Iszonyatosan fáradt voltam, amikor reggel hazaértem a bárból, és ahelyett, hogy az ágyamban,- ami igazából csak egy régi, kiálló rugókkal teli matrac volt -, fekhettem volna, kisöcsém elkezdett nyavajogni, hogy mennyire éhes. Így más választás nélkül, illetve jó gondviselő lévén álmosan megindultam a régi gáztűzhelyhez, hogy azt begyújtsam, és egy adagra való, borsó levest készítetsem, hogy legyen mit ennie, és végre aludni is tudjak egy kicsit. Iszonyatosan nehéz. Nehéz, hogy egyszerre két munkám van, hogy csak én keresek, hogy nekem kell a házimunkát, és a csekkeket is fizetni. Hogy nem érzem az apai támogatást, vagy az anyai szeretetet. Édesanyám jó lelkű asszony volt, igaz, nem sokáig láthattam ragyogó mosolyát, de a retinámba égett, amikor egy apró görbületet láthattam az arcán, számomra neki volt a legszebb mosolya a világon. Ő, amikor az öcsémet hozta napvilágra, elhunyt. Édesapám mindig is erős férfi volt, egy ideig a már három főből álló családunkat is próbálta eltartani, de egy csúnya betegség miatt ő is életét vesztette. Talán, ha tizennégy éves lehettem, amikor Jun hivatalos gyámjává váltam. Mivel itt nincs olyan, hogy kormány, törvény, hivatal, papírok, hanem minden illegálba megy, így nem is teljesen vagyok a hivatalos gondviselője. Viszont az öcsém, tehát nekem kell a gondját viselnem, bár kötelességemnek is érzem. Elkészítetem Jun-nak pluszban az iskolai reggelijét, majd amíg ő evett, a tankönyveit beraktam a táskájába. Ha már nekem nem lehettek normális iskolai eredményemeim és problémamentes életem, legalább neki meglegyen mindene, amire csak vágyik, én pedig igyekszem teljesíteni őket, amennyire csak tudom. Teljesen felesleges lenne azt mondogatni, hogy a nap ragyogóan sütött, hiszen az égboltot teljesen beborító vörösség a napsugarak kis esélyét is akadályozta a ragyogásuknak. Keserű mosoly terült el alapjáraton hegekkel teli arcomon, melyet a sok törött pohár okozott a bárban. Nem okozott világfájdalmat, hiszen rengeteg ehhez hasonló tarkította a testemet. Sosem voltam nyápic, de a számat sose nyitottam ki, inkább csendben maradtam, nem akartam elveszíteni az egyetlen „jól” fizető állásomat. Egy ember miatt. Park Jun. Totál az én hasonmásom, csak kicsibe. Sürgetve a kisebbet indultunk meg az iskolája felé, aki feszengve sétált mellettem. A mai világban már azt se lehet tudni melyik sarkon késelnek meg, vagy erőszakolnak meg, ha nagyon nagy vágyuk van az ölésre kínoznak meg, vagy lőnek fejbe. Veszélyes, mégis több százanezren lakunk ebben a városban, a bérgyilkosok örömére. Hihetetlen, hogy valaki azért kap pénzt, hogy embert öljön.

