— Ki vagy te puhapöcs? A dadusa? — sziszegte arcomba hajolva a hústorony, és szája mozgása közben megcsapott az erős alkohol szag.

— Ne érdekeljen ki vagyok, csak engedd el — tartottam vele a kemény szemkontaktust.

— Kotródj innen! — biccentett fejével oldalra a kijárat felé, unott hangsúllyal.

Nekem ennyi volt a tűrőképességemnek. Előhúztam a nadrágzsebemből egy bicskát, és rutinszerűen felpöccintve azt, vágtam meg csupasz karját, amelyikkel a fiút tartotta. Felkiáltva dörmögő tónussal, hátrált tőlünk, megsebzett végtagját fogva, amiből ömlött a vér. Az áldozat a hirtelen cselekedettől a földre huppant kapkodva a levegőt, miközben sűrűn nyeldesett és oxigén után esedezett szaporán. Rideg és semleges arckifejezéssel vettem le a férfiről a íristeimet, majd az eddig szemem sarkából figyelt srácra pillantottam.

— Maradj itt! — kértem közönyösen, mire bólintott egy nagyot reszketegen.

— Mostmár tudom ki vagy — nyöszörögte a szenvedő fasz, odacsalva tekintetemet — Min.... Kibaszott.... Yoongi.

— Na igen. Ez van, mikor a hírneved megelőz — grimaszoltam flegmán — A főnököm meg lehetne kicsit kreatívabb. Bár mit várok tőle? — sóhajtottam szemeimet forgatva.

— Te Mr. Lee-t merted ócsárolni? — akadt ki, mire gúnyos vigyorra húzódott a szám.

— Nem mertem. Csak megtettem — nyaltam körbe a számat.

Említettem már, mennyire szeretek a tűzzel játszani? Itt mindenki, aki neki dolgozik, isteníti őt. Felőlem. Arról én nem tehetek, hogy agyilag defektesek. Tudtam, hogy ezzel felbőszítem, mivel a kisugárzásáról sütött, hogy hova tartozik. A hozzám hasonló gyilkos fegyverekhez. Az ilyeneket simán kiszúrom találgatás nélkül. Bivaj módjára prüszkölve rontott nekem, a kaján görbület pedig csak nagyobbodott rajtam. Bepozícionáltam magamat, hogy felkészülhessek a várt támadásra. Öklét lendítette felém, de lehajolva alatta jobb a kezemben markoló késsel alkarját felsértettem, amit egy fájdalmas hörgéssel jutalmazott, majd kihasználva, hogy nekem háttal van, erőteljesen belerúgtam. A nagy lendülettől előre dőlve húzta őt a gravitáció magával. A legközelebbi asztalnál talált kapaszkodót az egyik emberre esve. A férfi káromkodva leszakította magáról. Élve a lehetőséggel, hogy nem rám figyel, indultam meg hozzá közvetlen a háta mögött megtorpanva. Mikor megfordult, morogva próbált ismételten megütni, de kitértem előle fejemmel, majd hátrébb lépkedtem a megsokszorozódott ökölcsapások további elkerülése alatt. Ujjai megint közeledtek felém, de megmásítva cselekedetemet, oldalra húzódva testemmel, bal kinyújtott tenyerem szélét a csuklójára illesztve lenyomtam, majd másik ökölbe szorult végtagommal az arcába vágtam könyökkel. Tarkójában megkapaszkodva a hasába térdeltem, miután kicsit előrébb toltam a súlyát ujjaimmal, amitől kifeküdt a földön a lábaim előtt. A körülöttünk lévők csendben figyelték a jelenetet, szinte csak a lélegzések törték meg azt. Nem fáradtam el, sőt, ezt lehetne bemelegítésnek is hívni. Nem hiába én vagyok az egyik legjobb. Grimaszolva néztem rá, majd hagytam ott, és battyogtam a sértetthez. Kinyújtottam a kezemet felé, amit először értetlenül bámult, majd rám pislogott ugyanilyen ábrázattal. Fekete szemei ártatlanul csillogtak a felettünk világított lámpáktól. Megmozgattam ujjaimat, hogy megsürgessem tétovázásat. Piciny keze érdes tenyerembe csúszott, és körétekerve hosszú ujjbegyeimet, egy rántással a talpaira állítottam. Alacsonyabb volt nálam legalább fél fejjel. Tartottam vele a lebilincselő szemkontaktust, mikor oldalra siklott íriszeinek vonala, így nekem is. Füleimet hegyezve érzékeim bekapcsoltak, amik azt jelezték, hogy felkelt.

— Mindenáron meg akarsz halni, igaz? —dünnyögtem.

