Csendben ültek egymás mellett a hajó fedélzetén és hallgatták a hullámok megnyugtató hangját. Olyan sötét volt, hogy a tenger fekete színben pompázott. Jungkook kiskorától kezdve szerette a vizet, az úszás mindig is az éltető eleme volt. Valószínűleg ezért választotta ezt a munkát. Folyamatosan úton volt ugyan, de nem bánta. Senki nem várta otthon, a szülei meghaltak, más rokona nem volt, a szerelmet pedig csak egy visszatartó erőnek érezte. Szabad akart lenni, mindentől és mindenkitől függetlenül élni; és ezt itt meg is tehette.

A mellette helyet foglaló alacsony férfi nagyot sóhajtott. Tele volt a feje kavargó gondolatokkal, hiszen ő felelt a hajón mindenért. Beletúrt hidrogénszőke hajába és megmarkolta vétlen tincseit, mintha azok tehetnének mindenről.

- Még egy hónap és kikötünk Koreában. Haza akarsz menni? - az alacsony férfi mély hangja kellemetlenül hasított bele Jungkook dobhártyájába, megszakítva ezzel a csend adta édes perceket.

- Hová mehetnék? Te tudod a legjobban, hogy ez az otthonom.

-Akkor most is a hajón akarsz maradni?

- Ha nincs ellenedre, akkor igen.

Az ébenfekete hajú férfi fáradt tekintetét a mellette ülőre emelte, ami nem hagyta el a másik figyelmét. Íriszeik egymásba fúródtak és újabb csend állt be közéjük. Ez azonban más volt; tapintható volt a feszültség. Hosszú kínzó percek után a szőke hajú Jungkook vállára tette a kezét, mielőtt megszólalt volna.

- Örömmel tölt el, hogy ennyire lelkes dolgozóm van, de el kellene kezdened a saját életed, Kook.

- Nekem ez az életem.

- Már négy éve ezt hajtogatod, amióta itt vagy. Gazdaggá teszel, de ha nem vagy jól, az egy idő után a munkád rovására megy.

- Szeretem, amit csinálok.

Jungkook finoman levette a mellette ülő tenyerét magáról és minden figyelmét újra a vízre szentelte. Tudta jól, hogy főnöke és egyben legjobb barátja aggódik érte, de unta már, hogy minden egyes lehorgonyzásuk után elhangzik ez a párbeszéd. Nem szerette, ha mások mondták meg, hogy mi lenne a jó neki. Szeretett itt lenni és semmi pénzért sem hagyta volna el ezt a helyet. Nem is tudta pontosan, hogy mikor ért a lába utoljára stabil talajt. Ez azonban nem zavarta és különösebben nem is foglalkoztatta. Dúsgazdag lett a négy év alatt, ugyanis ő keresett itt a legjobban, mégsem tudta elkölteni a pénzét. A számlájára négy éve csak gyűlt a pénz, amiről még csak fogalma sem volt, hogy mennyi pontosan. Nem érdekelte ez sem. Neki célja volt itt, a La' Mour fedélzetén, amit véghez kellett vinnie. Erőssé kellett tennie az embereket, immunissá arra, hogy mások átverjék őket. Ez számított neki, semmi más.

- A következő útra nem jöhetsz velünk. - a szőke hajú hangjából kihallatszott a bánat, ami azonnal feltűnt a fiatalabbnak, de nem ez volt, ami igazán érdekelte.

Ez az egy mondat olyan volt számára, mintha mindenét elvették volna. Mintha egy hosszú, éles kést döftek volna a szívébe és folyamatosan forgatták volna benne. A hirtelen sokktól nem tudott megszólalni, csak ajkait elválasztva bámult az idősebbre, aki nem akart a szemébe nézni. Talán jobban is tette, hiszen Jungkook - miután összeszedte magát - mérhetetlen haragot érzett és képes lett volna egy pillantásával megölni legjobb barátját.

- Yoongi, ezt nem teheted.

