Második rész
A felkelő nap sugarai narancssárgás árnyékkal fedték be a birodalmat.
A faluban már rengeteg ember tolongott kerülgetve egy lassan haladó kézműves szekerét. A kézműves késve érkezett meg de kihasználva az alkalmat menetközben a szekérről hangosan kiabálva kínálja portékáját, a mívesen vésett rézedényeket. Elsőként egy sétáló árus lépbe a piacra ékszereit méltatja, versbe foglalva de érdeklődés hiányában hamar továbbáll. A földön ponyvára lerakva zöldségek hevernek sokféle, frissen, ízesnek tűnően. A ponyva mögött mosolygós asszonyok kofáskodnak.
A zenészek vidáman pengetik húrjaikat, és a gyerekek már táncra perdültek.
Mindeközben Zechretus végre méltatott elengedni a nő torkát. De már akkor megbánta hogy nem végzett vele, amint azt elengedte. Percekig néztek farkasszemet egymással, míg végül Eugenia megelégelte és továbbállott.
- Rajtad tartom a szemem te bestia! - szólt utána, majd ő is tovább állt.
Eugenia mérgesen csapta le a kosarat, és annak tartalma kiesett a sáros földre. Szinte már fújtatott a dühtől, amit Zechretus okozott a számára. Tudta, hogy ő nyomon fogja kísérni minden mozzanatát, és ez felettébb idegesítette.
A két félnótás barátja bambán bámultak rá, majd az egyik felkapta a sáros almát és beleharapott egy jó nagyot.
- Te féleszű! Már azt is bánom, hogy magammal hoztalak titeket. - fonta össze karjait és szúrós tekintettel mérte végig őket. De azok rá sem hederítve tovább csócsálták a sáros gyümölcsöket.
Eugenia megrázta a fejét, és szemforgatva egy kőasztal mögé állt, és a vasládából szépen elővette a halakat, majd szép sorjában elhelyezte az asztalon. A tündérek figyelmét felkeltette a frissnek tűnő halak látványa, na meg persze a nagyságuk. Összesúgtak az asszonyok, és az asztalhoz indultak.
- Mennyi aranyat kérsz ezért a halért? - mutatott az egyik asszony a legnagyobb halra.
- Semennyit - vonta meg a vállát, majd közelebb hajolt az asszonyhoz. - Elviheted, ha szeretnéd - súgta oda az asszonynak, aki nem hitt a fülének. Az asszonyok összenéztek.
- Komolyan beszélsz? - az asszony levendula színű szemei folyton a halról, a nőre vándoroltak. Hófehér hajkoronája egészen a bokáját súrolta.
- Már mondtam, elvihited ingyen. - halovány mosollyal az ajkain elemelte a halat és az asszony kezébe rakta. Az asszony még mindig hitetlenkedve bámult a szemeibe, de aztán hamar odébbállt.
Nem tellett bele pár percbe, és asszonyok sokasága özönlött Eugenia elé.
- Gyertek, gyertek! - intett a kezével feléjük. - Csak bátran vigyétek.
Nem kellett kétszer mondani, és az asszonyok elmartak annyi halat amennyit csak tudtak, és hamar elillantak, mert attól tartottak ez a nő meggondolhatja magát.
A piacon minden árus árgus szemekkel figyelte ahogyan ez a nő csak úgy osztogatja a halakat, és a gyümölcsöket.
Páran megrázták a fejüket nevetve, de a többsége csodálta a kedvességét.
- Tudod mennyi aranyat zsebeltünk volna be, ha nem ingyen adtad volna? - vakarta meg a fejét az egyik féleszű, Tobias.
- Fogd be a pofád, de tüstént! - förmedt rá mérgesen. - Majd akkor is ezt mondd, ha a Várban kapunk helyet. - biccentett a fejével.
Tudta, ha híre megy a kedvességének, arról Minessa is tudni fog. És már nem kell mást tennie, minthogy szépen besétáljon a Várba, és bizonyítja hogy a rokona, a nyakékkel a nyakában melyen az áll: Arabis
Ilyen nyakéket csak a Várba tartozó nemesek kaphatnak, ahogy ő is. Jól tudja, hogy Minessa nem jó hírében ismerte meg őt. Elkövetett egy nagy hibát, amelyet most jóvá akar tenni. Vagy annyira bajzott a helyzet a hegyekben, hogy számára már nincs kiút. Bárhogyan is, vissza kell kapnia Minessa bizalmát. De számára ez jelenti a legnagyobb kihívást, hisz tudta jól hogy Zechretus az útjában áll.
