Szürke felhők vették körül a négy toronyból álló Várat. Az udvaron síri csend honolt, az őrök és a katonák lesütött fejjel, mozdulatlanul kísérték figyelemmel ahogyan Minessa elhalad mellettük. Dühös volt Zechretusra, így nem is csoda, ha csak úgy váratlanul betoppant hozzá. Zechretus higgadtan tápászkodott fel az ágyból, majd összefont karokkal várta Minessa szónoklatát. Tudta hogy mi fog következni, és bizony azt is tudta hogy egy démon megszökött.

- Hogyan történhetett ez meg? Megszökött egy démon, és te itt szunyálsz nyugodtan! - vetette oda mérgesen.

- Bevallom, kicsit figyelmetlen voltam - mosolyodott el. - De nem kell aggódnod, máris a nyomába eredek! - vigyázzállásba állt.

- Látom, jól szórakozol rajtam Zechretus! - morogta. - Csak az a kérdés, hogy ezt meddig engedem meg. - emelte meg fejét büszkén.

- Hagyjuk az üres dumát - legyintett unottan. - Elintézem.

Minessa addig nem mozdult amíg Zechretus el nem indult a démon után. Figyelemmel kísérte őt, és nem tudott rájönni, édesanyja miért pont őt választotta, hiszen még angyalnak sem jó, nemhogy parancsnoknak. Miután Zechretus távozott, úgy döntött kicsit körül néz a kőbarlangnak tűnő helyiségben. Gondolta, ugyan kinek lenne beleszólása, hiszen ő a királynő és bizony azt tesz amit csak akar. A helyiséget szürke kőfalak borították, aminek a hangulata pontosan illet Zechretushoz: rideg, egyhangú és sötét.

Undorral mérte végig az ágyat, melyen egy piszkos és már elhasznált lepedő pihent. A lepedő egykor fehér volt, mára viszont ennek semmi nyoma sincs. Az ágyon is csak egy piszkos matrac hevert, mely már oly annyira ki volt feküdve, hogy szinte már a földön hevert. Minessa megrázta a fejét összefont karokkal, majd olyan gyorsan fordult ki a helyiségből, hogy szinte nyoma sem volt annak hogy ő ott járt. A hosszú, kövekkel kirakott folyosón szaporábban szedte a lábát, mert szinte meggyőződése volt afelől, hogy egy démon a nyomában van. Hallotta a paták kopogós hangját melyek egyre közelebb merészkedtek felé. Minden erejét össze kellett hogy szedje abban a pillanatban. Az ő képessége a bénítás. Képes az elméjével megbénítani az áldozatát úgy, hogy az menten összeroskad és kibírhatatlan fejfájás veszi kezdetét. Az Arany tündérek nem rendelkeznek elegendő képességgel, ám nem is erre teremtették őket hanem arra, hogy uralkodjanak.

A gyík fejű démon már kivillantotta hegyes karmait amikor már a közelében járt. Nem habozott és nem félt. Tudta, hogy Zechretus nincs a közelben. Hegyes karmaival azonnal Minessa után kapott és egy határozott mozdulattal a földre terítette.

Farkasszemet néztek egy ideig, aztán a démon hirtelen a fejéhez kapott, és annyira szorította fájdalmában hogy majd' szétrobbant az agya. Minessa még jobban koncentrált. Biztosra akart menni, ezért egyre jobban az elméjébe férkőzött. A démon térdre rogyott, így Minessának volt ideje elmenekülni.

Sosem volt erre példa! Sosem támadt egyetlen démon sem az uralkodókra. Minessa a parancsnokot hibáztatta.

- Azonnal menjetek le és végezzetek vele! - parancsolta a katonáknak, akik fejvesztve rohantak a parancs hallatán.

Amint a szobájába ért, ledobta magáról a ruhát, és a tükörben jól szemügyre vette a vállán meghúzódó karmok nyomait. Szekrénye fiókjából elővette a kenőcsöt amit Freoltól kapott arra az esetre, ha megsebesülne. Freol, gyógy tündér.

Át kellett gondolnia, hogy egyességet kössön-e Zechretussal, vagy sem! Nem bízott benne, de tudta hogy ha nem tesz semmit, legközelebb talán több démon is megfog szökni. A düh, egyre csak felemésztette. A tehetetlenség amit mindig érzett magában... Akkor abban a pillanatban úgy érezte, nem való uralkodónak.

Mindeközben Zechretus már közel járt, és a démon nyomába eredt. Nem fért a fejébe, ennek a démonnak vajon elmentek otthonról, vagy tényleg ennyire bátor? Könnyedén szelte át az erdőt egészen a tisztásig, ahol a démon zavartan kapta ide-oda a fejét. Nem tudta merre menjen. Fogalma sem volt, merre van az átjáró ami a földre vezet. Tétlenkedése miatt hamar a földbe vágódott, és az életéjért küzdött. A madarak föléjük szálltak és vártak. Sajnos nem csak a nép éhezik, hanem az állatok is. Ha a démon életét veszti, a madarak tápláléka lesz. A sasok éles karmaikkal akár egy elefántot is eltudnak ejteni. A szárnyaik hossza több mint tizméter. Testük elérheti akár a másfél métert is. Egy ilyen ragadozó bármire képes a túlélésért.

