Első Fejezet - Kössünk egyezséget

Első rész

A birodalom két legmagasabb hegycsúcsa között a nap nyugovóra tért. A madarak utolsó éneke kellemes dallamot játszott. Gyenge, meleg fuvallat cirógatta Minessa bőrét. Erősen behunyta szemeit és mélyen szippantott a friss levegőbe. Egy zöld füves dombtetőről figyelte ahogyan nem messze a falu halovány lámpái felélednek. Magasan volt a domb, így teljesen ellátott odáig.

Az ifjúhercegnő most először látta ilyen közelről a naplementét. Most nem számítottak a szabályok, hisz ez a nap más volt. Édesanyja eltávozott, és már nincs ki megszabja mit tehet, és mit nem. De bárcsak hallaná újra anyja hívó szavát, mely oly gyengéden és selymesen csengett füleibe. Nincs annál rosszabb ha valaki elveszti az édesanyját. Megannyi fájdalom és harag ülepedett a szívére, de tudta, erősnek kell lennie. Ha valaha nem is, most igen. A birodalom az ő uralma alatt áll. Fenn kell tartsa a népét, meg kell védenie a birodalmat, és ha ez még nem lenne elég, ott vannak a démonok. Bár jól tudta, hogy erre a feladatra Zechretust bízták meg, de valahogy sosem bízott benne. Nagyon is jól tudta, hogy Zechretus egykor Arkangyal volt, és hogy elárulta az Isteneket. Akkor mégis hogyan bízhatna meg benne? Ráadásul Zechretus gyűlöli az embereket. Megannyi gondolat cikázott a fejében, de tudta, hogy vissza kell mennie a Várba mert szolgálója Freol már biztosan aggódik érte. Ő az egyetlen akiben megbízik. Freol gyerekkora óta mellette volt és védte őt. Apjaként szereti őt. Noha a valódi apját sosem ismerte, édesanyja mindig azt mondta, hogy ő elment, és már nem jön vissza.

Minessa túl messze merészkedett, és tudta, hogy a legrövidebb út, az Éjsötéterdő, melyben még egyetlen tündér sem merészkedett be. Az a hír járja, hogy az erdőt fenevad uralja.

Elszántan indult be egészen az erdő közepéig, és fülelni kezdett. Sem egy madár hang, vagy egy szélfúvás ami jelezte volna, hogy van élet az erdőben. Érezte a sötétséget mely átkarolja az erdőt, ám mégis emelt fővel indult tovább. Már gyerekkora óta harcra nevelték, mégis mi oka lenne félni, egy legendától? Makacs egyéniség...édesanyja ezt nagyon is jól tudta mindig. Kardja nyelét erősebben markolta meg mikor egy mély hörgés hallatszott mely úgy vette körül, mintha katonák ezrei kerítették volna be őt. Egy pillanatra meginogott, és átfutott az agyán, hogy talán nem is volt jó ötlet ide merészkednie. De egy valami biztos: akármi is történik, ő nem futamodik meg soha. Aranyló hajkoronája átkarolta őt, és fényesebben ragyogott mint valaha. Minessa jól tudta, valami közeleg. Szaporábban szedte a lábát, hogy egyre közelebb kerüljön az otthonához. Hirtelen megbotlott és térdre esett. Hamar akart talpra állni, a fájdalom visszahúzta őt.

Egy kétméteres szörnyeteg fújtatott Minessától pár méterre. Csak úgy csorgott a nyála a hercegnőre. Még sosem győzte le senki. Ő a legerősebb és leggonoszabb lény aki valaha csak létezett. Éles fogait csattogtatta, és készült, hogy bizony ma egy hercegnőt kapott vacsorára.

Minessa óvatosan felállt és megfordult, hogy egyenest a szörnyeteg szemébe nézzen. De a látvány felkavarta őt, és megborzongott. A lénynek mely támadó állásban állt, vörös húsa és hófehér szemei voltak. A hús véresen bomladozott le róla.

Minessa és a szörnyeteg farkasszemet néztek egymással, egészen addig, míg a fenevad ugrott egyet és Minessát a földre taszította. A lény át akarta harapni a torkát, de Minessa minden erejével a torkát szorította és nem engedte el. A fenevad nyála az arcába csorgott és egy pillanatra Minessa elfordította a fejét és kezei meglazultak a fenevad torkán. A fenevad kihasználta ezt és támadott. A fogai már majdnem Minessa torkát szabták, mikor valaki lehajította a lényt ami egy jókora fának csapódott. A lény felnyögött, ám de ez neki nem volt elég ahhoz, hogy végezzenek vele. Talpra állt és egyenest Zechretus szemébe nézett. - Komám, ez nem a te vacsorád! - biccentett a fejével széles vigyor kíséretében Zechretus. - De garantálom, hogy nem lesz alkalmad többször ölni! - azzal célzott egyet a kardjával egyenest a szörny torkának.

