□  Jasmine □



Már nem számolom, hogy ez hányadik tű amit a kukába dobok ma. Nem számolom mert felesleges. Tudom, hogy a város legkedveltebb tetoválója vagyok. Ez nem nagyképűség csak büszkeség.
Büszke vagyok arra, hogy hova jutottam, tekintve, hogy honnan indultam.

Már késő délután van és csak én vagyok a szalonban. Ez sajnos nem az én fantasztikus munkamorálomnak köszönhető hanem inkább annak, hogy mint látszik is nincsen magánéletem. Éppen azon gondolkodom, hogy haza megyek mikor hallom, hogy az ajtó feletti kis aranycsengettyű megszólal. Ugyan már öt év is eltelt azóta de a hangjára még mindig összerezzenek és fájdalommal tölt el. Sokáig ez a hang és ez a fájdalom visszhangzott csak bennem miután elvesztettem azt aki a legfontosabb és az egyetlen volt a számomra. De ez a reakció sajnos nem befolyásolható. 

- Mindjárt megyek! - kiabálok előre a bejárathoz csak még kell egy kis idő, hogy előszedjem a steril és bontatlan eszközöket az új vendégnek. 

Azt hittem már semmi sem lephet meg ám amikor a legszélesebb mosolyommal  előre sétálok és meglátom, hogy ki érkezett a szalonba, akkor már tudom, hogy ez az elméletem megdőlt és az a bizonyos mosoly hirtelen az arcomra is fagy. Egy körülbelül hat- hét év körüli kisfiú ült az egyik széken ami a várakozóknak van odatéve. Nem tudom, hogy mit is mondhatnék neki vagy, hogy egyáltalán hogyan kerül ide ezért a legkézenfekvőbb kérdést teszem fel neki. 

- Szia. Eltévedtél? - próbálom minél kedvesebben előadni de én is tudom hogyan nézhet ki ez a helyzet egy ekkora gyereknek. Azonban az javít a tényen, hogy saját magamat nem nevezném azonban ijesztőnek mert a hosszú szőke hajam a hátam közepéig ér és mások azt szokták mondani, hogy barátságosnak tűnő mogyoró barna szemem van. Kedvesen mosolygok rá miközben várom, hogy válaszoljon de még elég bizonytalannak néz ki. Furcsa hely ez egy kisgyereknek. 

- Szia. - még egyszer körbevezeti a tekintetét mindenen majd megállapodik rajtam - Nem tévedtem el. Apukám azt mondta, hogy ez egy tetováló szalon. Vagy rosszul tudta? - a reménykedő hangjától legszívesebben sírva fakadnék pedig nem igazán vagyok egy érzelgős típus. 

- De igen. Jól mondta apukád. Ez tényleg egy tetováló szalon. De te mit keresel itt? És hol vannak a szüleid? - még mindig alig tudom feldolgozni a jelenlétét. Itt.

- Az apukám dolgozik. Az anyukám pedig meghalt mikor születtem. Mikor a nagymamámat kérdeztem, hogy hogyan emlékezhetek rá majd örökké, akkor Ő azt mondta, hogy a szívemben mindig bennem fog élni. Nagyon hiányzik nekem. A mama azt is mondta, hogy akit a szívünkbe vésünk az mindig mellettünk marad és mindig az emlékeinkben fog élni. Aztán apukámat is megkérdeztem, hogy mi az a tetoválás és Ő azt mondta, hogy ilyenkor az ember bőrére vésnek egy mintát vagy nevet és azt már soha nem lehet majd onnan leszedni. Ezért szeretném ha csinálnál nekem egy tetoválást az anyukámról. Szeretném ha a szívembe vésnéd, hogy soha ne felejthessem el. - olyan határozottan és magabiztosan kért meg erre, hogy könnybe lábadtak a szemeim. Nem tudtam mit tegyek vagy mondjak neki. Teljesen összetörtem a vallomásától. 

Hogy mondod el egy kisgyereknek, hogy a tetoválás nem erről szól? Vagy, hogy mondod el neki, hogy a szívébe nem vésheted és, hogy bármennyire is szeretnéd de az emléke idővel elhalványul? Nem tudtam mit tenni ezért pontosan azt mondtam neki amit nekem is mondtak öt évvel ezelőtt. 

- Nem csak a tetoválás által maradhat meg benned valaki emléke. Sokat segít ha beszélsz róla. Ha bármikor beszélgetni szeretnél, én itt vagyok neked. Tudod, hogy hol találsz meg.


Ezekután pedig teljesen megváltozott az életem...