Második fejezet
Csendben figyeltem az előttem álló Cameron-t, miközben a fejemben a gondolatok össze-vissza cikáztak. A dzsekimet jobban összehúztam magamon, és egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat. Nem lenne túl jó ötlet egy vadidegennek elmesélni az egész életem, és pszichiátriára üldözni a bajaimmal. Viszont az se jó, ha én szép lassan bekattanok. Mármint ennél jobban.
Tekintetem az ég felé emeltem, majd szép lassan lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az esőcseppek az arcomra essenek. Az esőt mindig is szerettem. Mindig is a gyönyört jelentette számomra, ugyanis a rosszat elmossa, és helyette sokkal szebb keletkezik. Kár, hogy az emberek problémáival ezt nem tudja megtenni.
- Ma kirúgtak a munka helyemről - suttogom lágy törékeny hangon, ami egy rózsa szirom lehullásához hasonlít a tomboló viharban. Nem lehet hallani, viszont az érzékeny fűlnek hangos gyönyörű dallam.
A szemeim még mindig csukva vannak, azonban Cameron tengerkék tekintetét még így is magamon érzem. Lassan kinyitottam barna íriszeim, és Cameron szemébe néztem. Ezek a kékségek nyugalmat, és boldogságot hoztak ebben a percben. Legszívesebben elvesznék bennük örökre.
- Sajnálom - ejtette ki ajkai közül lassan, és gyönyörűen ezt az egyetlen szót. A hangja olyan volt, mint a lágy szellő, ami éjszakánként a csillagos ég alatt simogassa az arcom. Varázslatos.
Pirosló ajkaim csak egy halvány mosolyra húzom, majd vállat rendítek. Tekintetem ismét az ég felé emelem, miközben halkan gyönyörködök a természet szépségeiben.
- Ha esetleg érdekel tudnék neked munkát szerezni - üti meg ismét a fülem a fiú lágy, és meleg simogató hangja. Tekintetem rá emelem, miközben már teljesen szétáztam, és vártam, hogy ismét beszédre nyissa ajkait. Azonban ő csak tengerkék tekintetével próbált a lelkembe látni.
- Miféle munkát ? - tűrök egy vizes hajtincset a fülem mögé, miközben reménnyel teli barna íriszeimmel kémlelem.
Cameron mintha gondolkozna a tökéletes válaszon, előre - hátra dülöngélt. Sötét, szinte barna vizes tincsei tengerkék szemeibe hullottak, amiket lassú, és gyöngéd mozdulattal félre sepert.
- Szeretsz balettozni ? - szólalt meg végül. Óvatos mosollyal néztem rá, miközben lassan bólintottam, hogy igen szeretek. - Tudod az unoka nővérem anyjának jól jönne a segítség. Most jött pár újonc, és valakiknek velük is kell foglalkozni, mert a nénikémnek erre nincs ideje. Csak éppen a fizetés kevés, és...
- Vállalom ! - vágok azonnal a szavába. Tengerkék íriszei csillogóan néznek rám, miközben hatalmas mancsaival vizes sötét fürtjeibe túr.
- Akkor ha neked jó holnap kezdhetsz is - dugta zsebre kezeit.
Pár percig csendben néztük egymást, miközben az esőcseppek csillogtak a hajamban. Egy gyengéd mozdulattal félre sepertem, hogy ne lógjon a szemembe, majd mosolyra húztam remegő ajkaim.
- Nekem mennem kell, anyám már biztos aggódik - szólalok meg egy idő után.
Cameron, csak megértően bólintott, majd a kapucniját a fejére húzva elindult a másik irányba, amit egy apró vigyorral néztem végig.
•••
Az ajtón belépve megcsapott a tömény alkohol szaga. Anyám a kanapén terpeszkedett, miközben a lelógott kezében egy félig üres üveget tartott. Szőke tincsei izzadtan a homlokára tapadt, és a hányás folt csak úgy díszelgett fehér pólóján.
- Hallottam, hogy kirúgtak a munkahelyedről - szólalt meg halkan, viszont annál határozottabb hangon. Egy gyors mozdulattal felült, viszont ebbe a cselekedetébe bele is szédült, ezért inkább visszafeküdt. Tengerkék szemei félig csukva voltak, miközben cserepes ajkaival próbált rendes szavakat formálni, hasztalanul.