De a fenevad nem most először harcol. Zechretus alábecsülte őt. A fenevad négykézlábra ereszkedett, és olyan lendülettel vetette neki magát Zechretus-nak, hogy az menten hanyatt csúszott.
Felugrott a földről és lesöpörte magáról a port, majd megrázta a fejét lassan, és sebesen a fenevadnak támadt. De ezúttal okosan cselekedet, mert kicselezte a fenevadat úgy, hogy az mikor már megfelelő közelségben volt hozzá, ő átugrott egy nagyobb kősziklára, és kardjával lesújtott, ami egyenesen a szörnyeteg fejét vette.
Minessa felugrott a földről és lesöpörte magáról a port majd kihúzta magát. Kardját felvette a földről és visszahelyezte az övébe, majd közelebb merészkedett a lényhez, hogy meggyőződjön arról, hogy a fenevad elpusztult.

- Meghalt - vetette oda komoran Zechretus. - Ugye, tudod ha most nem jövök szétszedett volna? -fonta össze karjait és fagyos tekintetét végig vezette rajta.

- Egyedül is végeztem volna vele! -válaszolta magabiztosan.

Zechretus megrázta a fejét lassan majd felsóhajtott. Ígéretet tett Endellének, hogy megvédi a lányát Minessát. De jól tudta, hogy ez lány makacs. Túl fiatalnak tartotta a trónhoz. Úgy gondolta, Minessa nem ért meg ahhoz, hogy uralkodjon. És ha ilyen meggondolatlanul viselkedik, akkor mégis hogyan fog jó döntéseket hozni? Akárhogyan is, most neki kell irányítania őt. Sok-sok évvel ezelőtt kitaszították az égiek, de Endelle nem hagyta meghalni. Bár sosem értette meg hogy miért, de ez akkor nem számított. Úgy érzi tartozik ennyivel neki.

Zechretus megragadta Minessa karját, és természetfeletti gyorsasággal suhant át az erdőn egészen a Vár bejáratáig.
Minessa meredten bámulta őt, és szinte villámcsapásként ütött a fejébe, hogy meg kellene köszönnie, hiszen megmentette az életét. De ő ehhez túl büszke volt...

- Hányan jöttek át a kapun? - kérdezte a szóvivőjét Minessa.

- Háromszázan, úrnőm. - hajolt meg előtte a szóvivője, Freol.

- Nem fogunk elférni. Válogasd ki az idősebbeket és száműzd a Amaktra erdőbe. - parancsolta Minessa.

A birodalomban az a törvény, hogy az időseket átvezérlik Az Amaktra erdőbe ahol egy sárkány őrzi őket.

- Ahogy kívánod úrnőm! - hajolt meg előtte. - Szabad tudnom, hol voltál? - tette fel a kérdését óvatosan Freol.

- Kellett egy kis friss levegő. -összefont karokkal fordult a kandalló lágy melege felé. - Nem bízom Zechretusban.

- Fenség, te is tudod, hogy ő az egyetlen aki kordában tudja tartani a démonokat. Tőle félnek, tőlünk viszont nem. - próbálta meggyőzni, bár tudta, hogy őt nem könnyű, de ha valakinek, neki sikerülni fog. Félti őt. Lányaként szereti, és nem akarja, hogy Minessa olyan döntéseket hozzon, amiket talán később megbánhat.

- Az a dolga, hogy minket szolgáljon. -firtatta.

- Igen, de ne feledd, hogy ő az édesanyád szolgálta, és ha valakinek engedelmeskedett, az ő volt. - mellé szegődött lassan és ő is bámulta a kandalló tüzét, mely vad táncot járt a félig elégett fadarabok között. Őszhaja és ragyogó kékszemei jól tükrözték a sok idő múlását. Bölcs tündér volt... De tudta, hogy nem maradhat már sokáig Minessa mellett, és nem őrizheti sokáig. Úgy gondolta, Minessának egyezséget kell kössön Zechretussal annak érdekében, hogy tovább szolgáljon neki. De azt is tudta, hogy bizony Zechretussal olyan egyezséget kell kössön, ami neki a szabadságot jelenti. Vagyis ha marad és segít Minessának a harcban Zorlac ellen, szabadon távozhat. Bár igaz, Zechretust az Istenek azért száműzték, hogy örökkön-örökké a tündéreket szolgálja. De a birodalom uralkodója szabadon engedheti.