***
A nap melege kellemesen cirógatta Minessa arcát ahogy a Vár ablakán keresztül figyelte a tájat. A zöldfüves dombok jól látszottak, és az őket körülölelő tenger. Az égen ezernyi madár szelte át vidáman a felhőket, közben hangos éneket zengtek. Minessa mosolyogva kapta magára égszínkék hosszú, selyemanyagú ruháját melyen derekát selyem szalag ölelte át. Aranyló hajkoronája lágyan omlott derekára. Sietve indult az ebédlőbe mert késett, ahogy mindig is. A folyosón páncélba öltözött katonák hajtottak előtte fejet. Kezükben az ezűstszínű kardhegyein a nap sugarai szikráztak.
A hosszú folyosón a szolgalányok mosolyogva követték őt, és közben óvatosan figyelték minden lépését. A reggeli illata elárasztotta a Vár helységeit, sőt még a kapuban is érezni lehetett a méz illatát.
Az ebédlőben Freol már tűkön ülve várta Minessát, bár már hozzá szokhatott volna, de ő mégis mindig várta.
- Jó reggelt! - köszöntötte őt közben felállt fejet hajtva előtte.
- Neked is jó reggelt, Freol! - mosolygósan huppant le az asztal elé mely tele volt mindenféle finomsággal.
- Nos, gondolkodtál a javaslatomon? Megtörölte a száját, majd figyelmesen várta a választ.
- Zechretus-nak nincs más választása - bólogatott hevesen. - Ugyan, hogyan élné túl a hegyekben? A fenevadak szétszednék őt, és ezt ő is tudja.
- Én csak azt mondom, hogy gondold át. - győzködte továbbra is.
- Fenség! - zavarta meg őket az őr. - Most jött a hír, miszerint egy rokona lehet a faluban.
- Mégis miből gondolod, hogy a rokonom?
- Onnan, hogy ugyanazt a medált viseli, mint ön - mondta.
Minessa megvonta a szemöldökét a hallottak alapján, és el sem tudta találni hogy ki lehet az.
- Ha így van, akkor miért nincs itt? - fonta össze karjait.
- Azt én nem tudom Fenség. - hajtott fejet előtte, majd óvatosan felpillantott.
- Akkor tudd meg! - adta ki parancsba.
A Vár alagsorában a démonok a tűzőnap ellenére is szorgosan kovácsolták a kardokat, és egyéb fegyvereket. A szikla falak olyan hőséget árasztottak, melyet még a démonok is csak nehezen bírtak. Gyíktestüket vaskos tüskék borították, melyek pajzsként szolgáltak. Piros szemeikben mindig tűz lángja égett. Hosszú kőasztalok álltak sorban, melyektől nem messze egy kőből faragott szék pihent. Zechretus innen figyelte őket figyelmesen.
- Egyetlen pillanatra sem állhattok meg! - parancsolt rájuk, majd a neki kirendelt szolgalányokkal együtt ballagott el a fürdőhelyig. Téglafalakkal díszített helyiség, melyben a Várt körülölelő folyó vizének egy kisebb tava található középen. Ez a hely csak az övé.
Zechretus minden ruhadarabtól megszabadult majd belesétált vízbe. A szolgalányok meztelen testükkel vették körbe őt. Lehetne ettől jobb dolga?
Próbálta hessegetni a gondolatot, hogy Eugenia vajon miben sántikál, de az csak a fejébe vésődött.
- Nocsak-nocsak, Zechretus - sétált be a helyiségbe Minessa. - Látom, a démonok őrízetlenül vannak.
- Nem mennek ők sehová! - vonta meg a vállát unottan.
- És te ebben ennyire biztos vagy? - fonta össze karjait és szúrós tekintettel mérte végig.
- Igen! - azzal feltápászkodott a vízből és egyenest Minessa felé fordult.
- Hogy merészeled?! - tenyerével azonnal eltakarta a szemét amint megpillantotta Zechretus férfiasságát.
- Ó, milyen feledékeny vagyok! - széles vigyorral az arcán mászott ki a vízből, és egy kendőt tekert végig alsótestén. - Már ide nézhetsz Minessa.
- Neked csak Fenség, vagy Királynő ! - vetette oda neki, közben tekintette alsó testére szegeződött. - Soha többé nem hagyhatod őrízetlenül a démonokat. Megértetted Zechretus?
- Különben? - vonta fel a szemöldökét.
Ez mindennek a teteje volt Minessa számára. Megsértette a királynőt, és bizony ez súlyos büntetéssel jár.