- Jól hallottad - két kezem összekulcsoltam, miközben lilás ajkaim harapdáltam, ami a hidegtől vált ilyenné. Vizes hajam csapzottan hullott a szemeimbe, amit egy óvatos mozdulattal elhúztam onnan.
Anyám lehunyt szemmel feküdt a kanapén, miközben halk nevetést hallatott. Egy szőke hajtincset arrébb húzott, miközben egy izzadság cseppet törölt le az arcáról. Az előző kísérletét megismételve felült, azonban most óvatosabban. Kék tekintetét rám vezette, amiben ismét a tömérdek alkohol csillogott, kezeivel meg intett nekem, hogy menjek oda.
Lassú mozdulattal megindultam anyám felé, azonban mindenem remegett. Eddig még soha nem ütött meg, és úgy érzem, hogy most meg fogja tenni.
- Tudod amikor apáddal megtudtok, hogy terhes vagyok veled nagyon megijedtünk. Nem terveztünk téged, legalábbis akkor még nem. Akkor voltunk végzősök, és apádnak is, meg nekem is az volt az álmunk, hogy fősulira menjünk, csak hát jöttél te - hallatott egy halk nevetést, miközben a nyelve össze akadt beszéd közben.
- Ezzel mire akarsz kilyukadni ? - kérdeztem remegő hangon, miközben pontosan tudtam a választ. Csak ezt anyám cserepes ajkai közül is hallani akartam.
- Arra, hogy ha akkor az apámra hallgatok, és elvetetlek minden jobb lenne. Lenne egy diploma a kezemben, nem ezen a nyomor telepen élnénk, és ami a legfontosabb, hogy az apád is itt lenne. Ő is csak azért lépett le, mert veled kellett folyton foglalkozni. Hogy a kis Elizabeth-nek rendes ruhákat kell venni, és folyton a kis sebeit nyalogatni amit az iskolába szerzett. Tudod lányom szánalmas vagy. Ha elvetetlek mindenkinek sokkal jobb lett volna az élete - mondta pofátlanul ezt az egészet a szemembe. A könnyeimet visszatartva néztem anyára, miközben próbáltam a szívem szilánkjait összekaparni. Azonban azok megszúrtak, aminek köszönhetően újra megvágtam magam. Ez az egész rosszabb, mint ha megütött volna, és ami a legrosszabb, hogy igaza van. Mindenki életét csak tönkre teszem.
Arrébb lépek, miközben nyelek egyet. Egy könny csepp nem bírja magát tartani, és legördül az arcomon, azonban ezt ezer másik követi. Anyámnak mintha most esett volna le, hogy mit mondott lesütötte a szemét, és a tenyerébe temette az arcát.
- Lizzie én nem úgy gondoltam - ejtette ki remegve ajkai közül, miközben utánam nyúlt, azonban én ellöktem a kezét. Hátat fordítva mentem a szobámba, miközben hallottam, hogy anyám a nevemet ordítja, majd hangos zokogásban tőr ki.
•••
Másnap reggel nagy nehezen kinyitottam szemei, miközben a tekintetem a plafonra vezettem. Barna tincseim szanaszét meredeztek a párnán, majd bolyhos szürke takaróm egy egyszerű mozdulattal lerúgtam magamról. Nagy nehezen feltornáztam magam ülő pozícióba, végül felálltam. A gardrób szekrényemből kikaptam az egyenruhám, ami egy fehér pólóból, sötétkék szoknyából, és mellényből állt, meg egy fekete nyakkendőből, majd a fürdő felé csoszogva rendbe szedtem magam. A fürdőt elhagyva a konyha felé vettem az irányt, ahol meglepetésemre anyám is tartózkodott. Szőke haja, rendezett kontyban volt, miközben egy kávét főzött magának. Fehér hosszú ujjú pólója fekete nadrágjába volt dugva, miközben lassan megfordult. Szemeiben megbánás csillogott, és ajkait beszédre formálta, majd becsukta,mert a tökéletes válasz nem jött ki.
