Вірші
Üresség
Ürességet éreztem. Nem tudtam örülni, se mosolyogni. Éjszaka elsírtam magam, de nem tudtam mitől. Mintha eltűnt volna a lelkem. Éltem, de csak a testem. Iskola után leültem tanulni, megírtam a leckém, felvettem a fejhallgatót és csak feküdtem. A zene se érdekelt. Nem gondolkodtam semmin, csak néha azon, hogy miért van ez. A barátaim mérgesek lettek rám, mert azt hitték, megsértődtem rájuk. Nem hitték el, mikor mondtam, hogy nem. A családom is észrevette, de mikor kérdezték, hogy mi a baj, csak azt mondtam semmi. Igaz volt. Nem volt konkrét bajom, de úgy éreztem, haldoklom. Szép lassan, de fel fog emészteni. A fiú, akibe szerelmes voltam, ha rám írt, már nem érdekelt annyira. Válaszoltam valamit, de ennyi. A napsütés nem esett jól. Az esőben viszont kint álltam, amíg tetőtől talpig vizes nem lettem. Semmi sem kötött le. Már tanulni sem tudtam, mert nem tudtam odafigyelni. Sokat voltam beteg. Már a régen kedvenceim közé tartozó animéktől is hányingerem lett. Nem tudtam érezni. Nem tudtam boldog lenni. Már teljesen magamba zárkóztam és senki nem beszélt velem. Már a családom is feladta. Habár régen nagy evő voltam, most semmi sem ment le a torkomon. Késő éjszaka is fent voltam, de korán felkeltem. Nem voltam álmos. Vagy csak nem érdekelt. Már a tusoláshoz használt víz hőmérsékletét sem éreztem. Tudtam, hogy már nincs visszaút. Pár hónapig még bírtam. Most itt állok annál a dombnál, ahol kiskoromban oly sokszor megfordultam. A domb tetején volt pár fa, nem sokkal messzebb, pedig vonatsinek húzódtak. Mindenkinek írtam egy levelet. Felmásztam arra a fára, ahonnan régen kémleltem az eget, hátha láthatok madarakat. A kötél egyik végét az ágra rögzítettem, a másik végét pedig a nyakamon szorítottam össze. Vettem egy mély levegőt és utolsó erőmmel, még szívből elmosolyodtam, mielőtt leugrottam.
A levelekben ez állt:
Elromlottam
3
0
420
