"Innentől kezdve senkiben sem bízom meg. Csak magamban!!!" 

Ahogy az ágyamon ücsörögtem az előző telefonbeszélgetés járt a fejemben. Kinek küldhete el a rajzaimat? És egyáltalán minek kellenek azok neki? - fejem rázva dőltem el az ágyon, evvel elhesegetve a hülye gondolatokat. Meretten bámultam a plafont, mire egy halk kopogás zavart meg a semmit tevésben. Kiszóltam egy "gyere" és már nyílt is az ajtó, s anyám állt ott. 

-Jimin kicsim… gyere vacsorázni. - szólt hozzám halkan, de meg sem mozdultak. - Jimin?! - szólított ismét a nevemen, s még mindig semmi reakciót nem mutattam. Nem akarok enni, legfőképpen nem szeretnék felkelni. - Hát jó. Akkor hozok egy csésze teát. - ezzel ki is ment, és becsukta maga után az ajtót. Nagyot sóhajtva ültem fel a puha matracon, majd néztem körbe a félhomályos szobában. Lassan felálltam ültő helyéből, majd az asztalomhoz léptem. Mereven bámultam az utóbbi két alkotásomat. Ujjammal lassan simítottam végig a fekete fehér művemen, és egy laza mozdulattal összegyűrtem azt. Kezem magam mellett lógatva szorongattam a papírlapot és bámulom a velem szemben lévő falat. Miért történik ez velem? Mit ártottam én, hogy most így kell szenvednem? A régi életemet akarom visszakapni. Amikor még Hobival és Taevel járunk suliba. A triónk sose hagyta cserben a másikat. És most meg itt vagyok, egyedül a látszólagos barátok meg a kanyarban sincsenek. Csak addig kellettem neki, amíg hasznot húzták belőlem. De innentől kezdve senkit sem fogom közel engedni magamhoz! - gondolkodtam el, és eszmefutatásom végére könnyek szöktek a szemembe. Erőszakosan töröltem le másik kezemmel a sós cseppeket, és gondolkodás nélkül dobtam ki a rajzokat a kukába. Majd mindent elraktam a helyére, megfordultam és az ágyam felé vettem az irányt. Az éjjeliszekrényen viszont megpillantottam Jintől kapott pirulát. Hosszas szemezés után kezembe vettem az apró fehér színű tablettát majd hamar be is vettem. Ittam rá vizet, s ágyba bújtam. Lehunytam a szemem és próbáltam mindent kizárni körülöttem. Ami sikerült is majd elnyelt a sötét álom. 

Ez így ment kb 3 hétig. Minden áldott éjjel egy újabb gyilkosságról álmodtam. Majd amint felkeltem önkéntelenül rajzolnom kellett. A szobám padlója tele volt összegyűrt, eldobott papírgalacsinokkal, az asztalomon is sok elhasznált rajzlap pihent. Ceruzáim szanaszéjjel hevertek az asztalon és a földön. Nem érdekelt semmi, sem. Anya párszor ki akart takarítani, de rá ordítottam, amit sosem tettem eddig, evvel megbántva őt. Ezért is szégyelltem magam. Ahogy az ablakom előtt ücsörgök három kopogás zavarja meg gondolataim cikázását a fejemben. Nagyot fujtatva álltam fel, majd léptem a falaphoz és nyitottam ki résnyire. De alig hittem a szememnek… Seokjin? És egy másik pasi állt ott, és néztek rám kérdőn. 

-Jin… te mi… mit keresel itt? - kérdeztem halkan tőle, mire csak egy mosolyt kaptam. 

-Jimin beszélnünk kell. És elhoztam az egyik kedves barátomat is. Segíteni akarunk! - válaszolt nekem kedves hangon, majd a háta mögött ácsorgóra néztem. Magas szőkésbarna haja volt, egy arany keretes szemüveg ült az orrán. Szemei megértést sugározznak, és egy egyfajta nyugodtság töltött el engem. - Megengeded, hogy bemenjünk? - kérdezte tőlem Jin, mire egy kis hezitálás után kijjebb nyitottam a falapot, evvel jelezve, hogy bejöhetnek. Hamar beléptek a kis birodalmamba ami most inkább háborús övezetre hasonlított. - Jézusom Jimin mi történt? - nézett rám aggódóan pszichológusom. 