- Lizzie - ejtette ki halkan a nevem, úgy, mintha egy törékeny dolgot tartana a kezében, amit bármelyik percben eltörhet. - Annyira sajnálom amit tegnap mondtam. Nem igaz, hogy mindent tönkre tettél. Épp ellenkezőleg ! Te vagy a legjobb dolog, ami az életemben történt. Én tettem tönkre a családunk, a folytonos féltékenykedésemmel, apád is ezért ment el - hallatott egy fájdalmas nevetést, miközben egy könnycsepp gördült le arcáról. - Nem akarlak téged is elveszíteni - suttogta reményteli hangon.
Barna tekintetem hosszasan anyámon tartottam, miközben próbáltam visszatartani a sírást. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Általában két féle részeg ember van : aki mindig hazudik, és aki pont akkor lesz őszinte. Úgy érzem anyám az utóbbi kategóriába tartozik, és amit tegnap mondott azt komolyan is gondolt. Csak most mardossa a bűntudat.
- Mennem kell, elkésem a suliból - túrtam barna hajamba, majd az iskolatáskát a vállamra dobva kiléptem az ajtón, magára hagyva anyámat az összes gondolatával.
Az utcán sétálva a fejem tele volt gondolatokkal. Az eső csendesen esett, bár Londonban ez nem meglepő. A kabátom jobban összehúzva magamon sétáltam tovább, majd hátra fordultam, ugyanis valaki a nevemet kiáltotta.
- Csak, hogy végre hajlandó vagy meghallani kedves Elizabeth - szólt utánam mérgesen egyetlen barátnőm Ashley. Vörös haja, mint mindig most is hullámosan omlott a vállára, az arcán a szeplők rendezetlenül sorakoztak az arcán, ezzel gyerekes hatást keltve, miközben nagy zöld szemeivel engem vizslatott. A sulink egyenruháját me krém színű kabátja takart el.
- Ha nem lennél ilyen halk, akkor meghallottalak volna - fonom össze karjaim, miközben fejcsóválva nézek rá.
- Ha nem lennél állandóan a gondolataidba temetkezve talán hallanál - vágott vissza azonnal.
Nevetve mentem tovább, miközben próbálta Ashley velem tartani a lépést. Sikertelenül.
- Ne legyél már ennyire lassú - néztem nevetve végig az egész szerencsétlenségét.
- Tudod vannak olyan emberek, akik tacskó lábbal születtek - morgolódott az orra alatt, amire csak egy szemforgatást kapott.
Az iskola kapuit átlépve, megcsapott az ismerős érzés, amit mindig érzek, amikor ide beteszem a lábam. Gyomrom görcsbe rándult, miközben diáktársaim megvető pillantását kaptam. Tekintetükből azt lehetett kiolvasni, hogy "semmi keresnivalód itt", és ebben igazuk is volt.
- Hé Ellie nyald már le a cipőmet ! Neked úgy is jól megy mások után takarítani - kiáltotta oda nekünk Noah, mire mindenki nevetésben tőrt ki.
A cipőm orrát pásztáztam, miközben nem mondtam semmit. A folytonos piszkálódást megszoktam anyám miatt, meg, hogy én ide ösztöndíjjal kerültem be, azonban még mindig fáj. Szemeimet a könnyek kezdték el mardosni, azonban nem ajánlatos az egész iskola előtt elsírnom magam. Már így is eléggé kinéznek.
- Ne is törődj velük - vett azonnal védelmébe legjobb barátnőm, miközben a hátamat simította. Itt tőrt el bennem valami. Hatalmas zokogásban törtem ki, azonban nem Noah miatt, hanem a szánalmas életem erre kényszerített. Mostanában mindig sírok, és ebből kezd nagyon elegem lenni.
- Jaj a kis hercegnőnk sírni kezdett - kapta direkt szája elé a kezét Noah megbánást színlelve, ami a többi diáknak igazán mulatságos volt. Kár, hogy én nem éreztem annak.
- Igazán leszállhatnál róla - hallottam meg egy ismerős hangot, ami miatt a szívem kihagyott egy ütemet. Az nem lehet, hogy mind végig idejárt, én meg nem vettem észre. Vagy mégis ?