- Gondolkodom rajta - bólintott Minessa.

Szigorú királynő volt ő, bár ennek ellenére, a szíve aranyból volt. De fenn kellett tartani a látszatot. Édesanyja már túl idős volt ahhoz, hogy tovább uralja Arabist, ezért még halála előtt átadta neki a trónt.

Eközben Zechretus még mindig a történteken gondolkodott. Nem tud megbékélni azzal a tudattal, hogy Minessát kell szolgálnia. Nem fér a fejébe hogyan lehetett ennyire meggondolatlan, hogy az Éjsötét erdőbe merészkedett. A fenevad meg is ölhette volna.

Mélyen sóhajtott közben az ablakon át pásztázta a csillagokat. Enyhe levegő lobogtatta meg vállig érő éjfekete haját. Érezni lehetett a levegőben a tisztaságot... Ha valami, ez megnyugtatja őt. Szemeiben haloványan lángolt a tűz. Bőranyagú mellényét ledobta magáról a földre, majd egyik karjával megtámaszkodott a téglafalnak és figyelte a nem messze áthaladó hajót a tengeren. Összevonta homlokát mikor megpillantotta azt a nőt, akit jobban utált mindenkinél: Eugeniát, Minessa unokatestvérét.
Tudta, ha ő visszatért, annak oka is van!

Endelle száműzte őt, mert egykor meg akarta ölni Minessát, hogy ő legyen a királynő. Zechretus tanúja volt a történteknek, és ha ő akkor éjjel nem iszik meg egy hordónyi bort, nem csatangolt volna a Vár folyosóján, ami csak a jómódúaknak van kirendelve. Bár ez is büntetésnek számított, de mivel megmentette Minessa életét, Endelle elnézte neki ezt a kis botlását. Sosem vallotta be magának, hogy igenis fontos volt a számára Endelle.
Pont ezért is kell vigyáznia Minessára.
Próbálta terelni a gondolatot, hogy Eugénia talán most újra megkísérli a múltat, de nem hagyta nyugodni! Zavarta ez a nő érkezése... Mérgesen kapta magára mellényét, és egy határozott mozdulattal átsuhant az ablakon és csak a Vár kapualjában állt meg.

- Pakoljátok ki a dobozokat, és vigyétek a piacra. - parancsolta a két nagydarab fickónak akiknek az eszük akár egy tyúké. - Nem hallottátok? - kiabált rájuk mérgesen, de azok csak a fejüket vakarták.

- Mi fogjuk árulni a gyümölcsöket?- dörzsölte meg tenyerét az idősebbik féleszű.

- Nem, te istenverte marha! Ingyen fogjuk adni a szegényeknek. - kulcsolta hátra mindkét kezét gúnyos mosoly kíséretében.

Eugenia ravasz nő. Tudja mit kell tennie. És nem habozik megölni bárkit is a célja elérésében. Holló fekete haja oldalfonatban lógott a melle alá. Vékony termetének ellenére, igazi harcos és jól bánik a karddal a harcban.
Szeretne Minessa kegyeibe férkőzni. Tudja, hogy Minessa jó lelkű királynő, és ha ő is követi ebben, biztosan megjutalmazza azzal, hogy helyet ad neki a Várban. Végtére is, neki valójában ott lenn a helye.

De azzal nem számolt, hogy Zechretus összerombolja a már rég dédelgetett álmát!

-Micsoda véletlen egybeesés - fonta össze karjait széles vigyorral az ajkain Zechretus.

-Zechretus! - egy pillanatra meginogott, de aztán kihúzta magát és büszkén nézett fel a nála jóval magasabb férfira.

-Mi járatban vagy itt?

-Az nem a te dolgod - vetette oda neki. - Akkor jövök amikor a kedvem úgy tartja.

-Rendben van - bólintott. - De vigyázz, nehogy elvegyem a kedved! - halovány mosollyal az arcán emelt ki a kosárból egy almát, majd belekóstolt. - Jó kis nap lesz ez a mai.
- hátat fordított neki, ami annyira felbőszítette Eugeniát, hogy majd megpukkadt az idegtől. Ő neki sosem fordíthat hátat csak úgy valaki!

-Hé! Kinek képzeled te magad?! - egy határozott mozdulattal a karja után nyúlt és erősen megragadta.

-Vigyázz kislány! Még a végén feldühítesz. És azt ugye nem szeretnéd? - komoran levakarta magáról a lány kezét, majd erős, vaskos tenyerével a torkának eredt és aligha szándékozott elengedni!