JEONGGUK
*Visszaemlékezés*

- Öhm... - vakartam meg jobb kezemmel a tarkómat zavartan, míg a bal kezemet a kilincsen pihentettem - Ismerjük egymást? - kérdeztem kínosan mosolyogva.

- Nem, de mindjárt fogsz. - mondta, azzal a karomat megragadva kihúzott a bejárati ajtó elé, miközben az ajtót is becsukta egy gyors 'Elrablom pár percre Kookot!' kiáltással. Kigúvadt szemeimet ijedten meresztettem rá, ahogyan hátam nem olyan óvatosan a találkozott a fallal. Nyekkentem egyet, miközben egyik tenyerével nagyot csaopott a fejem mellett, egyre közelebb hajolva hozzám. Ahogy tudtam elhúztam a fejemet, mert kellemetlen volt a közelsége, és olyan céltudatosan, ilyesztően bámult íriszeimbe, hogy a hideg futkosott a hátamon. Fülem mellé hajolt, majd hátborzongatóan földöntúli hangon szólalt meg.

- Jobban jártok, ha eltakarodtok a házból. Gondolom nem szeretnéd a kis szerelmedet vérben fürödve látni. De ha nem akartok, hát nem. De akko visszajövök, de nem ilyen barátságosan. - lehelte a fülembe, majd a nemrég szerzett sebemen nem túl finoman végig húzva az ujjait. Felszisszentem, hiszen még friss volt a seb, és megéreztem azért, hogy megsimogatta az arcbőrömet. Válaszomat meg sem várta, csak köszönés nélkül távozott, maga után hangosan becsapva a kerítés kapuját. Könnyeimet nyeldesve csúsztam le a fal mentén, átkozva, hogy vizuális lélek vagyok. Szemeim előtt láttam a képet, ahogyan Yoongi piros folyadékban fulldokolva, lecsukott szemekkel, falfehér arccal, fekszik a padlón. Könnyeim némán engedtek maguknak utat, végig versenyezve arcomon. A mellettem lévő virágcserepet véletlen felrúgtam, mire ilyedten ugrottam fel eddigi ülő helyzetemből. Lábdübörgést hallottam, így gyorsan egy mosolyt erőltettem magamra, mintha csak a boldogságtól könnyeztem volna.

Egy aggódó tekintetű Yoongi nyitotta ki az ajtót, megnézve, hogy ki szerencsétlenkedik a bejárat előtt. Halkan kifújta a levegőjét engem észrevéve, majd még az eddiginél is jobban lesápadt, nedves szemeimet észrevéve. Hozzám lépdelve fogta kezei közé az arcomat, miközben még mindig bazsajogtam. Nem akartam, hogy hülyének nézzen. Csak a társaságára, az ölelésére, a csókjaira vágytam. Nem akartam mást, csak egy nyugodt életet Yoongi mellett. Most pedig ezek a fenyegetések, és a hátborzongató látványokat kellett túlvészelnünk. Vajon a kapcsolatunknak is fájni fog, ha itt maradunk? Miért kén innen elköltöznünk? Én nem akarok. Nekem tökéletesen megfelel ez a ház. A maga otthonos bájával, mégis a penthouse-okhoz hasonló moderségével magával ragadott.

- Mi a baj nyuszi? - kérdezte orrát az enyémhez dörgölve, mire kézfejemmel megtöröltem a szemeimet, majd egy szoros ölelésbe vontam. Karjait egyből körém fonta, és a hajamat és a homlokomat kezdte el puszikkal árasztani. Az ölelésében úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok. Mintha megtudna mindentől védeni, és nem kellene semmitől se félnem. Mintha elbújhatnák a világ elől.

- Semmi gond nincs, csak régen találkoztam Chullal. - feletem neki kérdésére, fejemet nyakába fúrva. Mintha az idő megállt volna, csak mi léteztünk. Védelmezően ölelte törékney testemet magához, ide-oda billegve velem együtt, hogy megnyugtasson. Nem tagadtam, belülrőp rettegtem. Féltem, hogy elveszítem Yoongit. Túl tökéletes volt vele Koreába. Furcsálltam is, hogy semmi nem történt velünk odahaza, és minden prímán ment. Szinte minden egyszerre hullott az ölünkbe. A ház ajánlat, a lehetőség, hogy felfedezzül Amerikát, és elkezdjük a közös életünket. Túl gördülékeny volt ahoz, hogy ne jöjjön valami közbe. Szúrt a mellkasom belegondolva, mennyi időnk lehet még együtt?

.    .     .    .

- Mi a helyzet veletek? - kérdezte Taehyung érdeklődve. Hangjától összerezzentem, mert túlságosan hasonlított Chul- éra. Elakartam felejteni, kitörölni a memóriámból. Mint amikor a telefonom tárhelyét tisztítom. Bárcsak ilyen könnyű lenne...