•••
Itt lenne a második fejezet. Remélem, hogy tetszik
_Invisible_Girl_
Tekintetem az ég felé emeltem, majd szép lassan lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az esőcseppek az arcomra essenek. Az esőt mindig is szerettem. Mindig is a gyönyört jelentette számomra, ugyanis a rosszat elmossa, és helyette sokkal szebb keletkezik. Kár, hogy az emberek problémáival ezt nem tudja megtenni.
- Ma kirúgtak a munka helyemről - suttogom lágy törékeny hangon, ami egy rózsa szirom lehullásához hasonlít a tomboló viharban. Nem lehet hallani, viszont az érzékeny fűlnek hangos gyönyörű dallam.
A szemeim még mindig csukva vannak, azonban Cameron tengerkék tekintetét még így is magamon érzem. Lassan kinyitottam barna íriszeim, és Cameron szemébe néztem. Ezek a kékségek nyugalmat, és boldogságot hoztak ebben a percben. Legszívesebben elvesznék bennük örökre.
- Sajnálom - ejtette ki ajkai közül lassan, és gyönyörűen ezt az egyetlen szót. A hangja olyan volt, mint a lágy szellő, ami éjszakánként a csillagos ég alatt simogassa az arcom. Varázslatos.
Pirosló ajkaim csak egy halvány mosolyra húzom, majd vállat rendítek. Tekintetem ismét az ég felé emelem, miközben halkan gyönyörködök a természet szépségeiben.
- Ha esetleg érdekel tudnék neked munkát szerezni - üti meg ismét a fülem a fiú lágy, és meleg simogató hangja. Tekintetem rá emelem, miközben már teljesen szétáztam, és vártam, hogy ismét beszédre nyissa ajkait. Azonban ő csak tengerkék tekintetével próbált a lelkembe látni.
- Miféle munkát ? - tűrök egy vizes hajtincset a fülem mögé, miközben reménnyel teli barna íriszeimmel kémlelem.
Cameron mintha gondolkozna a tökéletes válaszon, előre - hátra dülöngélt. Sötét, szinte barna vizes tincsei tengerkék szemeibe hullottak, amiket lassú, és gyöngéd mozdulattal félre sepert.
- Szeretsz balettozni ? - szólalt meg végül. Óvatos mosollyal néztem rá, miközben lassan bólintottam, hogy igen szeretek. - Tudod az unoka nővérem anyjának jól jönne a segítség. Most jött pár újonc, és valakiknek velük is kell foglalkozni, mert a nénikémnek erre nincs ideje. Csak éppen a fizetés kevés, és...
- Vállalom ! - vágok azonnal a szavába. Tengerkék íriszei csillogóan néznek rám, miközben hatalmas mancsaival vizes sötét fürtjeibe túr.
- Akkor ha neked jó holnap kezdhetsz is - dugta zsebre kezeit.
Pár percig csendben néztük egymást, miközben az esőcseppek csillogtak a hajamban. Egy gyengéd mozdulattal félre sepertem, hogy ne lógjon a szemembe, majd mosolyra húztam remegő ajkaim.
- Nekem mennem kell, anyám már biztos aggódik - szólalok meg egy idő után.
Cameron, csak megértően bólintott, majd a kapucniját a fejére húzva elindult a másik irányba, amit egy apró vigyorral néztem végig.
•••
Az ajtón belépve megcsapott a tömény alkohol szaga. Anyám a kanapén terpeszkedett, miközben a lelógott kezében egy félig üres üveget tartott. Szőke tincsei izzadtan a homlokára tapadt, és a hányás folt csak úgy díszelgett fehér pólóján.
- Hallottam, hogy kirúgtak a munkahelyedről - szólalt meg halkan, viszont annál határozottabb hangon. Egy gyors mozdulattal felült, viszont ebbe a cselekedetébe bele is szédült, ezért inkább visszafeküdt. Tengerkék szemei félig csukva voltak, miközben cserepes ajkaival próbált rendes szavakat formálni, hasztalanul.
