Taehyung POV.


Csak semleges arckifejezéssel bámulom a hófehérre festett ajtót a váróteremben. Rajtam kívül csupán négy ember várakozik; egy fiatal lány, aki jelen pillanatban is festi a körmét. Egy negyvenes éveiben járó hölgy, aki ijesztően beszél a mellette pihenő szobanövényhez, és egy velem egykorú szemüveges lány, aki hozzám hasonlóan csendben bámult ki a fejéből. Az egyedüli épelméjű egyén ebben a teremben az a bátyám, ő pedig épp a telefonját nyomkodja mellettem.

Hogy őszinte legyek, semmi kedvem nincs itt lenni. Legszívesebben a szobámban lennék, az ágyamba vackolva magam, miközben az egyetlen tevékenységem a telefonom nyomogatása lenne. Azon is csak zenéket hallgatnék, se többet, se kevesebbet.

Ehelyett azonban itt vagyok. A Seouli Klinika pszichiátriai osztályának egyik oldalsó szárnyában, miközben arra várok, hogy Dr. Jeon végre behívjon. Jeon, azaz Jungkook. Egy nálam fiatalabb pasas, akit amúgy ki nem állhatok, de persze ezt a következtetést úgy vontam le, hogy csak egyszer találkoztam vele; akkor sem szándékosan.

Mondhatnám azt, hogy csak Yoongi miatt vállaltam be, de akkor hazudnék. Unszolással ugyan, de önszántamból jöttem el az előre megbeszélt időpontra. A mostohabátyám - Min Yoongi - intézte el nekem az első találkozást, és mivel én is szeretnék végre kezdeni magammal valamit, bele kellett mennem ebbe az egész szarságba.

Már több, mint egy hónapja megtörtént az eset, Hyung pedig minden második nap felhozta ezt a terápiás témát. Eleinte szimplán ignoráltam, nem akartam foglalkozni a hülyeségeivel, de végül beadtam a derekam. Elvégre egy hónap kihagyás az iskolában és ugyanennyi idő némaság már a szüleimet is megrémítette. Ha nem teszek valamit, ők is rám szállnak és addig járnak a nyakamra, míg ki nem bököm, mi is történt egy hónapja, azon a bizonyos estén. Jinyounggal.

Tegnap volt először, hogy az eset óta megszólaltam. Azt hittem, ez lesz a legmeglepőbb dolog, viszont Yoongi reakciója mindent überelt.

- Komolyan Öcskös! Örülnék, ha elfogadnád a segítségünket és elmennél a megbeszélésre.

- Rendben van.

Yoongi szemei azonnal a kétszeresükre tágultak és egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán. Egy szempillantás alatt szelte át a szobám ajtaja és az ágyam közti távolságot és borult a nyakamba. Az érintésére természetesen azonnal összerezzentem, de a pillanatnyi sokk hatására nem löktem el magamtól. Befeszülve ültem továbbra is, míg ő ezerszer köszönte meg nekem az orra alatt, egyenesen a nyakamba. Életemben nem kaptam tőle ilyen hosszúra nyúló testvéri ölelést, pedig már öt éves korom óta mellettem van.

- Hé, Öcskös! - Yoongi hangja rángat ki a bámészkodásból, így ráemelem a tekintetemet.

- Hm?

- A doki téged keres - mutat az ajtó felé, így én is oda nézek. Egy fiú áll a nyílászáróban. Haja még mindig barna színben pompázik, arcán pedig egy szemüveget visel. Egy fekete póló és egy sötét farmer van rajta, amit feldob az egyetlen ruharabja, ami nem utcai; az a bizonyos fehér köpeny. - Menj már!

Yoongi unszolására lassan kifújom a levegőt a tüdőmből, majd erőt véve magamon felkelek az amúgy is kényelmetlen padról. Lesimítom a nadrágomat és lassú, unott léptekkel megindulok a köpenyes pasas felé. Dr.Jeon apró, kedves mosollyal néz rám, de egy pillanatra tekintete bátyámra siklik. Csupán egyetlen másodperc az egész, de tisztán látom, ahogy a leendő orvosom a saját bátyámra kacsintott. Előttem! A jelentre egy pillanatra megtoppanok és elhúzom a számat. Menten elhányom magam.

