Természet feletti lények, ugyanmár. Rossz hablaty. Persze gondoltam, hogy léteznek olyan lelkek kik sosem tudtak örök megnyugvást lelni, de hogy angyalok? Hittan óra, Biblia, templom. Úgy voltam vele, hogy ezek kitalációk, hülyeségek. Ne haragudj, de volt már olyan aki látott angyalt valaha is? A hollywoodi filmek, és más megjátszott, megszerkesztett dolgok nem számítanak.

- Jungkookie, van kedved ma buliba menni? – veti fel a kérdést az én legjobb barátom, Hoseok

- Be kell fejeznem a papírmunkát. Na meg amúgy sincs most kedvem – húzom el a számat

- Hallod haver, mi van veled? Szerelmi bánatod van, vagy mi?

- Szerelmi bánat, az kéne – forgatom meg a szemem

- Akkor mi van? Olyan rég voltunk el! Hagyd a francba a papirokat, majd befejezed máskor, amúgy sem árt a kikapcsolódás.

- Hobi, kemény két hete nem mentünk bulizni.

- Csak kettő? Én háromnak éreztem. Na mindegy, nem lényeges, viszont tényleg menni kellene.

- Majd meggondolom a nap végére – sóhajtok egy nagyot, aztán visszafordulok az asztalomhoz

Könyvelőként dolgozom, amit tulajdonképpen nem is szeretek csinálni. Akkoriban a szüleimre hallgattam, állításuk szerint jól megfizetik, na meg szinte csak papirokat kell intézni. Na, az tény, hogy jó a fizetés, viszont tényleg sokat kell az irodában tuszkolni. A fővárosban élem mindennapjaimat egyedül, unalmasan. Azt csinálom, mint a legtöbb huszonéves. Dolgozom, bulizom, pihenek, bár jobban szeretem az egyedüllétet. Néha úgy érzem, hogy befordulok magamba a sok egyedülléttől, de szerencsére a legjobb barátom mindig kiránt a kezdetleges depresszióból. Barátnőm sincs, mert nem szeretek lekötve lenni, nincs szükségem arra, hogyha esetleg egyik este hulla részegen beállítanék a saját lakásomba, utána meg számon kérnének. Nem kell barátnő, a gond van velük. Én csak szórakozni akarok. A szerelem nem nekem való.

- Na, akkor indulunk? Nagyon gyorsan össze kell szednem egy nőt! – fordul felém vigyorogva Hoseok

- Hogy jövök én ide? Ha kanos vagy, menjél egészségedre – forgatom meg a szemem

- De gyere már. Nélküled unalmas.

-Úgyis tíz perc után lelépsz valami csajjal, aztán nekem lesz unalmas – grimaszolok

- Hát haver, neked se ártana egy jó dugás - fogja meg a vállam, próbál komoly lenni, de végül elneveti magát

- Hagyjál már – nevetek

- Hát jól van, ha nem, hát nem. Most az egyszer megmenekültél Jeon! Ha esetleg holnap késnék, falazz nekem – feláll felkapva a cuccát, int egyet becsapva maga mögött az ajtót, én pedig folytatom a gépelést

Na igen. Ő az én legjobb barátom, Jung Hoseok. A kanos és perverz jellemvonásait félretéve, egészen normális és jófej. Amikor Busanból Seoulba költöztem, nem ismertem senkit, végül vele is csak egy véletlen folytán futottam össze. Pontosan egy évvel ezelőtt besétáltam az egyik boltba, mert tisztasági szereket szerettem volna vásárolni. Hirtelen a semmiből megjelent mellettem egy barna hajú srác, aki az óvszereket vizsgálgatta. Még férfiszemmel ez nem is olyan gáz, de megkérdezte tőlem, hogy milyen színűt vegyen! Aztán elkérte a számom, és egész jóba lettünk. Sokat találkoztunk, segített belilleszkedni, támogatott, de ez kölcsönös is volt.
Igazán megható a barátságunk története.

Nagyot ásítva pillantotok ki az ablakon, ahol már jócskán sötétség borítja az eget. Egymásra rakom a vaskos mappáimat, összerámolok majd egy sóhajtás kíséretében lemegyek a parkolóba. Beszállok a kocsimba, majd fáradtan kezdek neki a haza vezető útnak. A házam a város szélén van, így a munkából hazajövet egy lélekkel se szoktam találkozni. Se állattal, se emberrel, talán még kocsival sem.
Gyors ütembe szelem az utcákat a járműmmel, szokás szerint senki sem volt itt, mégis az egyik sikátorból sikoltások, ordítások hallatszódnak.
Először azt hittem, hogy részeg fiatalok. Megmondom őszintén, érdekes helyválasztás egy aktushoz.
Ahogy közelebb érek, egyre hangosabbak, látok valamit mozogni.
A sikolyok csak erősödnek, szinte már hörgésekké alakulnak, az orgánum sem egy nőé.

Talán erőszak történik? És ha az? Mit tudok tenni, nem rám tartozik.
Viszont, miért lennének itt fiatalok, amikor a közelben egy szórakozóhely sincs? Ekkor rátaposok a fékre, óvatosan közelebb merészkedek a kis utcához.
Szemeim kétszeresére nőnek a látványtól ami elém tárul.

Egy fiú akinek szárnyai vannak. Sötét, fekete szárnyai.

Amikor először megpillantom fehér bőrével, ártatlan szemeivel és védtelen testtartással olyan, mint aki most esett le a mennyből. Mint egy angyal. Fekete ruhája teljesen befedi mellkasát és lábait, mintha maga a selyem akarná irányítani a lelkét. Hiába, a szépség mellett tudom, ő hogy veszélyes. Ő nem angyal, maga a démon, mert látom a szemébe az ördögöt. Egy bukott angyal, aki akaratlanul a földre pottyant az emberek közé.

Mégis közelebb merészkedem hozzá, mert furdal a kíváncsiság. Észteveszem sebes testét, törött szárnyát, s őt mindeközben a földre rogy.

- Jól vagy?

Hirtelen felkapja fejét, döbbenve vizslatja az arcom, mégsem felel.

- Tudok segíteni? - megyek közelebb hozzá, ő csak hátrál a földön kúszva

- Ne félj, nem bántalak. Segíteni szeretnék.

Ekkor megtorpant, tekintetét az enyémbe véste. Pupillái kitágulnak, szinte már ijesztően mered rám.

- Mi történt veled? - guggolok le vele szembe, tartva a szemkontaktust

Még mindig nem válaszol. Veszem a bátorságot, hozzáérek. Hűlt arca szinte égeti forró tenyeremet, a hideg futkos a hátamon. Karjaiba üvegszilánkok fúródnak, mély karcolások, szúrások fedik testét a szárnyáról nem is beszélve.

Őszintén szólva, nem szeretném magára hagyni. Nem vagyok annyira gerinctelen, illetve nem vagyok egy odaadó személy sem, csak sajnálom őt. Vézna, sebes teste remeg, ráadásul ő nem ember. Azt hiszem. Ezenfelül pedig tudni szeretném, hogy mi történt vele, miért van itt. Furcsa érzés kelt bennem ez a dolog. És, hogy mi ez? Pusztán kíváncsiság az egész.