Ez a név jelenik meg minden álmomban. Amikor felkelek, minden reggel ez az első szó, ami eszembe jut.
Utána olvastam már nem is egyszer. Sokszor lyukadtam ki a "lélektárs", "reinkarnálódó szerelem" kifejezéseknél.

Nem tudom megmagyarázni, de egyiket sem érzem valósnak, mintha valami sokkal többről lenne szó mintha, ami valójában történik egy ennél sokkal több, sokkal mélyebb dolog lenne.

Sétálok a suli felé, ismét csak ezen gondolkodom. Vajon ki lehet? Vajon merre lehet? Vajon csak beképzelem az egészet?
Ez az utolsó évem.
3 évvel korábban azt hittem, hogy majd felsőközépben megismerkedem vele, mint a sorozatokban, animékben szoktak. Senki. A közelemben senkit nem ismertem, akinél éreztem volna, hogy Ő az...

Tanórákon még most is szivatnak minket, pedig ez az év és megszabadulnak tőlünk, nem tudnának inkább segíteni benne? Minél hamarabb eltűnhetnénk innen... Túl jó lenne.
Odafigyelés helyett inkább bámulom az eget, ahogyan már régóta folyamatosan teszem.

Vége a napnak.

Sétaút haza.

Otthoni jópofizás. Lecke kész.

Séta suliba.

Ég bámulás.

Séta haza.

Jópofi.

Séta suliba.

Elegem van ebből! Beledúrok, félhosszú hajamba. Reflex, amit a sorozatok ragasztottak rám.
Letérek a szokásos útról, a szokások unalmas útjáról, jöjjön valami felfedezetlen.

Most balra fordulok, arra úgy sem voltam még, vagyis... de, ismerős. Biztos voltam erre csak már nagyon régen.
Azt hiszem arra van egy híd. Kezd rémleni, hogy kicsiként sokat bicajozhattam arra. Jó volt leülni és bámulni a folyót. Jó lesz az a hely.

Séta közben lejátszódik egy jelenet a fejemben: Jisung épp le akar ugrani a hídról. Csak a hátát látom, de érzem, hogy megtaláltam. Ő az. Nem veszíthetem el! Hiszen végre megtaláltam, nem szabad elengednem! -Jisuung! -kiáltom hosszan a nevét, de késő. Meg se hallotta, ugrott.
Annyira valósnak érzem. Bennem van a fájdalom. Elkezdek futni. Futok egészen a hídig, majdnem kiköpöm a tüdőm mire oda is érek.

Semmi.

Senki.

Az egész környék ugyanolyan kihalt, unalmas, mint mindenhol, mint mindig.
A madarak csicseregnek, a szél fújja az ágakat.

Ennyi.

Odamegyek a hídhoz, körbenézek. Szintén senki sincs itt.

Felmegyek rá. Rádőlök a korlátra.

Ismét csak Jisung jár a fejemben. Vajon hol van? Vajon jól van?
Vajon ki Ő?
Vajon... létezik egyáltalán?

Rászorítok a korlátra. Úgy se létezik... nincs sehol. Csak a fejemben. Megőrültem... biztosan megőrültem.
Kihajolok derékig.
Sehol nem fogom megtalálni. Halucinálok is. Bezáratnak majd. Ha keresném se tudom merre kellene kezdenem.
Felléppek egyik lábbal.
Nem érdekel rajta kívül semmi-, senki más. Ő volt eddig az életem -másik lábbal is-, ezután is csak ő lesz. Jisung -kissé előrehajolok-...Jisung... Ji-MINHOOO!!
Ez a hang! Ez az érzés! Ő az!
Megfordulok, de megcsúszok és leesek. Lelkem szomorú. Betelít a szomorúság, de vége.
Jisung az életem értelme, ha megszerzem, többé nincs miért élnem.
Nem tudok megmoccanni a döbbenettől, nem kapok levegőt. Elnyelt a víz, süllyedek.
Egy mosoly terül el az arcomon: megérte!