Minden olyan.... Megszokott volt.

A  sok közös séta, a csókok, az együttlétek, az apró érintések, lágy szavak, puszik. Megszoktam tizenegy hónap alatt, hogy mellettem vagy. Hogy számíthatok rád. Most mégis eltűntél az életemből, mintha csak egy myári, lágy fuvallat lettél volna. S a búcsúnk sem volt olyan, amit megérdemeltünk, megérdemeltem volna. Csak bejelentetted, hogy mást szeretsz. Hogy ennyi volt a mi korszakunk. Tizenegy csodás hónap abban a hitben, szeretsz. De ez valószínűleg csak hiú ábránd, álom volt, s maradt is. A sok - sok szép mellett, egy valami hiányzott a kapcsolatunkban. Egyedül én mondtam azt, hogy szeretlek. Te csak bólontottál egyet, mintha csak azt jelenznéd:

Felfogtam, nem kell folyamatosan mondogatni.

Én mégis mondtam, mert oly' kevésnem éreztem még azt a szót is ahoz képest, amit általában a közeledben éreztem, s érzek a mai napig, ha találkozunk.

Barátok maradtunk, ami örömet adott a darabokra cincált szívemnek. Reményt, hogy nem akarsz teljesen kisétálni az életemből. Hogy mellettem leszel, mint a támaszom. Számíthatok majd ugyanúgy rád, hiába nem ugyanaz lezs többet az érzésünk.

Szerettél egyáltalán?

Kavarog bennem a kérdés naphosszakat. Jelentettem neked egy hosszú  kalandon kívül bármit is? Vagy én is csak egy szép trófea voltam számodra, mint a többi előttem lévő lány? Akivel henceghetsz, hogy ő is megvolt neked? Hogy miután gerincre vágtad vele maradtál, hogy legyen szegénynek minimális reménye, hogy életed végéig vele maradsz?

Egyben biztos vagyok. Mégpedig, hogy mennyire jól tudsz színészkedni. Előadni, mennyire szeretsz. Értesz ahoz, hogyan csavard az ujjaid köré az embereket. Szeretlek, talán soha nem is fog a kicsi, meggyötört szívem elengedni.

Valahol érzem, hogy így mindenkinek jobb lesz....

Mégis...

Most szenvedek.

Szenvedek a hiányod miatt. Felemészt a magány. A lakásom falai kongnak az ürességtől, nem hallom, ahogyan nevetsz valamin. Nem hallom, amikor beszélsz. Nem hallom, amikor éppen unalmadban zenét komponáktál. Vagy amikor unalmadban átjöttél. Megdobogtatta a ketyegőmet, s a mai napig hálás vagyok az égieknek - mégha csak röpke időre is -, hogy magam mellett tudhattalak.

Köszönöm, hogy számíthattam rád.

Hogy mellettem voltál, amikor egy mély gödörben voltam.

Hogy tizenegy boldog hónappal megajándékoztál.

Hogy vigyáztál rám.

A baráti kör mindedjik tagja vigyorgott, amikor kézen fogva sétáltunk mellettük az utcán.

Aztán, a szakításunk után semmi nem változott. Ugyanúgy vigyorogtak. Ugyanúgy hülyéskedtek. Mintha semmi nem törtnét volna.

S ezt én is így próbáltam felfogni.

Csak álmodtam, hogy együtt voltam veled. Igen, ezt meséltem be magamnak.

Hiszen mi változott, miutná szakítottunk?

Semmi. Minden ugyanolyan volt, mint azalatt a tizenegy hónap alatt. Senki nem néz ferde szemmel se engem, se téged. Senki nem ver meg se téged, se engem. Minden olyan, mint azelőtt. Csendes, és békés. Mintha semmi sem történt volna.

Beszélgettem Namjoonnal tegnap. Azt mondta:

' - Ji Yoo ez normális. Sóvárigsz utána, mert aligha egy hete szakítottatok. Hidd el, megfogod szokni. Csak adj időt magadnak. '

Emlékszel hogyan szakítottunk? Azt a sebet, ami akkor keletkezett a mellkasomban.

' - Ji Yoo! Beszélni szeretnék veled! - kiabáltad a nappaliból, mivel a konyhába ügyködtem.

Megtöröltem a kezemet, majd elindultam hozzád. Mereven, megfeszített izmokkal, végtagokkal álltál a kanapé azon része mellett, ami közelebb van a bejárati ajtóhoz.

- Nem kertelek, mert nem szokásom. - egyetértően bólogattam. - Szakítok. - folytattad lazán, kezeidet zsebre dugva. Alsó ajkad kissé idegesen megnedvesítetted, majd a reakciónat figyelted. Csak tányér nagyságúak lettek. A pupilláim, s kezeim, térdeim másodpercenként remegtek meg.

-Bi... Biztos... Vagy benne? - kérdeztem szinte hangtalanul, mely csak fokozta a közénk beállt feszült csendet.

Csak bólintottál. Semmi mást nem tettél.

- Ne tedd. - kértelek.

- Mindenkinek így lesz a legjobb.

- Ne menj! - könyörögtem neked, pedig nem szokásom. Kérleltelek halkan, szépen, erélyesen, s bármilyen hangnemben kértem, te akkor is figtad magad, és a bejárat felé vetted az irányod, lezárva ezzel kettőnk történetét. '

Remélem azért boldog voltál mellettem.

   Tőlem Min Yoonginak
   2020. 07.19.