Kapkodva mentem kis lakásunk irányába, hogy a nap második munkaidejét elkezdjem. Nem szerettem ezt az életet. Hogy akik tehetősebbek, azok szinte félelem nélkül járkálhattak az utcán, ha csak nem tettek valamit, ami okot adott arra, hogy megöljék. Viszont mi, akiknek null-huszonnégyben dolgozniuk kell azért, hogy a megélhetőséget biztosíthassuk családunknak, vagy annak még élő tagjainak. Borzalmas volt, hogy mindig attól kellett tartanod, hogy mikor rabolnak el, ezért mented mindenhol a picsádat, bármikor meglátsz egy ilyen helyzetet. Sürgetetten nyitottam ki az ajtót, majd elindultam a gitáromért, amit a tokjába tettem, és a hátamra helyezve indultam meg ismét kifelé, hogy elkezdjem a legszeretettebb munkámat. Utcán zenélek, illetve egy bárban dolgozok. Kifáraszt a kettő egyhuzamban, de muszáj. Nem ülhetek egésznap itthon mint Kim Seokjin, aki rendszeres vendég nálunk, és percenként kap több millió Wont az ülésért. Hihetetlen. Szaladtam, hogy a nagyobb forgalmat elérhessem a főtéren, és egy kicsivel nagyobb bevételhez jussak. Gitáromat kiszedtem a tokjából, majd a falnak dőltem hátammal. Egyik lábamat szintúgy a falra raktam, amin megtámasztottam a gitárnak a kissé ívesebb, félkör alakú részét. Lassan pendítettem meg az első húrokat, kellemesen mély hangot kicsalva a hangszerből, mire lecsuktam a szememet, és nyugodtan, mégegyszer végigpörgettem anyukám kedvenc zenéjét a kobakomban, majd egy lágy görbülettel, és keserű szájízzel kezdtem el énekelni a gitár kíséretében a szöveget.

Ma egész szép összeget sikerült bezsebelnem. Mivel már négy óra van, komótosan indultam meg lakhelyem felé, miközben észre sem vettem, csak akkor, amikor lehajtottam a fejemet, hogy valami nedves van a kézfejemen. Erőszakosan töröltem meg megnyílt könnycsatornáimtól a vízesés generélóit, és mondtam magamban önbizalomnövelő szövegeket, mindhiába. Nincs önbizalmam, nincsen egy támaszom se, akinek a problémáimról beszélni tudjak. Nincs ember, aki megértené a helyzetemet, vagy ha esetleg nem is segítene, csak ha meghallgatna, nekem már az elég lenne. Sétámat és gondolataimat, egy sarokban gubbasztó, rázkódó vállú lány törte meg, mire megsajnálva, és elfogadva a tényt, hogy egyszer a kedves szívem visz a sírba, tartottam hozzá. Leguggultam vele szemben. Nagy, kisírt szemeit rám meresztette, mire kedvesen elmosolyodtam, majd kis kezecskéit, melyek ökölbe voltak szorítva kinyitottam, és napi keresetem felét kezébe nyomtam, majd arcán végigsimítottam, és megpaskoltam a vállát biztatóan. Lassan felálltam, majd mielőtt újra elindulhattam volna, a kislány átölelte a lábamat, amit egy görbülettel viszonoztam, majd összekócoltam s haját, és tovább indultam. Sóhajtva löktem be lábammal a már nyitott ajtót, kulcsaimat zsebre vágva, gitáromat hanyagul az ajtó mellé dobva, és dőltem le a kanapéra. Elmormogtam magamban vagy ezernyi gyűlölettől csöpögő szöveget világomra, majd nyüszögve álltam fel, hogy csináljak valami ebédet a nemsokára hazaérkező fiúnak, mert bizony a levessel nem fog jól lakni, ahogy én sem, de egyelőre megteszi addig, amíg nem lesz kész. Egy lábost elővéve engedtan bele vizet, és mostam meg egyszerre a kezemet is. A zöldségeket elkezdtem megpucolni. Háromnegyed óra alatt összerinttyentettem m nekünk egy hétig elegendő kaját, amire elégedetten bólintottam magamnak. Ajtó nyitódás, és csapódás, majd egy táska ledobás, és egy monoklikkal tarkított arcú srác áll előttem. Mi a franc történt? Aggódva indultam el a fiú felé, aki amint észrevette, hogy közeledem, felzokogott, majd a szobájába rohant, és becsapja az ajtót. De nem akárhogy. A csapódás okozta határozott erő, amit vele vitt, engem is megremegtetett, meg a falon lévő, egyetlen négyünket ábrázoló családi fényképet is, ami nagy csattanással érkezett a földre, szilánkok darabjaivá hullva. Már nem csak az ő, de az én sírásom hangja is belepte a kicsiny lakást, miközben megindultam a képkeret felé, és leszarva, hány éles szilánk megy a kezembe, vettem fel, majd szedtem ki a keretből a képet, és szorítottam a mellkasomhoz. Kegyetlenül fáj.