- Inkább foglalkozz a népeddel! Éheznek. - dobálózott a szavakkal.
Minessa további szó nélkül hagyta el a helyiséget sietve. Szinte forrt a dühtől. De arról senki sem tájékoztatta, hogy a népe éhezik. Még sosem járt a faluban. Irigyelte Zechretust, mert ő szabadon járhatott. A vár uralói sosem hagyhatták el a várt, és annak udvarát.
- Fenség, hol voltál? - szapora lábakkal sietett utána Freol.
- Csak sétáltam kicsit.
- Az őrök egy fiút hoztak eléd, miszerint az lopott a vár udvaráról - mondta.
- És mit lopott? - megállt egy pillanatra, majd tovább sietett.
- Egy kosár almát - válaszolta Freol.
A nagyteremben már az őrök szorították vaskos kezeikkel a fiú testét. A fiú szakadt kabátja a földön hevert.
A lopást, büntették. És a törvényt be kellett tartani. Minessa sóhajtozva ült a trónszékébe, és figyelte a fiú rémült arcát.
- Miért loptál? - szólalt fel.
- A húgom beteg, és kérte hogy vigyek neki enni. - dadogta a fiú.
- Ugye tudod, hogy ezért büntetés jár?
- Igen, tudom. - zokogott.
- Engedjétek el! - parancsolt az őrökre. Azok csak bambán és értetlen néztek Minessára. - Titeket kellene megbüntetni, mert figyelmetlenek voltatok. Az a dolgotok, hogy őrizzétek a várt, és annak udvarát. Ez a fiú csak besétált és még ideje is volt lopni. Akkor hogyan védenétek meg a várt egy támadás ellen? - vetette oda nekik mérgesen.
Az őrök lesütötték a fejüket, és elengedték a fiút. Freol arcán halovány mosoly tükröződött. Tudta, hogy Minessa, nemeslelkü lány. Ha valamiért, akkor ezért van a trónon a helye! - gondolta magában.
- Mi a neved? - kérdezte a megszeppent fiútól.
- Noah, Fenség - válaszolta vékony hangon.
- Nos, Noah, vedd fel a kosaradat és a kabátod a földről. - utasította.
A fiú lassan felvette a kosarat és a kabátját, majd várt. Csendben állt egy helyben és figyelte Minessa mosolygós arcát.
- Vidd el a húgodnak az almát Noah. És ígérd meg, hogy soha többé nem lopsz. - mélyen felsóhajtva elballagott a fiúhoz, majd óvatosan megsimította az arcát. A fiú meredten nézett fel rá. Halványlila szeplők húzódtak meg arcán. Tengerkék szemeiben örömkönnyek csillantak fel ahogy Minessa rámosolygott.
- Megérdemled hogy királynő legyél! - mosolygott a fiú majd továbbállott.
Minessa szívét bearanyozta a fiú kijelentése. Végre most először úgy érezte, hogy ő valóban Királynő.
Egykor az Istenek megteremtették a birodalmat, uralkodókkal együtt. Minessa édesanyja volt a legelső uralkodó. Egy Tündér képes akár évszázadokon át élni.
Halk kopogás hallatszott a vár bejárati ajtaján. Freol sietősen az ajtóhoz indult, majd mindkét kezével kinyitotta a kétszárnyú ajtót.
Egy katona lihegett az ajtóban, melynek aranyozott páncélját vérfoltok borították. Arcán friss vágások emelkedtek ki hófehér arcából, és az egyik füléből úgy zúdult a vér, akárha csapból engednénk a vizet. Minessa szaporán szedte a lábát az ajtóhoz, de mikor megpillantotta a katonát, a lélegzete is elállt.
- Mi történt, felelj! - rémülten rázta meg a vállát a katonának, aki alig tudott szóhoz jutni.
- Fenség! - zihált. - Egy démon megszökött a börtönből! Követtük őt páran egészen az erdőig, de nem tudtuk elfogni. Három katonának az életét vette.
Freol erősen hunyta be szemeit. Mintha szinte tudta volna, hogy ez meg fog történni!
- Zechretus hol van? - mérgesen dobta félre a katonát, és irdatlan gyorsasággal szedte a lábait az alagsorba.
A faluban már rengeteg ember tolongott kerülgetve egy lassan haladó kézműves szekerét. A kézműves késve érkezett meg de kihasználva az alkalmat menetközben a szekérről hangosan kiabálva kínálja portékáját, a mívesen vésett rézedényeket. Elsőként egy sétáló árus lépbe a piacra ékszereit méltatja, versbe foglalva de érdeklődés hiányában hamar továbbáll. A földön ponyvára lerakva zöldségek hevernek sokféle, frissen, ízesnek tűnően. A ponyva mögött mosolygós asszonyok kofáskodnak.
