□ Jasmine □





Furcsa, hogy minden délután egy kisfiúval beszélgetek az üzletben. 

De ne rohanjunk ennyire előre. Kezdem az elején. A múltkori távozása után egyszerűen kíváncsi lettem rá, hogy ki is Ő de nem akartam megrémíteni ezért hagytam, hogy maga hozza meg a döntéseit és úgy látogasson el hozzám ahogyan szeretne. Ezért Ő minden délután pontosan ugyanakkor megjelent a szalonban. Hihetetlen de egy idő után már én is egyre jobban vártam ezeket a találkozókat. 

A szalonban pedig - mivel én vagyok a főnök úgy döntöttem- új szabályok lépnek életbe. Minden munkatársamnak a munkaidejét lerövidítettem azaz mindenki csak délután négyig dolgozik. Pontosan azért mert addigra rendet tudok tenni és szinte percre pontosan ötkor toppan be hozzám a legújabb kis barátom. 

- Jasmine? - kérdezi reménykedve miközben éppen a holnapi vendégkört tanulmányozom, de erre a hangsúlyra én is felemelem a fejemet és ránézek. 

- Igen Samuel? 

- Szerinted nekem valamikor még lehet anyukám? - olyan sokszor esett már szó az anya témáról, hogy gyanakodok  valami más is van a háttérben nem csak a hiány érzet. 

- Miért szeretnéd ha lenne egy anyukád? 

- Mert az iskolába minden osztálytársamnak van. Még ha a szüleik el is váltak de akkor is értük jönnek az iskolához és szeretik Őket. - szóval itt van a kutya elásva

- Ugye tudod te is Szívem, hogy ha lenne is anyukád akkor az a mostoha anyukád lenne csak? És nem minden mostoha anya kedves ám. Nézd csak meg a meséket. Melyik hercegnőnek volt kedves új anyukája? Egyiknek sem. 

- De attól még nem reménytelen. - olyan komolyan mondja mint egy felnőtt. Nagyon megsajnálom hiszen Ő csak egy kis gyerek aki kicsivel több szeretetre vágyik mint amit jelenleg kap. Meg tudom érteni. Tudom milyen kevés szeretettel felnőni. Nekem legalább volt valaki aki éreztette velem, hogy nélkülözhetetlen vagyok neki még ha rajta kívül nem is volt senkim. De neki nincsen. Ahogy a beszélgetéseinkből kitűnik az apukája rengeteget dolgozik, Őt pedig sokszor csak egy gyerek megőrzőbe teszi, hogy addig is tanuljon míg érte nem tud jönni. Úgy szokott eljönni hozzám, hogy azt mondja  az osztálytársához megy a szomszédba. Én viszont egyáltalán nem bánom, hogy minden délutánomból egy órát Őrá kell fordítanom. 

- Igazad van. Nem reménytelen. - hogy is mondhatnék mást? Vétek lenne a gyermeki álmait lerombolni. Nem ismerem régóta de az kívánom neki, hogy boldog legyen és ha ezzel hozzátudok járulni a boldogságához akkor bizony nem én leszek az aki elmondja neki, hogy kedves mostohák nem léteznek. Nagyon okos kisfiú. Okosabb és érettebb a koránál szóval tudom, hogy úgy is rá fog jönni hamar erre a szomorú igazságra. - Lehet, hogy ideje lenne visszaindulnod. Nehogy lebukj, hogy hova szöksz el. 

- Hidd el nem veszi észre senki sem. - a szemében ülő szomorúság számomra olyan mintha tükörbe néznék. 

- Holnap is itt leszek. - mondom ki azt amit búcsúként szoktam minden nap. Erre halványan elmosolyodik, bólint mint aki pontosan ezt a mondatot várta tőlem, integet és kilép az üzletből. 

Leoltom a villanyokat, bezárom az üzletet és ugyan csak egy saroknyit sétál, hogy visszajusson oda ahonnan elindul hozzám de azért olyan távolságból, hogy ne vegyen észre, követem. Minden délután követem, még akkor is ha számomra ez egy nagy kerülő. Nem akarom, hogy baja essen. Mikor látom, hogy épségben visszaérkezett oda ahonnan elindult, akkor sétálok még három saroknyit, hogy haza juthassak. 

Belépek az ajtón és azonnal a hálószobába megyek. Kinyitom a szekrényajtót amin egy tükör van és annak a sarkán egy fénykép. A mutató ujjammal végig simítok az arcon ami tökéletes mása volt az enyémnek.

- Nagyon hiányzol Hailey. - suttogom az üres sötétségbe.  

Egy könnycsepp folyik végig az arcomon míg megesküszöm magamnak arra, hogy ezentúl megpróbálok jobb ember lenni. Jobb mint amilyen eddig voltam. Jobb, hogy legalább egy szeretet hiányos kisgyereken segíthessek...
Ha már magamon nem tudtam.