Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Felkeltem már hajnalban, hogy lemehessek kocogni a környező utcákban, majd a lakásomon lezuhanyoztam, felöltöztem és a pszichiátria felé vezetés közben megettem a ma reggelre gyártott szendvicsemet. Amint beértem a rendelőbe, felkaptam a köpenyem és végignéztem a mai páciensek névsorát, amikor is megakadt egy néven a szemem.

Kim Taehyung.

Az utolsó beteg, aki az első alkalommal fog jönni hozzám. Nem mellesleg annak a fiúnak az öccse, akivel már több, mint fél éve járok. Nagyot sóhajtok és a szék támlájának támasztom a fejem. Már régóta nem tudtam találkozni Yoongival, annyira lefoglal a munka és az egyetem. Még nem doktoráltam, csupán a pszichiátriai osztály ezen részét megalakító Namjoon miatt vagyok itt, aki még két éve szúrt ki az egyetemen és egy éve doktorált. Elképesztő a pasas, szinte zseniket megszégyenítő gyorsasággal doktorált le és alapította meg ezt az osztályt a főorbossal együtt, ahol kimondottan a nemi erőszakot elszenvedő embereken igyekszünk segíteni nem is akármilyen módszerrel. Szeretem a munkámat, szeretem azt, hogy segíthetek ezeken az ártatlan embereken, mégis, néha vágyom arra, hogy átlagos fiatal legyek, aki akkor van Yoongival, amikor csak akar.

A munkám során találkoztam vele. Ő volt a legelső páciensem, ezért kimondottan figyeltem rá. Talán túlságosan is. Nem ritka, hogy a beteg beleszeret az orvosába, de itt fordítva történt. Én szerettem meg Yoongit és ezt ő is észre vette. Meglepődtem, mikor az utolsó kezelésünk napján elhívott randizni, de nagyon örültem neki. Mivel kiderült a kezelés során, hogy igenis megvan köztünk a kémia - hiszen nem egyszer mentem talán túl messzire és tettem olyat, amit soha nem szabadott volna; lefeküdtem vele - nem esett nehezünkre ezt megtenni az első randi után sem. És az után sem és az után sem. A fél év alatt nagyon hozzám nőtt és minden percben hiányzik. Ezért örültem meg annak, hogy tegnap felhívott, de mikor megtudtam, hogy az öccsét, akit annyira szeret megerőszakolták ugyanúgy mint őt akkor, teljesen kétségbe estem.

Egy év alatt rengeteg ember fordult már meg nálam a terápia során. Vannak, akik a mai napig a zaklatóim közé sorolhatóak és vannak, akik a jelenlegi párjukat bemutatva jönnek hozzám és köszönik meg sokadjára, hogy segítettem nekik. Yoongi öccse mégis más. Mivel Yoongi az egyik legfontosabb ember lett az életemben, természetes, hogy mindenáron védeni akarom azt, akit ő ennyire szeret. Márpedig az öccse sokkal előrébb van a szívében, mint én. Ha valamit elrontok, számon fogja kérni rajtam és csalódott lesz. Nem hibázhatok és ez a gondolat tegnap óta ott motoszkál a fejemben. Nem szoktam a munkám során hibákat elkövetni, hiszen nagyon precíz vagyok ezen a téren és talán már túlságosan is elhivatott, de most bennem van egy kisebb félsz. Muszáj segítenem Taehyungon, ahogy mindenki máson is. Őszintén szólva nem fülik hozzá a fogam, mert a hátam közepére nem kívánom Yoongi öccsét. Nem utálom, de ellenszenvet vált ki belőlem az, hogy miatta nem tudok az első helyre kerülni Yoongi szívében. Mégis ezt félre téve a hallottak szerint egy nagyon vidám, szerethető ember Taehyung, aki mindig szót fogad és mindig mosolyog. Biztos vagyok benne, hogy az esemény változtatott rajta, de csak reménykedni tudok benne, hogy Yoongi “édes pici öcsikéje” nem fordult ki magából túlságosan, ahogyan azt a páciensek nagy része teszi.

Fáradtan dörzsölöm meg a szemem, majd nézek az órámra, ami fél egyet mutat. Csalódottan nézek az üres kávés poharamba, amit gyors mozdulattal teszek bele a mosogatóba. Megigazítom a köpenyem és az ajtóhoz sétálok, hogy beinvitáljam az utolsó betegem. Kinyitva a hófehér ajtót egyből megpillantom Yoongit, aki eszeveszettül a telefonját nyomkodja. Valószínűleg azzal az idióta játékával foglalja le magát, amitől mindig kiütést kapok. Mellette egy magas, modelleket megszégyenítően szép és karcsú fiú ül kifejezéstelen arccal bambulva maga elé. Megköszörülöm a torkom és erőteljesen megszólalok.