A zenészek vidáman pengetik húrjaikat, és a gyerekek már táncra perdültek.
Mindeközben Zechretus végre méltatott elengedni a nő torkát. De már akkor megbánta hogy nem végzett vele, amint azt elengedte. Percekig néztek farkasszemet egymással, míg végül Eugenia megelégelte és továbbállott.
- Rajtad tartom a szemem te bestia! - szólt utána, majd ő is tovább állt.
Eugenia mérgesen csapta le a kosarat, és annak tartalma kiesett a sáros földre. Szinte már fújtatott a dühtől, amit Zechretus okozott a számára. Tudta, hogy ő nyomon fogja kísérni minden mozzanatát, és ez felettébb idegesítette.
A két félnótás barátja bambán bámultak rá, majd az egyik felkapta a sáros almát és beleharapott egy jó nagyot.
- Te féleszű! Már azt is bánom, hogy magammal hoztalak titeket. - fonta össze karjait és szúrós tekintettel mérte végig őket. De azok rá sem hederítve tovább csócsálták a sáros gyümölcsöket.
Eugenia megrázta a fejét, és szemforgatva egy kőasztal mögé állt, és a vasládából szépen elővette a halakat, majd szép sorjában elhelyezte az asztalon. A tündérek figyelmét felkeltette a frissnek tűnő halak látványa, na meg persze a nagyságuk. Összesúgtak az asszonyok, és az asztalhoz indultak.
- Mennyi aranyat kérsz ezért a halért? - mutatott az egyik asszony a legnagyobb halra.
- Semennyit - vonta meg a vállát, majd közelebb hajolt az asszonyhoz. - Elviheted, ha szeretnéd - súgta oda az asszonynak, aki nem hitt a fülének. Az asszonyok összenéztek.
- Komolyan beszélsz? - az asszony levendula színű szemei folyton a halról, a nőre vándoroltak. Hófehér hajkoronája egészen a bokáját súrolta.
- Már mondtam, elvihited ingyen. - halovány mosollyal az ajkain elemelte a halat és az asszony kezébe rakta. Az asszony még mindig hitetlenkedve bámult a szemeibe, de aztán hamar odébbállt.
Nem tellett bele pár percbe, és asszonyok sokasága özönlött Eugenia elé.
- Gyertek, gyertek! - intett a kezével feléjük. - Csak bátran vigyétek.
Nem kellett kétszer mondani, és az asszonyok elmartak annyi halat amennyit csak tudtak, és hamar elillantak, mert attól tartottak ez a nő meggondolhatja magát.
A piacon minden árus árgus szemekkel figyelte ahogyan ez a nő csak úgy osztogatja a halakat, és a gyümölcsöket.
Páran megrázták a fejüket nevetve, de a többsége csodálta a kedvességét.
- Tudod mennyi aranyat zsebeltünk volna be, ha nem ingyen adtad volna? - vakarta meg a fejét az egyik féleszű, Tobias.
- Fogd be a pofád, de tüstént! - förmedt rá mérgesen. - Majd akkor is ezt mondd, ha a Várban kapunk helyet. - biccentett a fejével.
Tudta, ha híre megy a kedvességének, arról Minessa is tudni fog. És már nem kell mást tennie, minthogy szépen besétáljon a Várba, és bizonyítja hogy a rokona, a nyakékkel a nyakában melyen az áll: Arabis
Ilyen nyakéket csak a Várba tartozó nemesek kaphatnak, ahogy ő is. Jól tudja, hogy Minessa nem jó hírében ismerte meg őt. Elkövetett egy nagy hibát, amelyet most jóvá akar tenni. Vagy annyira bajzott a helyzet a hegyekben, hogy számára már nincs kiút. Bárhogyan is, vissza kell kapnia Minessa bizalmát. De számára ez jelenti a legnagyobb kihívást, hisz tudta jól hogy Zechretus az útjában áll.
***
A nap melege kellemesen cirógatta Minessa arcát ahogy a Vár ablakán keresztül figyelte a tájat. A zöldfüves dombok jól látszottak, és az őket körülölelő tenger. Az égen ezernyi madár szelte át vidáman a felhőket, közben hangos éneket zengtek. Minessa mosolyogva kapta magára égszínkék hosszú, selyemanyagú ruháját melyen derekát selyem szalag ölelte át. Aranyló hajkoronája lágyan omlott derekára. Sietve indult az ebédlőbe mert késett, ahogy mindig is. A folyosón páncélba öltözött katonák hajtottak előtte fejet. Kezükben az ezűstszínű kardhegyein a nap sugarai szikráztak.
