Ez egy gyönyörű napsütéses nap volt. Nem volt felhőmentes az ég de pont ettől olyan tökéletes. Egy ilyen napsütötte nap a természetben mindenkit felvidít. De engem eggyátalán nem vidított fel a jó idő és semennyire sem voltam boldog.
Nem, én egy kisebb bokorba hulattam könnyeim. Nagyon szomorú és magányos voltam. Igazából már hozzászoktam az egyedülléthez, soha senki nem akart velem játszani. Mindig azt mondták hogy fura, vagy ronda vagyok. Voltak akik féltek tőlem. Rettentő sokat csúfoltak. Ennen mindnek a szemem az oka. Az eggyik narancs színben a másik kék színben ragyogott. Utáltam hogy külömbözöm a többiektől.
Bár volt hogy nem csak szavakkal bántottak. Egyszer, nem is olyan régen három fiú nekem esett. Egy hasonló bokor mögött vertek össze, mint ez. Ütöttek, rúgtak míg el nem ájultam, aztán persze otthagytak. Eltörték az orrom, ami amúgy már renbe jött, plussz tele voltam lila foltokkal. Nem mondtam el senkinek, nem félelemből, csak nem tartottam olyan szörnyű tettnek. Lehet hogy olyan rondának mint én nem lenne szabad élnie.
E miatt a gondolat miatt csak még hangosabb zokogásba kezdtem.
Nem tudom hány órája sírok itt a bokorban de egyszer csak meghalottam egy  hangot.
- Miért sírsz?- szólt a hang a hátam mögül. Én nem válaszoltam csak még jobban átkarolt térdeimbe fúrtam fejem és tovább sírtam.
Majd meghalottam hogy néhány vékonyabb ág megreccsen. Majd levelek susogtak, és lépteit is meghalottam. Nem néztem rá. Féltem ránézni mert akkor meglátja az ocsmány szemeim. Azután meg ki tudja hogy mit tesz velem.
- Szia!- hangja úgy csengett mint valami szép dallam.- Mit csinálsz itt egyedül?- erre a kérdésére sem adtam választ, bár már nem sírtam annyira.
Egy ideig csendben maradt, már azt hittem hogy elment de....
- Miért nem válaszolsz?- próbálkozott tovább szórabírásommal.

Egy ideig még próbálkozott rávenni a beszédre de én meg sem mukkantam, csak csönben ültem felhúzott és átkarolt lábakkal. Viszont egy idő után feladta. Azt mondta hogy ha nem válaszolok elmegy. Halottam hogy feláll majd tesz egy lépést. Én akaratlanul is megszólaltam.
- Neh... ha..hahgyh ..itth..kéhlek.hk!(ne haggy itt kérlek)- sírtam el magam újból- Behszélekh csh.. akh.. neh..ha.haggyh itth...kéh..ké..kérlekh !(beszélek csak ne haggy itt kérlek)- dadogtam alig érthetöen de szerintem megértette mert csönd állt be. Nem halottam az ágakat, a leveleket, a lépteket, csak a madarakat. De azok viszont gyönyörűen daloltak. Egy meleg kéz a hátmra simít. Kissé megugrok, de sírásom csillapodik. Lassan cirógatni kezd én meg csak szipogok, egyre halkabban.
Még így voltunk egy ideig majd mikor már, nagyjából lenyugodtam es abba hagytam a sírást, megszólalt:
- Nem megyek el. Itt maradok veled ha akarod.- mondta csilindgelő hangján. Én alig láthatóan bólintottam.- Akkor itt maradok veled- válaszábol ítélve látta bólintásom. Egy nagy kő esett le szívemről válaszát hallva. De tudtam, amint kinyitom a szemem meggondolja magát. De gondoskodok róla hogy ez ne így legyen. Csukva tartom szemem amíg lehet.
- Jól vagy?- megint bólintottam egy aprót.- Biztos?- megint bólintás, bár már egy kissé bátrabb.
Megint nem szólalt meg egy ideig, de az után folytatta.
- Miért vagy itt egyedül és sírdogálsz egy bokorban?- oly annyira aggódó volt hangja hogy válaszoltam.
- Mert..csúfolnak ésh..elkergetnek engem.- válaszomnál néhol elcsuklott hangom.
-De miért?- folytatta kérdezősködését. Erre már nem válaszoltam. Eltűnődtem, vajon milyen sokáig tudom csukva tartani szemeim. Az biztos hogy nem örökre. Szóval gondoltam történje aminek történnie kell és kinyitom a szemem. Minden bátorságom összeszedtem majd egy mély levedő után kinyitottam szemem, és rá néztem. Megdöbbentség ült ki arcára, tudom mi jön ez után. Elfordúltam és inkébb újra becsuktam szemem.
- Most már tudod.- motyogtam. Vártam megvető és ocsmány szavait melyem úgy hatolnak lelkembe mint ezernyi tőr, de ez nem érkezett meg.
- Gyönyörű vagy!- nem mertem hinni két fülemnek. Ezt még soha senki nem mondta nekem. Nem halottam gúnyt vagy megvetést hangjában csak döbbenetet és őszinteséget.
- Tessék?- visszafordultam hozzá és rá néztem. Tulajdonképpen észre se vettem hogy így cselekszem, csak mikor már őt néztem. Egy barna hajú és barna szemű, körübelül velem egy idős, fiú volt. Kék rövidnadrágot és egy fehér pólót viselt. Barna szemeiben már nem döbbenetet láttam, hanem kedvességet. E mellé társult kisebb mosolyra húzott ajkai.
- Azt mondtam gyönyörű vagy.-szívem olyan meglegség járta át akkor, mint még soha. Most én bámultam őt megdöbbenve. Hihetetlen hogy ezt mondta. Nem hiszem el. Ez túl szép hogy igaz legyen.

Pedig a fiú akkor és ott, igazat mondott.