- Kim Taehyung -mondom ki a nevét, de nem reagál. Erősen szuggerálom, hátha észre veszi magát, de csak Yoongi emeli fel a fejét és rám nézve hatalmas mosolyt enged meg magának. Yoongi mosolya a gyengém, így enyhén kipirult arccal megköszörülöm a torkom és újra megszólalok hangosabban, mint az előbb - Kim Taehyung.

Az érintett még mindig maga elé bambulva marad a helyén, mire Yoongi visszatéríti a valóságba.

- Hé, Öcskös!- szól rá Yoongi öccsére, aki erre feleszmél és bátyjára emeli a tekintetét.

- Hm?

- A doki téged keres. - mutat felém, mire Taehyung követi szemével az irányt. Yoongi türelmetlenül böki meg Taehyungot. - Menj már!

Taehyung kifújja magát és komótosan áll fel a padról. Van egy olyan érzésem, hogy nem magától jött ide, ami nagyon megnehezíti majd a kezelés menetét. Legfőképpen akkor lesz gond, amikor a tettek mezejére kell majd lépnünk és hagynia kell, hogy megérintsem. Taehyung megigazítja a nadrágját és lassan, kifejezéstelen arccal indul meg felém. Nehezen hiszem el Yoonginak, hogy ez a fiú valaha egy életvidám energia bomba volt. Habár mostanában Yoongi nem áradozott az öccséről, ami feltűnt, de nem akartam felhozni a témát abban a kevés idő intervallumban, amikor végre találkozni tudtunk. Titkon még örültem is, hogy nem beszél róla eszembe juttatva azt, hogy ki számára a legfontosabb ember.

Elengedek egy kisebb mosolyt, hogy ne érezze magát feszélyezve Taehyung. Mikor már úgy gondolom, nem látja, Yoongi felé nézek és rákacsintok jelezve, hogy mennyire várom már az estét, amit kettesben tölthetünk a lakásomon. Yoongi egy szerény mosollyal, de a szemében felcsillanó perverzséggel nyugtat meg, hogy ő is várja már. Taehyung hirtelen megáll mellettem és mintha egy grimaszt látnék a szája szélén, de hamarabb elillan, minthogy felfogjam. Talán mégis észre vette? Végül is tudja, hogy én vagyok Yoongi barátja, szóval nem kellene feszélyezve éreznem magam, mégis zavarba jövök egy pillanatra a lebukás miatt, de realizálom a helyzetet. Én vagyok az orvos, ő a páciens. Nem tartozom neki magyarázattal.

- Gyere be nyugodtan - állok félre az útból és befelé invitálom Taehyungot, aki félve még egyszer ránéz a bátyjára és csak ez után lép be a szobába.

Becsukom magam mögött az ajtót és rutinos mozdulattal indulok meg az asztalom felé, de meg kell torpanjak, ugyanis Taehyung egy tapodtat sem mozdult el a helyéről. Az ajtótól alig másfél méterre állt meg és ahogy elnézem, esze ágában sincs elmozdulni onnan. Kikerülöm a fiút, aki kezeivel babrálva méregeti az ablakot riadt szemeivel. Nehéz lehet neki kettesben lenni valakivel, akit nem ismer, de mindenképpen rá kell vennem arra, hogy megnyíljon nekem és megbízzon bennem; különben az egésznek semmi értelme. Eddig nem találkoztam olyannal, aki nem önszántából jött volna, szóval fogalmam sincs, hogyan kellene rávezetnem, hogy ez érte van, nem ellene. Kemény dió lesz.

- Nyugodtan ülj le arra a székre, vagy a kanapéra, amelyik kényelmes. - pillantok Taehyungra, akinek eszében sincs válaszolni. Felegyenesedek a papír halmok felől és határozottan, mégis mosolyogva indulok meg felé. - Ne makacskodj, én nem foglak bántani.

Mikor mellé érek, a fiú az ablakról azonnal a padlóra szegezi a tekintetét és még mindig nem szólal meg. Tényleg nagy fába vágtam a fejszémet. Yoongi, ezért még meg foglak büntetni az biztos.

- Taehyung...- szólalok meg újra, mire a fiúnak még a légzése is kihagy egy pillanatra, annyira megilletődik- ...kérlek, nézz rám.

Határozott hangom hatására Taehyung kínzó lassúsággal emeli rám a tekintetét és közben mér végig tetőtől talpig. Tudom, hogy mennyire meg van illetődve és igyekszem a legbarátságosabb formámat hozni. Annyira nem lesz nehéz dolgom, hiszen szót fogad. Talán haladhatok vele is normális tempóban.

- Nagyon jó. Örülök, hogy hallgatsz rám. Ez jó jel. - Körbenézek a szobában és széttárom a kezeimet, hogy nyomatékosítsam a mondandómat, miközben lassan hátrafelé lépkedek. - Kérlek, ülj le valahova.