- Jól hallottad - két kezem összekulcsoltam, miközben lilás ajkaim harapdáltam, ami a hidegtől vált ilyenné. Vizes hajam csapzottan hullott a szemeimbe, amit egy óvatos mozdulattal elhúztam onnan.
Anyám lehunyt szemmel feküdt a kanapén, miközben halk nevetést hallatott. Egy szőke hajtincset arrébb húzott, miközben egy izzadság cseppet törölt le az arcáról. Az előző kísérletét megismételve felült, azonban most óvatosabban. Kék tekintetét rám vezette, amiben ismét a tömérdek alkohol csillogott, kezeivel meg intett nekem, hogy menjek oda.
Lassú mozdulattal megindultam anyám felé, azonban mindenem remegett. Eddig még soha nem ütött meg, és úgy érzem, hogy most meg fogja tenni.
- Tudod amikor apáddal megtudtok, hogy terhes vagyok veled nagyon megijedtünk. Nem terveztünk téged, legalábbis akkor még nem. Akkor voltunk végzősök, és apádnak is, meg nekem is az volt az álmunk, hogy fősulira menjünk, csak hát jöttél te - hallatott egy halk nevetést, miközben a nyelve össze akadt beszéd közben.
- Ezzel mire akarsz kilyukadni ? - kérdeztem remegő hangon, miközben pontosan tudtam a választ. Csak ezt anyám cserepes ajkai közül is hallani akartam.
- Arra, hogy ha akkor az apámra hallgatok, és elvetetlek minden jobb lenne. Lenne egy diploma a kezemben, nem ezen a nyomor telepen élnénk, és ami a legfontosabb, hogy az apád is itt lenne. Ő is csak azért lépett le, mert veled kellett folyton foglalkozni. Hogy a kis Elizabeth-nek rendes ruhákat kell venni, és folyton a kis sebeit nyalogatni amit az iskolába szerzett. Tudod lányom szánalmas vagy. Ha elvetetlek mindenkinek sokkal jobb lett volna az élete - mondta pofátlanul ezt az egészet a szemembe. A könnyeimet visszatartva néztem anyára, miközben próbáltam a szívem szilánkjait összekaparni. Azonban azok megszúrtak, aminek köszönhetően újra megvágtam magam. Ez az egész rosszabb, mint ha megütött volna, és ami a legrosszabb, hogy igaza van. Mindenki életét csak tönkre teszem.
Arrébb lépek, miközben nyelek egyet. Egy könny csepp nem bírja magát tartani, és legördül az arcomon, azonban ezt ezer másik követi. Anyámnak mintha most esett volna le, hogy mit mondott lesütötte a szemét, és a tenyerébe temette az arcát.
- Lizzie én nem úgy gondoltam - ejtette ki remegve ajkai közül, miközben utánam nyúlt, azonban én ellöktem a kezét. Hátat fordítva mentem a szobámba, miközben hallottam, hogy anyám a nevemet ordítja, majd hangos zokogásban tőr ki.
•••
Másnap reggel nagy nehezen kinyitottam szemei, miközben a tekintetem a plafonra vezettem. Barna tincseim szanaszét meredeztek a párnán, majd bolyhos szürke takaróm egy egyszerű mozdulattal lerúgtam magamról. Nagy nehezen feltornáztam magam ülő pozícióba, végül felálltam. A gardrób szekrényemből kikaptam az egyenruhám, ami egy fehér pólóból, sötétkék szoknyából, és mellényből állt, meg egy fekete nyakkendőből, majd a fürdő felé csoszogva rendbe szedtem magam. A fürdőt elhagyva a konyha felé vettem az irányt, ahol meglepetésemre anyám is tartózkodott. Szőke haja, rendezett kontyban volt, miközben egy kávét főzött magának. Fehér hosszú ujjú pólója fekete nadrágjába volt dugva, miközben lassan megfordult. Szemeiben megbánás csillogott, és ajkait beszédre formálta, majd becsukta,mert a tökéletes válasz nem jött ki.
