— Min kibaszott Yoongi! — hallottam az ajtón keresztül a folyosóra kiszűrődő nevem üvöltését a főnököm szájából, amit legszívesebben szétvernék már.

Egy gúnyos vigyort eresztve sétáltam tovább feldobva fejemre a fekete csuklyámat, ami betakarta az egész arcomat, és zsebre vágtam kezeimet. Laza mozdulatokkal tettem egyik lábamat a másik mellé, mintha én lennék ennek a világnak a mindenható ura. És nem is hazudnék ezzel olyan orbitálisan nagyot, mert a dominancia az én oldalamon állt, mikor ez a felfuvalkodott pénisz elküldött azok házakhoz azzal a paranccsal, hogy nyírjam ki azt, aki az útjában áll. Nem tehettem mást, kénytelen voltam engedelmeskedni, emiatt sokszor puffogtam. Soha nem adtam meg a tiszteletet neki, mert nem érdemli meg még azt sem, hogy egyáltalán szépen nézzek rá. A tulajdona vagyok, ezáltal arra és akkor használ, amire csak akar, ha pedig ellenszegülnék, egy csini kis golyóval a fejemben dőlnék el halottan. Mint egy gyilkos fegyvert, úgy kezel. Tíz éves koromban döntöttek úgy a szüleim, hogy a saját maguk érdekét nézik, és felbecsülve engem egy bizonyos értékké, átadtak ennek a szemétládának, aki az embereivel kiképeztetett. Tudok lőni, verekedni, és késelni, stratégiázni ha kell és baj van. Mindent meg kellett tanulnom, ha valami nem ment, az aznapi tanárom beszámolója után istenesen elvert. De annyira, hogy kúsztam-másztam a földön, és szedegettem össze a kihullott fogaimat, amiket kivert a számból, bár szerencsére nem történt ilyen egyszer sem, csak annyira fájt és lüktetett, hogy már ezt is elképzelhetőnek tartottam. Szerettem idegesíteni, dacolni, alkudozni vele, és minden szent szarba belekötni, amit csak mondott. Kurvára élveztem, mert akármennyire bőszítettem fel, tudtam, hogy úgysem ölne meg, mert én vagyok az egyik legkifinomultabb, legokosabb, és legprecízebb embere, akit alkalmaz. Ugyan megfenyeget, mint apa a fiát azzal, hogy ’Egy fejedben tántongó lyukkal temetlek el a hátsó kertben’ szöveggel, és párjaival.

— Yoongi! — kiáltott utánam valaki, de pont leszartam, éhes voltam — Figyelj — ismertem fel régi barátom hangját mellém érkezve.

— Kook — sóhajtottam — Kurvára rosszkor zavarsz, nyuszifül.

— De Mr. Lee....

— Hagyj már vele! — morogtam lepillantva ijedten elkerekedett szemeibe — Elvégeztem a dolgomat, mostmár igazán elüldögélhetne a fonnyadt tökein!

Mikor eladtak, közvetlenül utánam érkezett meg Jungkook is, a sötét, hideg, és kicsi börtönbe, ahol együtt osztoztunk egy takaróval, és egy megkopott matraccal. Rengeteg gyerek volt még a szomszédságban, mindenki sírt, de akik nem ezt tették, biztosan a sok zokogás fárasztotta le őket, és álomba szenderültek a hangzavar ellenére is. Nem volt még ablak sem, csak a vasajtó alján lévő kallantyú segítségével húzták el a tégla alakú vasat, ahol betolták nekünk a hiányos és kevés ételeket, italokat. Én már réges régen kirimánkodtam magamat, már könnyeim sem maradtak, beletörődtem az elbaszott helyzetembe. Talán ezért is volt könnyebb a kezdetben nagyon félénk és visszahúzódó Jungkook-ot támogatnom, igaz néha csak a jelenlétemmel, mert nehezen nyílok meg emberek előtt. A kis srác négy évvel fiatalabb nálam, mégis úgy verekedik, mint egy felnőtt. A lövésének pontosságával még vannak problémák, csiszolgatnia és fejlesztenie kell magát. Ha nagyon nyafog, akkor szoktam okítani, de csak ha van elegendő szabadidőm, és nem ad ez a seggfej elfoglaltságot, vagy nem vagyok éppenséggel kimerült ahhoz, hogy még lélegezni is bírjak.

— Legalább hagyd, hogy elmondjam — kérte sértődötten, mikor kiléptünk a hatalmas épületből a zsibongó utcára.

— Egy percet kapsz — dünnyögtem.

— Odaadta a következő áldozatok listáját nekem, mert te gyorsan faképnél hagytad — nyújtotta nekem a fecnit, mire morogva elvettem tőle, és a zsebembe rejtettem azt a kacsómmal együtt.