Amíg kutakodok a papírjaim között, látom, hogy Taehyung végigpásztázza a szobát és kiszúrja magának a kanapét. Elégedetten nyugtázom, hogy elég szófogadó és mikor megtalálom a fiú előre felvett kartonját, helyet foglalok vele szemben. Úgy döntök, hogy a kertelés nélküli stratégiát választom, miszerint elmondom neki kedvesen, hogy miről fog szólni a kezelés és hagyom, hogy a sokk elmúljon. Kell idő, hogy felfogja, mit is fogunk itt csinálni heteken, akár hónapokon keresztül. Yoongit majdnem fél évig kezeltem, mire eljutottunk erre a szintre, amin most van. Ő volt a leghosszabb ideig tartó alanyom, talán emiatt ragaszkodom hozzá ennyire. Ő a legelső sikerem bizonyítéka. Remélem a mostoha öccse hamarabb helyre jön majd, ahogyan az összes többi páciens.

- Tudod, hogy miért vagy itt, ugye?- Taehyung bólint, ezért folytatom. - Én csupán sejtem, hogy mi lehet a kiváltó oka annak, hogy ma eljöttél hozzám.- kezembe veszem Taehyung kartonját és azt kezdem vizslatni, miközben beszélek a fiúhoz. - Nem sokat tudok, a bátyád nem mesélt valami sokat, ugyan is még számára is kérdéses, hogy mi történt veled pontosan.- nézek fel Taehyungra, aki nagyot nyel, miközben szemében egy pillanatra megcsillan az ijedtség. - A terápiánknak az a lényege, hogy a múltat elfeledtessük veled. Már rengeteg páciensem volt és nagyon jó arányban javult a viselkedésük, valamint gondolkozásuk is. Sokuknak azóta boldog párkapcsolatuk van, szóval nem kell aggódnod. Te is helyre fogsz jönni!

Egy kis időre szünetet tartok, hogy megfigyelhessem Taehyung reakcióját, de nem sokat tudok kivenni az arc kifejezéséből. Nem tudom, hogyan fog reagálni a mondandómra, de ez a kifejezéstelen arc a legrosszabb, mert így még csak találgatni sem tudok, hogy mit gondol magában.

- A terápia lépései egyszerűek. Először is meg kell bíznod bennem. Másodszor jó lenne, ha tudnám a teljes sztorit, azaz a történteket. Végül pedig orvosoljuk a problémát. - Taehyung végre egyenesen a szemembe néz. Csak remélni tudom, hogy felkeltettem az érdeklődését, ezért folytatom. - Biztos kíváncsi vagy, hogy miféle módszereket használok, igaz? Nem szokványos az egész, ezt aláírom, de hidd el, hatásos! Lényegében újra át fogod élni velem azt az estét.

Taehyung úgy reagál, ahogyan én azt gondoltam. Nagyra nyitja a szemeit és védekezően összeszorítja az így is összekulcsolt kezét. Mielőtt bármit is mondhatna, megemelem felé a mutatóujjam jelezve, hogy még nincs vége a beszámolómnak ezzel elérve, hogy belé fojtsam a szót.

- Mielőtt megijednél és kifutnál az ajtón, engedd meg, hogy befejezzem. Átveszünk minden mozdulatot, de nem olyan vadul és akaratosan, mint ahogyan azt tette a másik fél. Mindent lassan fogunk csinálni. Eleinte beszélgetünk róla, aztán ha úgy érzem, hogy már készen állsz, jöhet a következő szint. Rendben van, Taehyung?

Látom, hogy a fiú erősen gondolkodik azon, mit is válaszoljon. Egyelőre nem szólalt meg és nem is tervezem, hogy kipréselek belőle egyetlen hangot is. Még meg kell szoknia a szituációt és engem is.

- Szeretném, ha majd a terápiai kezelések első pár órájában beszámolnál arról a bizonyos esetről, hogy utána a gyógyulásra tudjunk fokuszálni. Szerinted menni fog? - várok egy kicsit, de mivel nem kapok választ, folytatom. - Ha esetleg sikerülne ezen ma túlesnünk, akkor a következő alkalommal már kezdhetnénk a gyógyítási fázist. Mit szólsz hozzá, elmeséled mi történt?

- Nem.

Taehyung határozottan mondja ki azt az egy szót, ami szinte arcon csap. Hogy tudnék kezelni egy olyan embert, aki nem működik együtt velem? Ötletem sincs, hogyan beszéljem rá arra, hogy belemenjen a dolgokba. Türelmes vagyok, de a türelmem véges és egy idő után el fog fogyni. Magamra erőltetek egy mosolyt, hogy barátságosabbnak tűnjek a szemében.