Kikerekedtek az előttem álló fiú szemei, mire megpördülve rúgtam bele oldalasan a hasába, és öklömmel arcába csaptam, majd másikkal, a kezemben ücsörgő kést hasznosítva vágtam bele pontosan a szívébe. Tányér nagyságúra tágultak szemgolyói, köhögve felszakadt véres szájával lehelte ki magából az utolsó életet is. Fennakadt szemekkel dőlt el szög egyenesen, tompán puffanva a parkettára. Csend települt ismét a bárra.

— Ha valaki, akár egy ujjal is hozzá mer érni, hasonlóképpen jár, mint ez a faszkalap — rúgtam bele a lábába nemtörődömül — Világos? — néztem körbe a tömegen, s mindenki serényen bólogatott — Mostmár senki sem fog bántani — fordultam a srác felé halkabbra véve a szót, mikor társaság a saját dolgával kezdett törődni.

Nem válaszolt, csak nyelt egy nagyot. Láttam ebben a srácban valamit. Elképzelésem sincs mit, de sütött róla, hogy sokkal másképp van összerakva, mint maga ez az elcseszett élet. Mintegy szó nélkül hagytam volna ott, de utánam lépve megragadta a csuklómat, így hátrakaptam fejemet, de nem fordultam felé testemmel is. Szégyenlősen nyalta körbe nagyon dús és eszméletlenül rózsaszín ajkát, kerülve szemeink találkozását.

— Várj. Köszönöm — suttogta.

— Ne köszönd — rántottam ki végtagomat piciny és puha markából — Szívesen tettem — indultam volna utamra, de utánam szólt.

— Ha esetleg — visszanéztem rá, és megköszörülte a torkát, keresve a szavakat — Meghálálhatnám egy....

— Ne! — vágtam közben ellentmondást nem tűrően — A szívességeket nem illik visszafizetni.

— De ez nem akármilyen szívesség. Megmentetted az életemet — sütötte le a szemeit ismét, mire teljes testtel felé helyezkedtem, és ujjaimmal álla alá nyúlva felbiccentettem azt.

— Örülj, hogy tudsz még levegőt venni. Nekem is új ez a dolog, hiszen nem arról vagyok híres, hogy másokat megmentsek — magyaráztam talán még magamnak is, mert tényleg hihetetlen volt — Nem kérek érte semmit, szóval hagyd hogy elmenjek, mert ha nem, olyan dolgokat teszek veled, amit te biztosan nem akarnál.

— M-Mi milyen dolgokat? — dadogta, mire szélesen elmosolyodtam.

Hüvelykujjammal végighúztam párszor az alsó ajka alatti bőrfelületen, amitől szétnyíltak a párnácskák. Döbbentem cikáztak íriszei az enyémekben, szinte láttam koszos és ódivatú pólóján keresztül vadul csapdosó szívverését.

— Huncut dolgokat — válaszoltam halkan, sejtelmes arckifejezéssel.

— Buzik! — kiáltotta egy jókedvű férfi hang a távolból, s ingerültem odakaptam a tekintetemet.

— Ki volt az? — kiáltottam el magamat — Legyen vér a pöcsében, és mondja meg! — miután nem érkezett felelet, megforgattam a szemeimet — Punci —intéztem szavaimat a poéngyárnak, majd lestem vissza a mostmár aranyosan mosolygó srácra, mire összeráncoltam a homlokomat — Te meg min vigyorogsz? — vettem le róla a kezemet, zsebre vágva mindegyiket.

— Semmin — rázta a fejét erősen figyelve arra, hogy komoly fejet vághasson, de látszólag nem sikerült neki, mert nem sokkal később elnevette magát, megcsóválva a fejét — Bocs — pislantott fel rám beharapott ajakkal, mire nyeltem egy nagyot, mikor odavonzta tekintetemet.

— Ugyan, csak nyugodtan — dünnyögtem ironizálva felkanyarított szájjal, hűvös ábrázattal.

Egy ideig kémleltük egymást, majd nem sokkal később megcsörrent a zsebemben a telefonom. Senki nem szokott keresni Jungkook-on vagy a főnökömön kívül, így kizárólagks alapon az utolsóra voksoltam. Mikor kiírta a ’Hájas kis seggfej’ nevet, morogtam egyet frusztrációmban. Nem igaz, hogy sosem mehetek el szabadságra.

— Mi a neved? — néztem a fiúra, aki szintén a telefonomat stírölte, majd rám kapta szép szemeit.

— Park Jimin — felelte.

— Még találkozunk, Jimin. Ne menj messzire — kacsintott rá, mire fülig pirulva hajtotta le a buksiját.

Elfordultam tőle, és egy széles mosolyt eresztve dobtam kobakomra a csuklyámat a kijárat felé csoszogva a csörgő mobillal. Várjon csak egy kicsit, úgysem csinál semmit a henyélésen, és a vedelésen kívül. Miután kiértem a dermesztő hidegbe, fogadtam a hívást.

— Mi van? — szóltam bele kedvesen.