[...]

A bárban lévő műszakom nemsokára elkezdődik, így minden sírást próbáltam magamban abbahagyni, majd elindultam felöltözni. Mivel kevés ruhám van, és az összes ugyanolyan, ezért csak egy egyszerű szakadt, kopott melegítőt, illetve egy fehér szintén kopott pólót kaptam magamra. Átfázva, vacogva indultam meg a munkahelymre, ami a város màsik felében volt, így számíthatólag egy jégkocka lesz ma a pultos. Kezeimet zsebre vágtam, arcomat kabátom nyakrészébe bújtattam, hogy valamit védjen a hideg ellen az anyag. Irdatlan nagy bűntudatom volt, hogy egyedül hagytam Jun-t, de nem akart jönni, meg ma nagyon nem is vagyok rá kiváncsi a mai dühkirohanása miatt. Majd hazamegyek és megbeszéljük együtt, higgadtan. Neki se lehet egyszerű ez az életvitel. A halk utcában ordításnak hangzott a cipőm alatt rugdosott kavicsok surlódó hangja. A női hangok, melyek a messze lévő sikátorból idáig hallatszottak, ahogy segítségkérően sikítoznak, miközben a férfiak csak szórakozottan, és kiéhezve nevetnek, a szőrt is felállították a hátamon, de nem segíthettem nekik. Ahogyan a kótyagos nők egy férfit próbálnak felszedni az éjszakára, akiknek zsebében épp egy bicska lapul, arra várva, mikor vághatja el aznapi partnere torkát. Utálom az erőszakot. Ha lehetne, és rajtam múlna, az egész világ unikornis kakiban úszna. Sietősebbre vettem a lépteimet, így időben é
rtem be a helyre, ahol lekaptan magamról a kabátot, majd az ottani tükörben kezdem el bámulni magamat. Mint egy csontkollekció, akit épp egy múzeumi kiállításra visznek. Gyönyörű látvány, mondhatom. Sóhajtva fordítottam el a fejemet, és indultam inkább kifelé, mielőtt nagyobb kárt teszek magamban az önsajnálatom miatt.

Szépen, nyugisan telt eddig az estém. Persze, egy faszfejnek ezt el kell rontania. Egy kigyúrt, magas férfi közeledett felém, akiből tíz méterről is érezhető volt, hogy rendesen leitta magát a sárga földig, és megszólalni se merne az ember a közelében. Lassan elém állt, mire kérdőn, egyúttal félve fel néztem rá. Láttam, hogy motyog valamit, de nem tudtam értelmes dolgokat kivenni mondandójából, ezért furcsa fejet vágtam hozzá. Hirtelen kapott fel egyik kurva izmos karjával, s szorított nyakamnál fogva a falhoz. Rémülten pislogtam fel levegőt kapkodva idegtől csillogó szemeibe, miközben úgy vicsorgott rám, mint egy vérszomjas éhező pitbull az egyik sikátorban. Mancsaimat markáns csuklójára tettem, enyhítve a fájdalmat, de kezei alatt egyre erősebb lett a szorítása. Mornogott tovább, de még mindig nem értettem semmit sem abból, amit mondott. Csak ezt a mondatot hallottam felcsendülni a tompa zene, és háttérben felhangzó követhetetlen csevejek között, közvetlen mellettem.

— Ha nem ereszted el körülbelül egy tizedmásodperc múlva, nyak nélkül maradsz. Értve? — fenyegette meg a mély és rekedtes, de nyugodt és lágy hang.