A gyík fejű démon megpróbálta Zechretus torkát szabni, de nem járt sikerrel. Minden erejét összeszedve végül mégis sikerült neki lehajítani magáról.
Zechretus alá becsülte őt. Ez a démon egy pióca. Az emberi test marcangolója. Zechretus nagyon jól tudta, ha most nem végez vele, az átlép a földre és megszállja a leggyengébb lelkeket. Képesek emberi testben élni sőt, sokan teljesen átlagos életet élnek.
Nem engedhette hogy elmeneküljön! Meg kellett hogy állítsa a démont. Kivillantotta éles körmeit melyek hossza tizenöt centi, így egyetlen ütéssel megölheti a démont.

- Nem menekülhetsz! - vetette oda feszülten.
A démon arcára vigyor húzódott, és úgy tűnt, ez sem tántorította el attól, hogy elérje a célját. Ugrott egyet, és másodpercek alatt nyoma sem volt. Egyetlen ugrással több mint öt métert képesek megtenni.

Zechretus dühösen futott a démon után, de jól tudta hogy a sűrű fák akadályozni fogják a harcban. Nem maradt választása, be kellett vetnie a szárnyait. Hollófekete szárnyak elemelkedtek az égbe a válla felett, melyekben hegyes tüskék húzódtak meg. Ezek segítségével vakon is kiszimatolta a démont. Irdatlan gyorsasággal termett a démon előtt, de most nem habozott. Egyetlen suhantással vágta le a démon fejét, de ezt követően két lépéssel hátrébb lépett. A vér mely elhagyta a démon testét, zöld színű és halálos volt. Egyetlen csepp is elég lett volna ahhoz, hogy Zechretus testén lyukat hagyjon. Megvárta amíg a vér teljesen kifolyik a testéből, majd a fejét a tarisznyába rakta, hogy elvigye Minessának ajándékba.

                    ***                                                                                              

- Úrnőm - kezdte Freol. - Ha a démonok összefognak, elpusztíthatnak minket! - próbálta meggyőzni továbbra is.

- Tudom - vágta rá feszülten. - Beszélni fogok Zechretussal. - bólintott, de egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a tájról. A faluból kiszűrődő fények vonzották őt. Minden vágya az volt, hogy ott legyen, és megismerje a szabadságot. Látni akarta a piacokat, a gyerekeket, és a hozzá hasonló tündéreket. Meg akarta ismerni őket. Szabad akart lenni. De jól tudta, hogy nem hagyhatja el a várat, hiszen ez nem vetne rá jó fényt, mert a nép azt gondolná, hogy nem tartja be a szabályokat, és ha így, akkor ők miért tartanák be? Mélyen és bágyadtan sóhajtott fel, majd összefont karokkal Freol felé fordult.

- Zechretus visszatért már?

- Nem tudom - válaszolta.

- Megnézem, és beszélek vele - azzal indult is vissza az alaksorba.

Egyetlen pillanatra sem torpant meg, pedig nem is olyan rég egy démon rátámadt. Elszántan sietett a helyiség felé. Ám amint belépett a helyiségbe, Zechretus kidolgozott felső testével találta magát szemben. Alsó testét csak egy lepedő takarta, de még így is látta férfiasságát. Zavartan kapta el a fejét, ám de a kíváncsiság visszavezérelte a tekintetét. Zechretus felső testét csupa izmok borították. Jól látszódott az elmúlt kétszáz év nyoma. Az arcán egy régi harcban szerzett heg húzódott meg, de ez csak még jobban férfiassá tette őt.

Minessa ajkai beleremegtek amint Zechretus közelített felé. Lassú léptekkel kezdett el hátrálni, közben próbálta visszafolytani halk zihálását, amit Zechretus váltott ki belőle azzal, hogy megérintette őt. Erősen a falhoz nyomta közben derekánál fogva magához szorította. Minessa már szinte égett a vágytól ahogy mélyen a szemébe nézett.

Zechretus összevonta szemöldökét, és egy hirtelen mozdulattal a helyiség másik végében állt meg. Bármennyire is tagadta, Minessa felcsigázta őt, és vágyott rá, de az utálat most ennél sokkal erősebb volt.

- Még sosem volt férfival dolgod, ugye? -  tette fel a kérdést, majd megrázta a fejét nevetve. - Hoztam neked ajándékot - azzal lekapta az ágyáról a tarisznyát, és Minessa lába elé dobta.

De ő még mindig zavarban volt, és az arca szinte már vörös volt. Nem értette hogyan érezhet vágyat az ellensége iránt. Dühös volt magára amiért nem tudott ellenállni, hiszen ha Zechretus nem állt volna tovább, talán meg is tette volna azt, ami a legnagyobb bűn egy uralkodó számára: egy uralkodó sosem vethet szemet a szolgálójára.

Nem érdekelte a lába előtt heverő tarisznya sem, amilyen gyorsan csak tudta elhagyta a helyiséget. Zechretus feszülten kapta magára nadrágját, és utána eredt.