- Megvagyunk magunkban. - válaszolt jókedvvel a hangjában Yoongi, vállamat átkarolva. Kacsintott  egyet, jelezve perverz dolgokra gondolt, mire mellkason vágtam, hogy türtőztesse kanosságát. Még mindig a nadrágomba akartam fosni, feszéjezve éreztem magamat. Vajon figyelnek minket valahonnan? Gkndolatomra körbe néztem a szobában, de semmi gyanúsat nem láttam, így megkönnyebbülve fújtam ki a levegőmet tüdőmből. Yoongi keze megfeszült a vállamon, mire felnéztem rá, hogy mi a baja. Szigorúan nézett vissza rám, mintha csak azt akarná leolvansi rólam, vajon mi lehet a bajom. Nem akartam neki elmondani még, ezért csak az arcához hajoltam, amire egy puszit nyomtam, majd ismét kényelembe helyeztem magamat, lábtartónak használva a combjait, vállára hajtva a fejemet. Hajkoronámba kaptam egy lágy csókot, majd mégszorosabban húzott magához, szinte összenyomott. Halk fuldokló hangokat adtam ki a tettére, miközben yaoista barátaink elolvadva figyelték a jelenetet. Segítség kérőn pillantottam Jiminre, és  rezdültem össze, amikor hirtelen nem Jimint, hanem a kaszást láttam. Ilyesztőbb volt, mint a legutóbbi találkozásunknál. Most szemeit ugyanűgy takarta, de fejét olyan szögbe állította, hogy lássam a száját, amit egy gyilkos vigyorra húzott, mintha azt sugallná, távozzatok. Nyeltem egy nagyobbat, majd pislogtam párat, hogy eltűnjön a szemem elől, de ehelyett csak kinyitva pilláimat, már az arcomba hajolt, amire ijedten fúrtam arcomat a mellettem gubbasztó párom vállába. Védelmezően ölelte körém a kezeit, hiába nem tudta, mi lehet a bajom. Könnycsatornáim ismét megnyíltak, sós cseppeket hullajtva.

- Nyuszi! Héj, baba nézz rám! - próbált eltolni magától, de csak mégjobban hozzábújtam, ezért csak sóhajtva ölelt inkább tovább. Ilyesztő nevetést hallatt a kaszás, majd minden elfeketül, és hirtelen halljuk meg mindannyian az ablaküvegek tipikus repedésének a hangját, mire {sszerezzenve nézek Yoongira, aki kitágult pipilákkal néz vissza rám. Szemeimből már patakokban folynak a könnyeim, amikkel már nem is foglalkozok, inkább azok kezdek el kattogni, hogy mit csináljak a vendégeinkkel. Végül remegve ugyan, de felkelek Yoongi mellől, majd kiinvitálom őket, hogy szerintem ennyi pontosan elég volt mára, majd valamelyik nap összefutunk. Egyetértően bólogattak, majd a cipőjüket, majd szinte futva indultak el kifelé, amin egy jót mosolyogtam volna, de nem abban a helyzetben. Ilyesztő volt belegondolni, hogy mi minden történt velem, velünk a mai nap. Kezdve a képekkel, egészen idáig, amikor már az arcomba hajol konkrétan a kaszás. Megilyedtem, egyenesen rettegtem pár óra leforgása alatt itthon lenni. Féltem, hogy valamelyikőnket majd lebegő kések fogják lenindzsázni, vagy a végén a ház fog leégni úgy, hogy nem is gyújtottul fel. Nem is magamat, inkább Yoongit féltettem, mert egyértelmű zsarolást kaptam érte az érdekes fazontól. Nem ismertem, nem hallottam róla, de mégcsak látni sem láttam soha az életben. Jó kifogás volt, hogy régen ismert, nincs mit tagadni, ráadásul olyan hihetően adta be, hogy még én is majdnem bedőltem neki.

Sóhajtva, egy kicsit még mindig remegve induktam a mai nap folyamán másodjára a seprűért és a lapátért, hogy felszedjem az üvegdarabokat. Az éjjel megfogunj fagyni.....

Kezemben a tárgyakkal indultam először a nappaliba, hogy ott összeszedjem. Yoongi a nagyobb darabokat már bedobálta egy szemetes zsákba, így nekem csak a kicsiket kell felsepernem. Az asztalon egy kicsi, elsárgult papírt vettem észre, amire egy nagyobb nyelés volt a reakcióm. Lassan leraktam a kezemben lévő dolgokat, majd a papír fecniért nyúltam, amit szétszedtem, majd elképedve olvastam el a rajta szereplő szavakat.

Do you wanna play with us?

Úgy látszott, hogy vérrel van felírva, amire még az eddiginél is jobban remegni kezdtem. Nem akartunk játszani, mégis, a tudatunk nélkül mentünk bele az egészbe.

*Visszaemlékezés vége*