— Mi az, hogy mi van? — hőzöngött — Már kismilliószor elpofáztam, hogy add meg nekem a tiszte....

— Ne köntörfalazz, hanem bökd ki, mire kellenék — vágtam a szavába, mire feszélyezett sóhajt eresztett.

— Egy Kim Yuna nevű nőt kell eltenned láb alól, bár ott a listán amit Jungkook-kal küldettem utánad. Már rég ott kellene lenned. A telefonodban lévő nyomkövető szerint egy bárban fecsérled az idődet, munka helyett. Úgyhogy kurva gyorsan szedd a lábadat! — pampogott, és megforgattam a szemeimet unottan.

— Feleségül ne vegyelek? — kötözködtem.

— Min Kibaszott Yoongi! — sziszegte.

— Jól van, suhanok — dünnyögtem, majd ravaszul elvigyorodtam — Puszit a hasadra.

— Esküszöm, ha visszajössz golyót repí...— nem tudta befejezni, mert kinyomtam.

— Faszfej — mormogtam orrom alatt.

Nagy levegőt véve passzíroztam ki tüdőmből a beküldött oxigént, ami füstként távozott onnan a külvilágba. Zsebeimbe mélyesztve végtagjaimat húztam ki az egyiket, és vettem elő a fecnit. Pedig már azt hittem, hogy ma lesz egy nyugodt estém, de ennek a fasztarisznyának mindent el kell basznia. Ujjaimmal felnyitottam a cetlit, és megkeresve a nevet, jegyeztem meg a címet. Ennek a szukának is a városon kívül kell laknia.

[...]

— Kérem, ne tegye — könyörgött lábaim előtt térdelve és összekulcsolt ujjakkal rimánkodva a barna hajú, igazság szerint gyönyörű arcú, zokogó Yuna — Kénytelen voltam Mr. Lee-től pénzt lopni, ezt maga is tudja. Ha nem teszem, éhenhalnak a gyerekeim. Könyörgöm, kegyelmezzen. Kérem!

— Engem teljességgel hidegen hagy, hogy mit követett el, Yuna — feleltem rezzenéstelen arccal, a pisztolyt markolva homlokához.

— Anya, ki ez a bácsi? — hallottunk meg egy vékony, kétségbeesett hangot, mire mindketten odakaptuk a tekintetünket egy félelemtől reszkető hosszú hajú, tisztára anyjára hasonlító kislányt.

— Yoora. Menj vissza a szobádba, és vigyázz az öcsédre. Nem lesz semmi baj — nyugtatgatta a fátyolosodó íriszű fiatal gyermeket.

— De egy pisztolyt tart a fejedhez — tájékoztatott minket.

Lehullottak az első könnycseppek a szeméből, végigszántva megtört arcát. Szívem belesajdult a következő lépést tudva, ami elkerülhetetlen számukra. Nagy sóhajt vettem, és visszaterelődött figyelmem a nőre, aki felém nézett.

— Üdv az álmaimban — motyogtam, majd meghúztam a ravaszt.

A dörrenés következtében a nő halottan dőlt oldalra pizsamájában. Yoora felsikított, aprócska kezeit szája elé helyezve rogyott térdeire. Alig lehetett talán tizenegy éves. Ólom súlyúnak éreztem azokat a lábakat, amikkel felé tartottam komótosan. Leguggultam hozzá, és fegyveremet mellkasához szorítva húztam magamhoz egy ölelésre. Megsimogattam feje bubját, háta rázkódott a sírástól.

— Sajnálom — suttogtam lehunyva szemeimet, és behúztam a kicsi kallantyút.

Törékeny teste karjaimba omlott. Felemeltem a bőréből kiszivárgó véres ruházatú lányt, és anyja mellé helyeztem. Felemeltem a nő karját, és rátettem a gyerekére, hogy átölelve anyja közelében lehelje ki magától az utolsó cseppnyi életét is. A szobához mentem, ahonnét a lány is kijött, majd benyitva oda, sétáltam lassan a kiságyhoz, ahol egy baba kalimpálva visított vöröslő fejjel. Megsimogatva arcát ujjaimmal, hagyott alább a sírása.

— Szép álmokat — sutyorogtam.

Könnyeim eleredtek, és elvettem onnan végtagomat. A remegő kezemben fekvő fegyvert piciny fejéhez érintve fájdalmasan grimaszolva fordultam el tőle, majd lőttem le. Kínzó csend telepedett a szegényes lakásra. Térdeimre rogyva túrtam bele tincseimbe erősen rámarkolva. Bődületesen nagyot ordítottam fájdalmamban, könnycsatornám sebesen beindult, elásztatva orcámat. A padlóra szegezett tekintettel itattam az egereket, rázkodó vállakkal. Ebből az eletből soha nem fogok tudni kiszakadni, hacsak nem döntök úgy, hogy magammal végzek.