□  Nathan □





- Apa itt a nagyi. Indulok. - kiabál be a dolgozó szobába a kisfiam és egy hangos 'Szia' után már csak az ajtó csapódást hallom. 

A napokban szinte semmit nem tudok normálisan csinálni. Nem tudok enni, aludni és a fiammal sem foglalkozni. Egyszerűen semmi erőm hozzá. Amióta megkaptam már harmadszor ezt az átkozott levelet azt sem tudom mit kezdjek magammal. Már rettenetesen bánom, hogy annak idején elcsavarta a fejemet egy nő és emiatt most veszélyeztetve van a fiam és a közöttem lévő kapcsolat. 
De most már van valamim ami régen nem volt: Pénzem és hatalmam. Ez teszi lehetővé, hogy mindent elérjek amit csak akarok. 
Azonban így is közénk tud állni hiába van minden elérhető közelségben de nem hagyom, hogy a fiam elveszítse az apját azért mert régen hozott egy rossz döntést egy ostoba ribanc miatt. Mindent el fogok követni, hogy érezze itt vagyok neki. 

A telefonom hangos csörgése zavar fel a tervezgetésből. Mikor ránézek látom, hogy csak a titkárnőm keres. De mivel tudom ,hogy nem szokott csak úgy minden ok nélkül hívni ezért felveszem a telefont neki.

- Igen Elizabeth? - kérdezem kissé nyersebben mint szeretném de ez is csak azt bizonyítja, hogy mennyire gyűlölöm ha megzavarnak abban amit éppen csinálok. 

- Elnézést a zavarásért uram de egy bizonyos Alice Medsen keresi Önt és azt állítja, hogy az ügye nem tűr további halasztást. - mondja a nevet félve Elizabeth és sajnos nem is alaptalanul retteg ugyanis ennek a névnek már csak az említése is olyan hatással van rám, hogy legszívesebben felégetnék magam körül mindent olyan hatalmas a dühöm.

- Mondja neki, hogy nem érek rá foglalkozni vele sem most, sem máskor. - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon

- Már mondtam neki uram, de azt állítja, hogy előbb- utóbb úgyis be kell jönnie az irodába és Ő addig nem megy el innen amíg nem beszélt magával. 

- Fenyegesse meg, hogy kidobatja a biztonságiakkal. - hihetetlen ez a szipirtyó

- Megtettem, de azt mondta, hogy Ön bizonyára nem szeretne ekkora botrányt kirobbantani mert ha kidobatja azonnal a sajtóhoz fordul. - hallom ahogyan ropog a telefonom a kezemben mert már nem vagyok ura a tetteimnek.

- Azonnal ott vagyok. - köszönés nélkül teszem le és indulok meg az irodám felé. 

Utálom a levakarhatatlan embereket. Én ügyvéd vagyok az istenért. Ha valamit tudok akkor az bizony a tárgyalás. Ha máshogy nem megy akkor szembe nézek vele és tárgyalni fogunk. Pedig már átkozom a napot mikor megismertem. Azt hittem  mikor elment akkor egy életre megszabadultam tőle, de úgy látszik nem volt ekkora szerencsém. A sors szándékosan büntet engem csak azt nem tudom miért. 
Az egész életem megváltozott mikor Ő úgy döntött, hogy lelép mert 6 hónapnál többet nem bírt anya lenni és ott maradtam egy fél éves kisfiúval a karomban, egyedül, pénz nélkül. Mit tehettem volna? Azonnal belevágtam, hogy folytathassam az annak idején abbahagyott ügyvédi tanulmányaimat és éjt nap alá téve güriztem, hogy olyan színvonalat érhessek el ami már jómódnak mondható. Nem akartam gazdag lenni, de befutottam mint ügyvéd mert jó kapcsolataim voltak és nem féltem elfogadni azoknak a segítségét akik sajnálatból tették. Ezért vagyok ma ott ahol, mert ismerem a gyengeségeimet amiből szerencsére mára már nincsen sok, csak a kisfiam.

Ennél dühösebb már nem is lehetnék mikor néma csendben, gyilkos tekintettel az irodámba lépek. Azonnal a tárgyaló terembe lépek ahol tudom ,hogy már a leggyűlöltebb nő vár rám. Csak egy mondatom van hozzá de az mindent elárul.

- Nem kapod meg a fiamat!