Egy ideje nem írtam neked. Mint mindennek, ennek is megvan az oka. Haza kellett utaznom, a nagyszüleim temetésére. Ez is jókor jött össze. Már a lelkemet is kisírtam az elmúlt egy hónapban. Nem elég, hogy téged is elveszítettelek, de még az imádott nagyszüleim sem fognak mostmár támogatni.

Igazán szerethették egymást.

A mama beteg volt, mindenki tudta, hogy nincs sok ideje vissza. Januárba maxinum egy évet jósoltak neki.

Sajnos egy évet nem bírt ki....

Papa mindig bent vokt a kórházba, és ápolta, gondoskodott róla. Sunyiban, a tudtunk nélkül azt is megbeszélték, ha a nagyi szíve leáll, nagyapa is megöli magát valahogy.

A kórházban már csak a két élettelen teste láttuk egymás mellett feküdni.

Mosolyogva mentem hozzájuk azon a napon, július huszonkettedikén, minden fájdalmam ellenére. Sejtettem, hogy aznap nemfogom tudni írni neked. A hatalmas, színesebbnél színesebb virágokból egyberakott csokor eltakarta az arcomat, alig láttam ki, aminek így visszagondolva örülök. Ha egyből azt látom, ahogy a mindig jószínben lévő, idős bőrük most csontfehéren mutatkozik meg, azthiszem kiugrottam volna az ablakon. Így, hogy nem láttam először, csak anya ilyedt sikítását hallottam valamennyivel könnyebb a lelkem.

Mennyire klisés, ha azt írom, bűntudatom van, de piszkosul?

Nem voltam ott velük hetente, ahogyan ígértem, amikor mama véglegesen a kórházba cuccolt. Megszegtem az ígéretem.

Nem tudtam elmondani, mennyire szeretem őket.

Hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy végig kísérték azt, ahogyan felnőttem.

Hogy a szüleim helyett gondoskodtak rólam.

Olyanok voltak nekem, mintha ők lennének a szüleim.

Annyita ritkán láttam Szöulba költözésem előtt a szüleimet, hogy inkább pótléknak nevezném őket.

Amikor először megvolt, akkor is a nagymamám látott el tanácsokkal.

Az első fiúmat nagyapa mérte végig, hogy megfelel e mellém.

És ilyenkor a szüleim mit csináltak?

Világot jártak, utaztak.

Apám, mint rengeteg híres márka arca, szinte mindig másik országban volt, ahol interjút adott. Illetve a fotózások miatt is.

Anyám pedig mint a fotósa természetesen vele ment.

Azt hiszem, a szüleimmel akkor romlott meg a kapcsolatunk, amikor kijelentettem, állat orvos leszek.

Napokig, talán egy hétig is fojt a vita, hogy hogy lehetek ennyire hálátlan.

Minden egyes nap egy órán keresztül magyaráztam nekik, hogy felnőtt vagyok, önálló döntésekkel.

Ez volt az a pont, amikor kidobtak otthonról.

Mégis mosolyogtam, és örültem ahelyett, hogy sírtam volna.

Elkezdtem azon a napon a saját életemet, amire most, kétezer - húszban büszke vagyok. Hiszen az álmaimat követtem, és váltottam őket valóra.

Egyre mélyebben vagyok.

Mintha az óceán vizébe fürödtem volna amikor veled voltam, s amikor egyre távolabb kerültünk egymástól, szépen lassan, szintenként közelítettem meg a víz mélyét. Ahol egyre sötétebb van. Ahol a világos szín jelenti a reményt, ami mindenegyes miliméteres süllyedésnél egyre csak kevesebb lesz. Mintha a sors is azt akarná, hogy ne legyek a világon.
Most olyan, mintha te a parton lennél, mert azt mondtad, megvársz ott. Én pedig rossz döntést hoztam azzal, hogy bent maradok. Hibázni, tévedni emberi dolog, nemigaz?

Rövid lett, tudom. De egyszerűen most nem tudok írni neked sem. Nem jönnem a betűk, vagy a szavak úgy mint eddig. És ezt sajnálom.

Tőlem Min Yoonginak
2020.08.01.