□  Nathan  □





Nem tudom, hogy a döbbent vagy a dühös szó jutna-e előbb eszembe amikor a szemeibe nézek és Ő határozottan néz vissza rám. 

- Talán esetleg beszélhetnénk róla. Több levelet is küldtem de egyikre sem... - olyan kétségbeesetten mondja mintha komolyan gondolná de engem már nem tud megtéveszteni. Ezért is szakítom félbe a teljesen érdektelen mondandóját.

- Egyikre sem válaszoltam? Talán oka volt neki! - nem tudom mikor szakad el az a bizonyos cérna de szerintem Ő sem szeretne addigra már egy helyiségben tartózkodni velem.

- Kérlek. - az a könyörgő pillantás... amiért régen a csillagokat lehoztam volna neki az égről. Mennyi minden megváltozott azóta. Vajon régen is ott volt mögötte az az aljas csillogás és csak én nem vettem észre? Biztosan így volt - Csak meg szeretném beszélni. 

- Beszélni szeretnél? - kérdezem mire Ő egy bólintással felel - Rendben akkor beszéljünk. Miről szeretnél? Talán arról, hogy Sam még nem volt fél éves sem mikor úgy döntöttél, hogy neked túl sok az anyaság és inkább leléptél az aktuális múzsáddal? - Még mindig emlékszem milyen dühös, csalódott és szomorú voltam mikor megtudtam, hogy lelépett az akkori modelljével akit festegetett. Ma már nem ezt érzem. Ma már csak dühös vagyok rá amiért képes volt ezt megtenni. Na meg persze mélységesen lenézem - Vagy beszéljünk arról, hogy eljegyzési gyűrűvel az ujjadon tűntél el egy idegen férfival miközben én mindent megtettem, hogy mindent előteremtsek magunknak? - A teljes igazság valójában az, hogy miután Ő elment még többet küzdöttem, hogy a fiamnak mindent megadhassak. Hogy pótolhassam egy szülőjeként, mindkettőt. Valóban kevés időm jut rá mostanság de ez sem fog örökké tartani. Muszáj, hogy bebiztosítsam magunkat és utána minden visszatérhet a régi kerékvágásba - Vagy inkább arról szeretnél, hogy volt pofád a fiam születésnapjára küldeni képeslapot amibe pénzért kuncsorogsz? Undorító vagy. - a nézésemmel csak nyomatékosítom a mondandómat és egy kevés elégedettséggel tölt el, hogy látom csillogni a könnyeket a szemében - De tudod mit? Beszéljünk! Mi lett a pasiddal? Miért akarsz közös felügyeleti jogot? Mire akarod használni a fiamat? - legszívesebben ordítanék és mindent földhöz vágnék de nem teszem meg. Csendben nézek azokba a rikító kék szemekbe amikért egykor bármit megtettem volna csak azt láthassam, hogy a boldogságtól csillognak. De ez nem most van.

A múlt néha még mindig felüti a mocskos fejét. Ahogyan azt most is látom itt magam előtt. 

Együtt jártunk egyetemre. Ott ismertem meg. Halálosan beleszerettem, Ő pedig nem volt hülye. Kihasználta amit kaphatott az élettől. Csak a tökéletes számításaiba becsúszott egy hiba. Egy terhesség, egy gyerek. Elhagyta Őt, elhagyott engem. Akkor még nem volt sem pénzem, sem hatalmam ahhoz, hogy papírt írathassak alá vele arról, hogy mondjon le teljesen a fiamról. Akkor még nem volt, de most már van. 
A poklot is megjárnám azért, hogy a fiam szeretetben és nyugalomban nőhessen fel. Ehhez a nyugalomhoz pedig arra van szüksége, hogy az anyja többet ne hagyhassa el amikor új pasit talál magának. 
Igen. Azt mondtam a fiamnak, hogy az édesanyja meghalt. De mit kellett volna tennem? Valljam be neki, hogy egy ilyen mocskos nőszemély az anyja akinek fontosabb a pénz mint Ő?! Azt már nem. A fiam lelkivilága nem törhet össze emiatt a nő miatt. 

- Mondd mi kell! Pénz? Adok! De cserébe többet sosem jöhetsz még csak a városba sem! - tudnia kell, hogy komolyan gondolom. Mert lehet, hogy Ő már egyszer átvert de még egyszer nem fogom hagyni. 

- Harcot akarsz? Ám legyen! Nem mondok le a gyerekről amíg ki nem találod, hogy miért jöttem! - jelenti ki határozottan majd feláll és távozik. Meglepett. Nem ezt vártam tőle. Azt hittem megfutamodik. 



Élvezettel fogom kicsinálni. Mert megérdemli... Minden gyűlöletet megérdemel amit tőlem kapni fog! 
Nehezen bocsájtok meg, már ha éppen megbocsájtok. De neki ettől nem kell félnie.