- Lizzie - ejtette ki halkan a nevem, úgy, mintha egy törékeny dolgot tartana a kezében, amit bármelyik percben eltörhet. - Annyira sajnálom amit tegnap mondtam. Nem igaz, hogy mindent tönkre tettél. Épp ellenkezőleg ! Te vagy a legjobb dolog, ami az életemben történt. Én tettem tönkre a családunk, a folytonos féltékenykedésemmel, apád is ezért ment el - hallatott egy fájdalmas nevetést, miközben egy könnycsepp gördült le arcáról. - Nem akarlak téged is elveszíteni - suttogta reményteli hangon.
Barna tekintetem hosszasan anyámon tartottam, miközben próbáltam visszatartani a sírást. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Általában két féle részeg ember van : aki mindig hazudik, és aki pont akkor lesz őszinte. Úgy érzem anyám az utóbbi kategóriába tartozik, és amit tegnap mondott azt komolyan is gondolt. Csak most mardossa a bűntudat.
- Mennem kell, elkésem a suliból - túrtam barna hajamba, majd az iskolatáskát a vállamra dobva kiléptem az ajtón, magára hagyva anyámat az összes gondolatával.
Az utcán sétálva a fejem tele volt gondolatokkal. Az eső csendesen esett, bár Londonban ez nem meglepő. A kabátom jobban összehúzva magamon sétáltam tovább, majd hátra fordultam, ugyanis valaki a nevemet kiáltotta.
- Csak, hogy végre hajlandó vagy meghallani kedves Elizabeth - szólt utánam mérgesen egyetlen barátnőm Ashley. Vörös haja, mint mindig most is hullámosan omlott a vállára, az arcán a szeplők rendezetlenül sorakoztak az arcán, ezzel gyerekes hatást keltve, miközben nagy zöld szemeivel engem vizslatott. A sulink egyenruháját me krém színű kabátja takart el.
- Ha nem lennél ilyen halk, akkor meghallottalak volna - fonom össze karjaim, miközben fejcsóválva nézek rá.
- Ha nem lennél állandóan a gondolataidba temetkezve talán hallanál - vágott vissza azonnal.
Nevetve mentem tovább, miközben próbálta Ashley velem tartani a lépést. Sikertelenül.
- Ne legyél már ennyire lassú - néztem nevetve végig az egész szerencsétlenségét.
- Tudod vannak olyan emberek, akik tacskó lábbal születtek - morgolódott az orra alatt, amire csak egy szemforgatást kapott.
Az iskola kapuit átlépve, megcsapott az ismerős érzés, amit mindig érzek, amikor ide beteszem a lábam. Gyomrom görcsbe rándult, miközben diáktársaim megvető pillantását kaptam. Tekintetükből azt lehetett kiolvasni, hogy "semmi keresnivalód itt", és ebben igazuk is volt.
- Hé Ellie nyald már le a cipőmet ! Neked úgy is jól megy mások után takarítani - kiáltotta oda nekünk Noah, mire mindenki nevetésben tőrt ki.
A cipőm orrát pásztáztam, miközben nem mondtam semmit. A folytonos piszkálódást megszoktam anyám miatt, meg, hogy én ide ösztöndíjjal kerültem be, azonban még mindig fáj. Szemeimet a könnyek kezdték el mardosni, azonban nem ajánlatos az egész iskola előtt elsírnom magam. Már így is eléggé kinéznek.
- Ne is törődj velük - vett azonnal védelmébe legjobb barátnőm, miközben a hátamat simította. Itt tőrt el bennem valami. Hatalmas zokogásban törtem ki, azonban nem Noah miatt, hanem a szánalmas életem erre kényszerített. Mostanában mindig sírok, és ebből kezd nagyon elegem lenni.
- Jaj a kis hercegnőnk sírni kezdett - kapta direkt szája elé a kezét Noah megbánást színlelve, ami a többi diáknak igazán mulatságos volt. Kár, hogy én nem éreztem annak.
- Igazán leszállhatnál róla - hallottam meg egy ismerős hangot, ami miatt a szívem kihagyott egy ütemet. Az nem lehet, hogy mind végig idejárt, én meg nem vettem észre. Vagy mégis ?
•••
Itt lenne a második fejezet. Remélem, hogy tetszik
_Invisible_Girl_
Коментарі