-Semmi csak… a szokásos - vontam vállat és leültem az ágyamra. -...evvel ütöttem el az időm. Mivel nem nagyon mehetek ki. A fertőzések miatt. - fonta össze kezeimet a mellkasom előtt. 

-Ne haragudj, Jimin ügye? Leülhetek? - nézett rám kérdőn a magas férfi, mire a székem felé biccentettem. - Jaj ne haragudj milyen faragatlan vagyok. Kim Namjoonnak hívnak pszichiáter, és Jin barátja. - mutatkozik be nekem és felém nyújtja a jobb kezét. Mire én automatikusan nyújtottam praclimat, majd kezet ráztunk. 

-Örvendek Park Jimin. - mutatkoztam be én is neki, mire egy meleg mosolyt kaptam. 

-Jimin, Jin már mesélt pár dolgot rólad. De szeretném a te szádból is hallani. Miket álmodsz? Mesélj róla. Kérlek. - nézett mélyen a szemembe, és a szemüvegét lecsúsztatta az orra hegyére. Kételkedem benne úgy, ahogy Jinben is, de legfőképpen magamban. 

-Ha elmondott Jin mindent, akkor nekem nem kell meséljek. - vontam vállat, majd törökülésbe húztam fel a lábam, és úgy néztem rá. 

-Jimin mi csak segíteni próbálunk, de ehhez te is kellesz. Jin elmondása szerint álmodban megölsz valakit! Igaz? - néz rám hatalmas szemekkel a tolla pedig ide-oda jár a kezébe engem az őrületbe kergetve. De próbáltam kizárni a zavaró tényezőket, és nagy nehezen bólintottam egyet. 

-Ez… ezek nem csak álmok a számomra. Hanem kínzások. És amikor felkelek mindig… véresnek látom a kezeimet. - halkulok el a mondandóm végére és rá sanditok. 

-Értem! És, hogy látod ezeket az álmokat?! Harmadik fél ként, vagy te magad csinálod?- tette fel a következő kérdését nekem közben a papírjára firkantott valamit. 

-Az utóbbi… - válaszoltam tömören és röviden. 

-Miiii? - nézett rám látszólag aggódva, de próbálta leplezni. - Áh bocsánat. Eddig csak egy ilyen páciensem volt. De folytasd…Meg tudod mondani mik vannak a rajzokon? - mutatott az asztalom felé. 

-Hát, hol is kezdjem. - kezdtem a kezeimet tördelni zavaromban. Annyira nehéz ezekről beszélni, biztos hülyének néznek mind a ketten. - gondolkodtam el magamban egy másodpercre. 

-Nyugodj meg. - szólt hozzám Jin a szőke mellett állva. 

-A… azokat hmm felkelés után szoktam le rajzolni. És csak akkor veszem észre mit is csináltam, amikor készen vagyok vele. - állt fel Nam a székből, majd az asztalhoz sétált. És a kezébe vett pár művemet.

-Értem. - mondta a rajzokat nézve és egy percre meg is állt a keze mozgása. - Jimin? Ő kicsoda? - mutatott a papíron egy fekete alakra. 

-Ne… nem tudom. - ráztam a fejem nemlegesen, és éreztem, hogy sós cseppek marják a szemem. 

-Ahogy látom majdnem mindegyik rajzon rajta van ez az alak. És folyton a sötétbe van bújva! - jegyezte meg kis idő után, és felém mutatta a ma reggeli alkotásomat, ahol egy fekete alak áll a ház sarkánál. - Ő lenne az? - mutat rá az alakra, de fogalmam sincs kicsoda. 

-Nem tudom… Nem tudom… NEM TUDOM… - hajtogattam ezt a két szót, és a fejemhez kapva csóválta a buksim. Úgy kezdtek el lefolyni az arcomon a könnyeim. 

-Jól van. Ennyi elég mára! - ült vissza a helyére. 

-Doki… - szóltam meg remegő hangon. -... Mi bajom van? Megőrültem vagy mi? - hangzott el a számból az igazság. Lehet tényleg őrült vagyok? - estem kétségbe teljesen. 








Sziasztok csajok.
Hát ez volna a folytatás. Remélem tetszett, és nem hagy kívánni valót maga után. 🤷‍♀️
Hamarosan jön a folytatás.
Millió puszika. 🥰💜


Love ARMY. ❤️ ❤️ ❤️