- De, megtehetem. - fordult ekkor Yoongi a fiatalabb felé, akin látszott a düh. Az idősebb tisztában volt vele, hogy legjobb alkalmazottja és barátja így fog reagálni, de szem előtt akarta tartani, hogy mi a legjobb Jungkooknak; és határozottan hitte, hogy ez a legjobb döntés.

- Veletek megyek.

- Nem! - szólt rá a fiatalabbra erélyesen Yoongi - Pihenned kell. Az az öt nap pedig édes kevés hozzá. Ha kikötöttünk, öt nap múlva már indulunk is el Koreából és majd' fél év lesz az út. Nem engedhetem meg. Négy éve szinte egy napot sem pihentél.

- Nekem ez a pihenés! Ez ad értelmet az életemnek! Mégis mit csináljak én fél évig egyedül Koreában? - csattant fel a fiatalabb, aki elárulva érezte magát. Azt hitte, hogy Yoongi majd megérti őt és nem hagyja magára. Úgy látszik tévedett, de nem engedte meg a büszkesége, hogy ilyen hamar feladja. Ő ennél sokkal kitartóbb volt. - Ne vedd el tőlem azt az egy dolgot, amihez értek!

- Koreában is vannak host klubok. Feltalálod magad arra a kis időre.

- De én itt szeretem ezt csinálni! Ha annyira azt akarod, hogy pihenjek, akkor ne adj egy hétig kuncsaftot. Nekem az is jó, elleszek.

- Nem csak ezzel van gond. Panaszkodik a többi host, hogy ők mindig csak a te árnyékodban vannak. Nem akarom elveszíteni az embereimet.

- Én kiteszek legalább tíz emberedet. Ha engem itt hagysz, akkor az olyan, mintha annyit veszítenél egyszerre.

- Nem igaz, hogy ennyire makacs vagy. Miért nem tudsz csak fél évre elmenni?

- Már elmondtam. Nem fogom jártatni zöbbet a számat.

Yoongi gondterhelten sóhajtott fel újra. Ebben a gesztusban minden gondja és bánata benne volt, ami éppen nyomasztotta őt. Nem akarta elküldeni a legjobb emberét, de a többit sem szerette volna elveszíteni. Jungkook akármennyire jó, nem bírná el egyedül ezt a terhet, amit itt húszan csinálnak. Ha itt marad, legalább hatan elmennek. Ha lelép, sokat bukik, de fél év múlva újra visszatérne, és akkor behozná azt a kiesést. Nem akarta egyiket sem meglépni, ezért folyamatosan azon kattogott, hogy hogyan oldja meg a helyzetet. Volt egy merész ötlete, de ahhoz dús gazdag embernek kellene kizárólag csak Jungkookot kérnie. Hosszas hallgatás és sok gondolkodás után Yoongi felállt a padról, ezzel teljesen felkeltve a kétségbeesett fiatal figyelmét.

- Van egy lehetőség, ami talán mindenkinek jó lenne. Maradjunk annyiban, hogy megpróbálom elintézni és ha sikerül, felvázolom a helyzetet.

- Mondd el most. Tudni akarom.

- Majd ha eljön az ideje. Nem sok esélyt látok rá, ezért még van egy hónapod arra, hogy megbarátkozz a gondolattal; nem jössz velünk a következő útra.

Mielőtt Jungkook szólni tudott volna, Yoongi sarkon fordult és faképnél hagyta a fiatalabbat. Jungkook szinte fel tudott volna robbanni. Úgy érezte, hogy cserben hagyták őt a hostok és Yoongi is. Ezt azonban nem engedhette meg magának. Rápillantott a bal csuklóján lévő Rolex órájára, amit még Yoongitól kapott a jó munkájáért. Öt perc múlva kellett találkoznia az újabb kuncsafttal, akit a kedvencei közé sorolt akkor. Mély levegőt vett, kihúzta magát és határozott léptekkel indult meg az étterem felé. Útközben próbálta kiüríteni elméjét, hogy teljesen a munkájára tudjon fókuszálni és csak reménykedni tudott abban, hogy nem kell elhagynia az egyetlen helyet, ahol igazán otthon érzi magát.