- Taehyung, én azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Nem foglak megvetni, sem kinevetni. Felőlem sírhatsz is, a vállam itt van - megveregetem az említett testrészem nyomatékosítva a mondatomat és halkan felnevetek. - Nem foglak megvetni amiatt, ami veled történt.

Taehyung elgondolkodva néz az ablak felé, ezért veszem a bátorságot, hogy tovább győzködjem. Legalább már megszólalt, ez nagyon pozitív.

- Tudom, hogy nehéz megnyílnod, de azért vagy itt, mert meg akarsz gyógyulni és ezt csak akkor érhetjük el, ha összedolgozunk. Ahhoz viszont, hogy segíteni tudjak, be kell számolnod a történtekről.

Minden idegszálam, minden porcikám Taehyungra figyel, aki erősen agyal a dolgokon. Nem teheti ezt saját magával élete végéig. Tovább kell tudnia lépni és ezt csak az én segítségemmel érheti el. A fiú rám emeli a tekintetét és beleegyezően bólint, mire megkönnyebbülten sóhajtok fel. Ez az öröm azonban csak pár pillanat erejéig tart.

- Rendben. Elmesélem, de csak akkor, ha ön is mesél magáról.

Meredten nézek a fiúra, aki elentmondást nem tűrő tekintetét rám szegezi. Arra vár, hogy én beszéljek magamról, ami lehetetlen. Nem tehetem meg, ez benne van a szabályzatban. Valószínűleg egy kicsit jobban meg akar ismerni, de anélkül is bíznia kellene bennem, hiszen orvos vagyok. Lehunyom a szemem és megadóan hátra dőlök a kanapén. Jobb lábszáramat a térdemre fektetem és ráteszem a két kinyújtott karom a kanapé háttámlájára.

- Jeon Jeonguk vagyok, húsz éves és pszichiáter. Egy éve dolgozom itt, hogy az olyan embereknek segítsek, mint te. Kedvenc színem nincs, mindegyiknek megvan a maga varázsa, de a feketét és a fehéret szeretem hordani. Minden zenei stílust meghallgatok, amíg lehet táncolni a ritmusára. Hobbim az éneklés, de a munka és tanulás mellett csak a zuhanyrózsát tisztelhetem meg ezzel esténként. Szüleimtől külön élek egy albérletben, van egy húgom és párkapcsolatban élek több, mint fél éve.

Taehyung közönyös arckifejezéssel hallgatja a monológomat, de a párkapcsolat résznél mintha megrándultak volna az arcvonásai. Mivel nem reagál semmit, megpróbálom én szóra bírni.

- Meséltem magamról, most te jössz.

- Én nem ezekre voltam kíváncsi.

- Akkor mire? - húzom fel kérdőn a szemöldököm, de Taehyung állja a tekintetem.

- A belső dolgai érdekelnének. A legféltettebb titka vagy az az ember, aki a leginkább meghatározza az életét. Olyan dolgokra vagyok kíváncsi, amiket a szerettei közül is megválogatja, hogy kinek mondja el.

- Ezek a dolgok nem tartoznak rád, Taehyung. Azért vagyunk itt, hogy neked segítsek, nem azért, hogy az én életemet elemezgessük. - mondom neki határozottan, mire ő csak enyhe mosolyra húzza a szája szélét és feláll a kanapéról.

- Tudja, doki, amíg ön nem nyílik meg nekem, én sem fogok tudni önnek.

- Nekem ezekről tilos beszélni, nem szeghetem meg a szabályzatokat csak azért, mert te azt kívánod tőlem. Attól még, hogy Yoongi öccse vagy, nem kivételezek veled ha tetszik, ha nem.

- Nehezére esik elmondani nekem a legféltettebb titkát, igaz?

Egy pillanatra megnémulok. Fogalmam sincs, mit kellene neki mondanom és nem esik le, hogy mire megy ki ez a játék, de kezd elfogyni a türelmem. Nem akarom, hogy ez a fiú a páciensem legyen. Túl makacs és … nem is értem, mit imád benne annyira Yoongi. Ez frusztrál.

- Ha a legjobb barátom lennél se mondanám el a legféltettebb titkomat, ugyanis azt csak én tudom, senki más.

- Ugyanígy érzek én is. Nem fogom önnek ecsetelni azt, hogy hogyan erőszakoltak meg és hogyan hatoltak belém az akaratomon kívül. Ahogyan azt sem, miket suttogott a fülembe. Mert ezeket a dolgokat rajtam kívül senki sem tudja.

Azzal a lendülettel, ahogyan ezeket a szavakat kimondja, megindul az ajtó felé és annyi időm sincs reagálni, hogy utána szóljak. Nyitva hagyva maga mögött az ajtót robog el anélkül, hogy sikerült volna meggyőznöm őt a legegyértelműbb dologról.

Ennek a fiúnak tényleg szüksége van rám.