— Vajon miért? — forgattam a szemeimet — Nincs idegrendszerem azt hallgatni, hogy szerinte hogyan kéne megölnöm őket. Jó, hogy nem előre megrendeli az áldozatok különféle megsebzését. A lényeg, hogy halottak. Ne szóljon bele, nem neki kell elvégeznie a piszkos munkát.

— Hm — hümmögött egyetértve velem — Ez jogos. De türelmesebbnek kéne lenned vele, mert egy szép napon nem fogsz tudni felkelni. Vagyis élve semmiképp.

— Erre a napra várok már azóta, hogy idekerültem — vágtam rá gúnyosan.

— Akkor sem kellett volna azt mondani neki, hogy ’biztos lehet benne, hogy magát abban a csini kis aranyozott székben fogják eltemetni, mert csak az fog élete végéig a seggében maradni’ — idézte vissza szavaimat, amire megint elmosolyodtam, de láttam szemem sarkából, hogy Kook is nevetve rázza a fejét.

— Végeztél mára, kölyök? — pillantottam le rá kérdőn, de arcom továbbra is rideg maradt.

— Igen — bólintott egyet — Miért?

— Meghívlak ebédelni — ajánlottam fel.

— Köszönöm, Yoongi — mosolygott rám, mire morogva elhúztam a számat, és felemelve kezemet, összeborzoltam a haját — Hé! Ne már! Fejezd be! — kapálózott, és kérésére békén hagytam.

— Mondtam már, hogy ne köszönj nekem semmit, mert azt utálom — magyaráztam baszogatását.

— Jól van, bocs — dörmögte kisfiús durcasággal — Faszomnak kell összekócolni a hajamat.

— Na ácsi — emeltem fel a hangomat, majd nem sokkal később a mutatóujjamat is — Neked mégcsak csemetéd van.

— Kapd be — szűkítette résnyire szemeit, majd zsebre vágva a kezét haladt mellettem.

Szélesen elmosolyodtam, de csak akkor, mikor az útra szegezte tekintetét, és átkarolva vállait, húztam magamhoz az utunk során. Nem szerettem, ha látják a boldog görbületet az arcomon. Sebezhetőnek éreztem magam, éppen ezért akartam azt a látszatot kelteni, hogy érzelmek nélkül létezem. Egyedül ez a kis mitugrász ismerte a jó oldalamat, amivel csak és kizárólag ő lehetett tudatában, senki más. Bementünk a bűnözőkkel, prostikkal, és mindenféle illegális munkálatokat végző gazdag emberek közé az étterembe. Mi tagadás, mi ketten sem tartoztunk a szegények közé, hiszen valamilyen helyen mégiscsak dolgoztunk, azt pedig szó szerint senkit nem izgatott, hogy hol és mit. Itt nincsenek törvények, sem kegyelem, az égbolt vérvörös mind nappal, mind éjszaka, az eltűnt embereket nem keresik hatóság hiányában, emiatt a társadalom létrájának legalsó fokán tartózkodók pedig rettegnek elhagyni az otthonukat. Hogy őszinte legyek, van miért.

— Neked milyen feladatot osztott ki ma estére, vagy holnapra ez a hájas kis seggfej? — kérdeztem felrántva szemöldökömet, mikor helyet foglaltunk.

— Holnap este ki kell nyírnom egy terhes édesanyát, mert nem tudja mire felhasználni a kuncsaftja, aki megvette, de nem tudta, hogy állapotos — szomorodott el a jólelkű nyuszkóm, lehajtott fejjel — Senkije nem maradt, miután a családja éhenhalt, vagy kivégezték. A gyereke apja pedig küldetés közben vétett hibát, ezért Mr. Lee megölte.

— Tudod jól, hogy nincs más választásod — tettem keresztbe kezeimet, ahogy hátra dőltem.

— Tudom — szívta be élesen a levegőt, és frusztráltan beletúrt a hajába.

— Emlékezz rá, Kook, mit vertek belénk a kiképzésünk során — ráncoltam össze homlokomat, keményen pislogva rá, hogy értse, az élete forog kockán egyetlen pici hibán is — Semmi érzelem.

— Yoongi? — szólított meg alsó ajka szélébe harapva, miközben kerülte tekintetemet, ebből pedig tudtam, hogy valami fontos és nehéz kérdést fog feltenni — Ha... Ha vétenék akárcsak egy hibát is...

— De nem fogsz — szóltam közbe határozottan, mindkettőnket bizonygatva ezzel.

— De ha mégis — nyomta meg az utolsó szót — És ha neked kellene.... Megölni — nyeltem egy nagyot, és elkaptam íriszeimet róla az ablak felé fordulva, sóhajtva egy nagyot — Akkor...

