- Takarodj innen – rázza le magáról kezemet

Mély orgánuma szinte megüti fülemet, mely tele van ellenszenvvel amitől felborsódzik a hátam, rögtön elrántom végtagomat. Őszintén szólva nem így képzeltem el a hangját, meg is lepett, sokkal vékonyabbnak gondoltam.

- Megsérültél? – végre megtalálom a hangom, ellent mondva a vészjelzőknek amik a fejembe szóltak

- Szerinted? – nevet fel cinikusan

- Tudok segíteni? – nyúlok felé, de egy laza mozdulattal ellöki a kezem

- Nem kell a segítséged – hangja rideg, kietlen, sivár

Én csak kedves akartam lenni, segíteni rajta. Annyira nem vagyok gerinctelen, hogy magára hagyjam. Mármint, szerintem bárki ezt tenné, ha megtalálta volna őt, vagyis majdnem mindenki. Ráadásul ő egy természetfeletti lény, legalábbis a  szárnyai nagyon is igazinak tűnnek. Valamint nem hiszem, hogy valaki sebeket festett volna magára, szárnyakat tett volna a hátára, és kijött volna egy sikátorba, hogy sajnáltassa magát.
Hezitálok, hogy feltegyem-e a kérdést, amit veszélyesnek érzek. Nem félek, mégis az ajkaim remegnek.

- Mi vagy te? – kérdésemre vár egy pár pillanatot, elvigyorodik, majd megszólal

- Találd ki – nevet ördögien

Nehezen feltápászkodik a végtagjai remegnek, látszik, hogy alig van testében erő. Ugyan felkel, de lábai szinte összegabajodnak, s újra összeesik.

- Miért nem engedsz nekem?

- Miért engednék? Ember vagy. Nem szeretem őket.  Sőt, gyűlölöm. Nem kell a segítségük.

- Megértem – fújok ki egy nagy adag levegőt, – mégis itt vagy az emberek között, nem kerülheted el őket.

Nem méltatott válaszra, megpróbál újra talpra állni, s megint ugyan az lesz az eredmény.

- Engedd, hogy segítsek – ezzel megfogom karját

Hirtelenjében felveszi velem a szemkontaktust, tekintete ködös, sötét. Lehetetlen lett volna kitalálni, hogy mire gondol, csupán gyűlöletet, gúnyt, megvetést sugárzott magából.

- Most azonnal elengedsz, vagy eltöröm a kezed.

Megremegek, rögtön teszek a kérésének, végül felállok összeráncolt homlokkal nézek le rá.

- Szóval nem kedveled az embereket? Miért? – teszem fel neki az engem foglalkoztató kérdést, hátha meg tudom törni azzal, hogy beszélgetek vele. Erre csak elneveti magát amitől feláll a szőr a hátamon.

Pár mély levegővétel után arcom elkomorodik, ahogy lassan végig nézem az előttem álló alakot, aki kitágult puppillával néz engem mereven, szinte már ijesztő tekintettel.
Szemeim kétszeresére nőnek, mikor látom, hogy szárnyai köddé válnak, immár teljes egészében csupán egy sérült embert látok magam előtt.
Ekkor mintha több energiát szerzett volna, feláll a betonról, a sikátor végéhez közelít, azonban én elé térek, elállom az útját.

- Hova mész?

- Még mindig itt vagy? Nincs jobb dolgod? – hagjából sugárzik a megvetés

- Szerencséd van, hogy én találtalak meg – teszem keresztbe a karom

- Szerencse? Hagyjuk már – került volna ki, de én elé lépek

- Miért vagy itt? A földön, közöttünk.

- Mintha lenne valami közöd hozzá.

- Miért vagy ilyen megvető, amikor csak segíteni szeretnék? Tudod, én nem vagyok olyan odaadó személy, rajtad mégis megesik a szívem, Angyalkám.

- Ó, tényleg? Nem vagy egy odaadó személy? Még jó, hogy nem kértem a segítséged semmihez, Nyuszi. Törődj a saját dolgoddal, ne azzal amihez semmi közöd.

- Te most le Nyusziztál? – szökik fel az egekig a szemöldököm

- Te pedig Angyalkámnak szólítóttál, idióta!

- Miért, mi vagy? – teszem fel a költői kérdést

- És te Tapsi Hapsi?

Kezdem egyre jobban felhúzni magam rajta, s azon töprengek, hogy inkább itt hagyom, hisz nincs szüksége rám.
Miért is vagyok itt? Már vagy háromszor elküldött a búsba, nem is kérte a segítségem. Mit csinálok még itt?

- Kotródj már arrébb, utoljára szólok!

- És, ha nem?

- Ne akarj felidegesíteni – suttogja vészjóslóan

- Gyere velem, haza.

- Tessék? – fut át arcán az undor és a  döbbenet

- Azt mondtad nincs hová menned, gyere az én otthonomba.

- Álljon meg a menet! Lehet, hogy azt mondtam, de miért szándékoznék nálad maradni? – húzza fel a szemöldökét, én pedig megrántom a vállam

- Gondoltam felajánlom, ha már nincs hol aludj.

