épp masszírozná. Elindult lefelé a partra, majd mikor elég közel volt, odaakart kiáltani Georgenak, de valami azt súgta neki, hogy nem lenne túl okos ötlet. Beszélni akart a keresztapjával pár dologról, főleg amiatt, mert az elmúlt egy hónapban, az ígéreteivel ellentétben, nem hogy javult a kapcsolatuk, de még rosszabb is lett, de látta, hogy George testtartása nagyon feszült, és hogy homlokát ráncolja, ezért inkább elbújt egy igen gyér bokor mögé.

Ha nem sietünk, akkor késő lesz, és tényleg sikerülni fog. Már nem tudok mit tenni. Nem tudom mivel tovább húzni az időt. Evaval holnap megtesszük. Eva is, és én is készen állunk rá. Reggel korábban bemegyünk, és véghezvisszük. Sikerülni fog és vége lesz. Sikerrel fogunk járni. Az egész csapat. Ezt ígérem. - A hangja olyan volt, mintha inkább magát biztatná, nem pedig a vonal másik felén lévőt. Nicole tudta, hogy ez mit jelent. George és az előbb említett Eva (akivel sokak szerint együtt vannak) megtalálták a gyógymódot. A lánynak feltűnt, hogy George mekkora befolyással bír a cégnél, mintha egy fontos mozgató rugója lenne a Fantarisnek. Egyszer még az is megfordult a fejében, hogy talán ő ismeri a vezetőt.
A végén még elköszönt a telefonba, majd letette. Az óceán felé fordult, Nicolenak háttal és így olyan volt, mintha épp imádkozott volna valakihez, amiben Nicole erősen kételkedett, ugyanis a keresztapja egyáltalán nem volt vallásos ember. A lány minden egyes mozdulatát végigkövette, ahogy megfordult, ahogy megigazította haját, és ahogy elsétált. A bujkáló azt a következtetést vonta le, hogy George szívét valami nagyon is nyomja ezen a felhős éjszakán. Egy pár percet még várt mielőtt elindult volna, csak, hogy biztosan ne fusson össze Georgegal, de lehetőleg még csak ne is lássa meg a lányt, ólálkodás közben. Mélyen beszívta a friss levegőt, majd előmerészkedett rejtekhelyéről és visszaosont a házába. Az ajtót becsukta maga mögött, ráfordította a kulcsot a zárra, majd kiment a konyhába, hogy vigyen be magának egy pohár vizet, ha esetleg ismét felkelne arra, hogy szomjas. Érezte lent a parton, ahogy a fáradság pillanatok alatt telepedett le rá. Ahogy bevackolódott, nem kellett sok idő, már el is nyomta az álom.