— Nem — vágtam közbe erőteljesen kihangsúlyozva a tagadó szót, halál komoly arcot vágva közben — Nem tudnám megtenni.

[...]

Nem vágytam fényűző életre. Csak szerettem volna normális családban felnőni, szerelmesnek lenni, - meleg vagyok -, családot alapítani egy nagy házban, állatokkal és gyönyörű kerttel. Ehelyett az egész világ elbaszott. Hogyan lehetne így felhőtlen életet élni? Főleg úgy, hogy aki a bérgyilkos szervezetnek dolgozik, nem folytathat viszonyt senkivel, bármilyen nemű is legyen a választott fél, és minden tulajdona, - ház, telefon, hűtő -, az ő hatalmuk alatt állnak, még ő maga is. Egy kibaszott fegyver voltam, akit csak ölésre vettek elő. Magányos voltam a luxus házban, amit ez a szemét rendezett nekem, és más elfoglaltság hiányában feküdtem a kanapén, és a színtelen plafont mustráltam a kínzó csendben. Ezzel nem is lett volna baj, mert telefon, tévé, illetve internet kapcsolat, és minden ilyen elektromos kütyünek a birtokában voltam, el tudtam húzni az időt. Viszont az emberi szervezetnek pihennie is kell, - az én esetemben akkor, ha nyugtom van -, így éjszakánként is csak néztem ki a fejemből, mert a rossz álmaim nem hagytak békén. Minden este meglátogattak az áldozataim szenvedő, és könnyektől áztatott mivoltukkal, akikkel újrakezdtem az egész jelenetet. A legfájdalmasabb ebben az, hogy nem szeretném megölni őket, már én is zokogok, de mintha a testemet nem is én irányítanám, felszólal a főnököm parancsló hangja, és kivégzem az előttem lévőt, én pedig darabjaimra hullva felriadok. Sokszor álmossággal küszködve megyek bevetésekre nappal, de ilyenkor csak pitiáner feladatokat szoktunk kapni, mint például emberek elfogása, vagy drogdillerek pénzét lopjuk el, ami szerintem gusztustalan munka. Mivel ez az éjszakám sem fog szundikálással telni, így lerugva magamról a takarót kezdtem el öltözni azzal a céllal, hogy lemegyek a közeli bárba iszogatni. Aggódtam Kook-ért is, habár tudom, nagyon ügyes, és tuti, hogy épségben fogom visszakapni őt, akkor is féltettem, mint utolsó családtagot és fontos személyt az életemben. Az utcán hideg uralkodott, az emberek körülöttem futkároztak és kiabáltak, gondolom lopni mentek, vagy onnan jöttek, illetve menekültek valahová. Éppen egy falnál vacogó, koszos, vékony, és elveszettnek tűnő kisfiú mellett haladtam volna el, mikor megtorpantam. Rohadt élet! A zsebembe dugott kezeim között megéreztem a meghagyott szendvicsemet, és kirántva onnan, visszafordultam hozzá lehajolva nyújtva felé a kínálatot. Furcsán, és megszeppenő arccal ölelve magát kicsi kezeivel méregetett engem, mire szomorúan elhúztam a számat halványan. Bárcsak minden éhező, ártatlan gyermeket egy biztonságos helyre tehetném.

— Egyél. Nem bántalak — mondtam nyugodt hangszínnel.

Remegő kezekkel fogadta el tőlem, és az élelmet fixírozva sírta el magát, amitől jeges szívem megfacsarodott. Foltos tenyerébe temette az arcát, majd lassan felkapta a fejét rám.

— Köszönöm szépen — szipogta.

— Ne köszönd. Szívesen tettem — próbáltam nem hűvös lenni vele, de látszólag nem igazán ment — Tessék, itt a kabátom — vettem le, és terítettem rá, majd felegyenesedve oldalt állva neki, vizslattam beesett orcáját — Menj valami védett helyre, és vigyázz rá, nehogy elvegyék tőled. Erős vagy, csak kitartás kell hozzá, és megtanulsz együtt élni ezzel — kacsintottam rá felhajtva buksimra a kapucnimat, mire serényen bólogatni kezdett.

Nehezen hagytam sorsára, de minden utcán meglátott árva gyereket csak nem vehetem a szárnyaim alá. Összeszorítottam a fogaimat, úgy próbáltam leküzdeni a bennem felülkerekedett keserű fájdalmat. Engem soha nem biztattak, nem támogattak és szerettek. Kihasználták a létezésemet, és eladtak. Nagyot nyelve vettem egy mély levegőt, és elkergettem a kellemetlen érzést a bensőmből. Beléptem a meleg bárba ledobva magamról fekete csuklyámat.