- Mindenkit betessékelsz magadhoz? Hány csövest tartasz a lakásodon?

Arcomon átfut egy grimasz, ő pedig gyors ütemben tovább indul az utca végéhez.

- Várj már! – rántom vissza

- Befejeznéd, hogy fogdosol? Csak tudd, eddig kedves voltam, de ha még mindig makacskodsz, kérned sem kell, folyamodhatunk durvább módszerekhez is.

Nem tudok megszólalni, észre sem veszem, hogy egy ideje bámuljuk egymást, magam sem tudod miért.
Végigmérem egész alakját, majd visszanézek sötét szemeibe, neki pedig önelégült mosolyra húzódnak ajkai. Igazából semmi kedvem magamhoz venni, de most hagyjam itt egyedül? Majd ha valaki megtalálja, elviszi, bár nincs szüksége a segítségemre ezt ő világosan kijelentette. Fogalmam sincs, hogy miért érdekel egyáltalán, hisz nagy valószínűséggel holnap már nem is fogom látni, ráadásul egy fikarcnyi közöm sincs hozzá.

- Mi vagy te? – kérdezem, de nem kapok választ

Egy laza mozdulattal kirántja csuklóját szórításomból, megfordul tengelye körül, tovább gyalogol, én pedig nézem távolodó alakját, s ahogy eltűnik a sötét utcában.
Nem, ő nem angyal, kizárt. Ő maga az ördög.

⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐⭐

Magamra öltöm kedvenc szettemet, ami természetesen egy fehér póló piros felirattal, valamint egy fekete szaggatott farmer, mellé egy szintén sötét színű vékony dzseki. Hajamba csak beletúrok, kócosan hagyom, aztán magamra fújom a kedvenc parfümömet, s elégedetten nézek végig magamon a tükörben. Mobilom megszólal, Hobi barátom neve villan meg rajta.

- 5 perc és ott vagyok – ezzel le is zárja beszélgetésünket

Zsebre vágom a készüléket, készenlétben megyek le a parkolóba ahonnan már látom is a beforduló fehér, sötétített ablakú autót, mely egy pillanat alatt ér elém. Kinyitom az ajtót, mire egy vigyorgó Hoseokkal találom szembe magam, megforgatom a szemem, bepattanok mellé.
Útközben folyamatosan szövegel, egy percre sem hagyja abba a beszédet. Arról áradozik, hogy mennyire jó lesz végre összeszedni valami dögös csajt, én pedig szemforgatva, de helyeselve bólintok.

Belépve nagy tömeg és fülsiketítő zene fogad. Az épület dugig van, ezt ragozni sem kell.
Hoseokkal elindulunk a pult felé, majd le ülünk, s már is megjelenik egy hosszú fekete hajú, nálunk talán pár évvel idősebb nő. Kikérjük az italokat, majd kíváncsian a táncoló tömeg felé fordulunk.
Az emberek érzékien simulnak egymáshoz, van akiről sugárzik, hogy már rég a sárga földig itta magát, aztán ott a másik fele, aki még józan, s hamarosan ő is betép. Lassan kémlelem a tömeget, próbálok kiszemelni magamnak egy partnert az estére.

- Azt a csajt figyeld! Aztarohadt milyen segge van! – mutat a barátom egy hosszú platina szőke, miniszoknyás lány irányba, – Öcsém, hogy én mennyire meg fogom döngetni!

- Feltéve, ha becserkészed. Nézd csak mennyi pasi rá van tapadva – nevetem el magam, közben pedig kissé undorodva nézek az irányukba, ahol mindenhol tapogatják a lány testét, aki látszólag nem ellenkezik sőt, élvezi is a dolgot.

- Hát, valljuk be; én nézek ki közülük a legjobban – húzza ki magát büszkén

- Ezt aláírom – kortyolok bele az italomba, s visszafordulok a sokaság felé

Azthiszem megtaláltam magamnak az álom partnert, bár ez a kifejezés túlzás. Egy éjszakára megfelelő lesz. Ő is ugyanolyan szajha, mint az összes többi, de bevallom, kívánatos. Hosszú derékig erő festett vörös hajkoronája van, testét aligha fedi valami textil, kapásból meg tudnám mondani, hogy milyen színű bugyi van rajta. Látszik rajta, hogy már rég nem józan, de nem is baj, hisz nem kell, hogy emlékezzen az estére. Na meg amúgy is, leitta magát, ha történik vele valami, ő vállal felelősséget magáért.

Hoseoknak már nyoma sincs, így letéve az italom, indulok a vöröske felé, majd mögé állva ritmusosan mozgatni kezdem a csípőmet. Hátra pillant, egyenesen rám emeli tekintetét, elvigyorodik, és jobban neki nyomja fenekét ágyékomnak. Pár pillanat múlva a zene vált, ezzel ő is más pozícióban tapad rám, nem törődik a többi sráccal, csak nekem szenteli figyelmét.

Úgy érzem jól fog alakulni az estém.