- Gyere be nyugodtan. - lép oldalra az ajtóba, hogy én beljebb tudjak menni. Egy utolsó pillantást vetek bátyám felé, majd végül átlépem a küszöböt és bevonulok a Pokolba.

Szinte azonnal záródik mögöttem az ajtó, én pedig leblokkolok. Ismét egyedül vagyok, egy zárt szobában egy idegennel. Egy olyan emberrel, aki bármit csinálhat velem anélkül, hogy védekezni tudnék. Talán ha most megfordulok, még ki tudok menekülni, vagy az ablakot válasszam és az öt méter mély zuhanást az első emeletről? Melyik lenne a jobb?

- Nyugodtan ülj le arra a székre, vagy a kanapéra, amelyik kényelmes. - Nem szólalok meg és ugyan úgy állok tovább a szoba közepén, ahogyan eddig. - Ne makacskodj, én nem foglak bántani. - lép elém, én pedig azonnal a padlót kezdem fixírozni. Igen, valószínűleg az ablak jobb választás lenne, még ha nagyobb fájdalommal is jár. Az váróban ott van a bátyám is és a haragja rosszabb lenne az egy emeletnyi zuhanásnál.

- Taehyung - nevem hallatán még a lélegzetem is eláll. - Kérlek, nézz rám!

Lassan, tényleg nagyon lassan emelem fel a fejemet és nézek az előttem álló férfira. Talán kicsivel lehet magasabb nálam. Szemüvegét most feltolta a feje tetejére, egyenesen mogyoró barna hajkoronájába mélyesztve. A fehér köpenyén megtalálható a névjegytáblája, amin tökéletesen látszik becses neve. Dr. Jeon Jungkook. A fehér réteg alatt egy egyszerű fekete pólót visel, nadrágja világoskék, amihez egy egyszerű sportcipőt vett fel.

- Nagyon jó! - húzza mosolyra vékony ajkait, majd nyomatékosítás képpen még bólint is egyet. - Örülök, hogy hallgatsz rám. Ez jó jel.

Kijelentésére jobban összepasszírozom ajkaimat. Még, hogy én hallgatni fogok rá! A nagy frászt!

- Kérlek, ülj le valahova. - mutat szét a szobában.

Csak most tudok jobban szétnézni. A teremben egyetlen íróasztal foglal helyet pontosan középen. Tartozékként megtalálható mellette egy szék is. A szoba egyik oldalán egy sarok kanapé foglal helyet, vele szemben két fotel, és egy dohányzóasztal a bútorok között. A terem másik részében pedig könyvespolcok pihennek, rajtuk a sok felesleges olvasnivalóval. Miután gyorsan áttekintem az egész helyet, leülök a kanapé szélére. Összehúzom magamat, majd kezeimet az ölembe helyezem, úgy próbálok minél kisebbnek látszani. Vajon meddig fog ez eltartani?

- Szóval... - kezd bele Dr. Jeon, amint helyet foglal az egyik fotelban; pontosan velem szemben - ...tudod, hogy miért vagy itt, ugye? - kérdésére válaszként bólintok. - Én csupán sejtem, hogy mi lehet a kiváltó oka annak, hogy ma eljöttél hozzám. - A doki ölébe vesz egy mappát és azt kezdi el nézegetni. - Nem sokat tudok, a bátyád nem mesélt valami sokat, ugyan is még számára is kérdéses, hogy mi történt veled pontosan. - tekintetét elveszi a papírról, hogy rám szegezhesse azt. - A terápiánknak az a lényege, hogy a múltat elfeledtessük veled. Már rengeteg páciensem volt, és nagyon jó arányban javult a viselkedésük, valamint gondolkozásuk is. Sokuknak azóta boldog párkapcsolatuk van, szóval nem kell aggódnod. Te is helyre fogsz jönni!

Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek a megszólalásán. Jelen pillanatban egy lelki szemetes kuka vagyok, ami egy esős estén az egyik legmenőbb étterem mögötti sikátorban kuporog és várja, hogy miféle sorsa lesz ezek után. Még hogy én valaha is olyan boldog lehessek, mint a történtek előtt? Totálisan esélytelen.

- A terápia lépései egyszerűek. - folytatja beszédét, mivel az előző mondatára sem reagáltam semmit. - Először is meg kell bíznod bennem. - Felejtsd el. - Másodszor, jó lenne, ha tudnám a teljes sztorit, azaz a történteket. Végül pedig orvosoljuk a problémát. - Nem szólalok meg, de tekintetemet végre teljesen rászegezem. - Biztos kíváncsi vagy, hogy miféle módszereket használok, igaz? - Bele lát a fejembe. - Nem szokványos az egész, ezt aláríom, de hidd el, hatásos! Lényegében újra át fogod élni velem azt az estét.

Szemeim a kétszeresükre nőnek és szinte azonnal lefagyok. Még egyszer átélni? Azt a kínt? A poklok poklát? Megőrült ez az ember?

- Mielőtt megijednél és kifutnál az ajtón, engedd meg, hogy befejezzem. - emeli fel a mutató ujját jelezve, hogy figyeljek rá. - Átveszünk minden mozdulatot, de nem olyan vadul és akaratosan, mint azt tette a másik fél. Mindent lassan fogunk csinálni. Eleinte beszélgetünk róla, aztán ha úgy érzem, hogy már készen állsz, jöhet a következő szint. Rendben van, Taehyung?

Pár pillanat erejéig eltöprengek rajta. Azonnal átfut az agyamon az az este, vele minden kín és szenvedés. Az, hogy segítségért kiáltottam, de ő ezzel cseppet sem foglalkozott, csak lefogott és azt csinálta, amit akart. Fájt. A szívem és az alsó fertájam egyszerre.

- Szeretném, ha majd a terápiai kezelések első pár órájában beszámolnál arról a bizonyos esetről, hogy utána a gyógyulásra tudjunk fokuszálni. Szerinted menni fog? - Tessék? Nem, egyáltalán nem fog menni! - Ha esetleg sikerülne ezen ma túlesnünk, akkor a következő alkalommal már kezdhetnénk a gyógyítási fázist. Mit szólsz hozzá, elmeséled mi történt?

Bolondnak néz engem? Nem is ismerem, de azonnal számoljak be életem legnagyobb tragédiájáról? Megveszett ez?

- Nem. - Halkan beszélek, de igyekszem megoldani, hogy kiérződjön nemtetszésem hangomban. Dr. Jeon arca kicsit megrándul, de utána, mintha meg sem történt volna az aprócska törés, azonnal hatalmas mosolyt varázsol az arcára. Előre dől és a könyökét a lábán támasztja meg, úgy néz rám.

- Taehyung, én azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Nem foglak megvetni, sem kinevetni. Felőlem sírhatsz is, a vállam itt van. - ekkor megpaskolja az említett testrészét, majd halkan felkuncog - Nem foglak megvetni amiatt, ami veled történt.

Oldalra pillantok, hogy ne kelljen ránéznem. Még ha igaza is van, nem vagyok hajlandó megnyílni egy idegen embernek. Ez olyan abszúrd.

- Tudom, hogy nehéz megnyílnod, de azért vagy itt, mert meg akarsz gyógyulni és ezt csak akkor érhetjük el, ha összedolgozunk. Ahhoz viszont, hogy segíteni tudjak, be kell számolnod a történtekről.

Alsó ajkamba harapok. Kezeimet is ökölbe szorítom, az agyam pedig kattog. Segíteni akar, elvégre miért is jönnék el, ha nem akarna? Yoonginak is ő volt a mentsvára, ő szedte össze. Szó szerint felkaparta a földről szerencsétlen bátyámat. Pedig ő még nálam is jobban ki volt bukva. Lassan a férfi felé emelem a tekintetemet, majd lassan bólintok egyet.

- Rendben. Elmesélem, de csak akkor, ha Ön is mesél magáról.