A hosszú folyosón a szolgalányok mosolyogva követték őt, és közben óvatosan figyelték minden lépését. A reggeli illata elárasztotta a Vár helységeit, sőt még a kapuban is érezni lehetett a méz illatát.
Az ebédlőben Freol már tűkön ülve várta Minessát, bár már hozzá szokhatott volna, de ő mégis mindig várta.
- Jó reggelt! - köszöntötte őt közben felállt fejet hajtva előtte.
- Neked is jó reggelt, Freol! - mosolygósan huppant le az asztal elé mely tele volt mindenféle finomsággal.
- Nos, gondolkodtál a javaslatomon? Megtörölte a száját, majd figyelmesen várta a választ.
- Zechretus-nak nincs más választása - bólogatott hevesen. - Ugyan, hogyan élné túl a hegyekben? A fenevadak szétszednék őt, és ezt ő is tudja.
- Én csak azt mondom, hogy gondold át. - győzködte továbbra is.
- Fenség! - zavarta meg őket az őr. - Most jött a hír, miszerint egy rokona lehet a faluban.
- Mégis miből gondolod, hogy a rokonom?
- Onnan, hogy ugyanazt a medált viseli, mint ön - mondta.
Minessa megvonta a szemöldökét a hallottak alapján, és el sem tudta találni hogy ki lehet az.
- Ha így van, akkor miért nincs itt? - fonta össze karjait.
- Azt én nem tudom Fenség. - hajtott fejet előtte, majd óvatosan felpillantott.
- Akkor tudd meg! - adta ki parancsba.
A Vár alagsorában a démonok a tűzőnap ellenére is szorgosan kovácsolták a kardokat, és egyéb fegyvereket. A szikla falak olyan hőséget árasztottak, melyet még a démonok is csak nehezen bírtak. Gyíktestüket vaskos tüskék borították, melyek pajzsként szolgáltak. Piros szemeikben mindig tűz lángja égett. Hosszú kőasztalok álltak sorban, melyektől nem messze egy kőből faragott szék pihent. Zechretus innen figyelte őket figyelmesen.
- Egyetlen pillanatra sem állhattok meg! - parancsolt rájuk, majd a neki kirendelt szolgalányokkal együtt ballagott el a fürdőhelyig. Téglafalakkal díszített helyiség, melyben a Várt körülölelő folyó vizének egy kisebb tava található középen. Ez a hely csak az övé.
Zechretus minden ruhadarabtól megszabadult majd belesétált vízbe. A szolgalányok meztelen testükkel vették körbe őt. Lehetne ettől jobb dolga?
Próbálta hessegetni a gondolatot, hogy Eugenia vajon miben sántikál, de az csak a fejébe vésődött.
- Nocsak-nocsak, Zechretus - sétált be a helyiségbe Minessa. - Látom, a démonok őrízetlenül vannak.
- Nem mennek ők sehová! - vonta meg a vállát unottan.
- És te ebben ennyire biztos vagy? - fonta össze karjait és szúrós tekintettel mérte végig.
- Igen! - azzal feltápászkodott a vízből és egyenest Minessa felé fordult.
- Hogy merészeled?! - tenyerével azonnal eltakarta a szemét amint megpillantotta Zechretus férfiasságát.
- Ó, milyen feledékeny vagyok! - széles vigyorral az arcán mászott ki a vízből, és egy kendőt tekert végig alsótestén. - Már ide nézhetsz Minessa.
- Neked csak Fenség, vagy Királynő ! - vetette oda neki, közben tekintette alsó testére szegeződött. - Soha többé nem hagyhatod őrízetlenül a démonokat. Megértetted Zechretus?
- Különben? - vonta fel a szemöldökét.
Ez mindennek a teteje volt Minessa számára. Megsértette a királynőt, és bizony ez súlyos büntetéssel jár.
- Inkább foglalkozz a népeddel! Éheznek. - dobálózott a szavakkal.
Minessa további szó nélkül hagyta el a helyiséget sietve. Szinte forrt a dühtől. De arról senki sem tájékoztatta, hogy a népe éhezik. Még sosem járt a faluban. Irigyelte Zechretust, mert ő szabadon járhatott. A vár uralói sosem hagyhatták el a várt, és annak udvarát.
- Fenség, hol voltál? - szapora lábakkal sietett utána Freol.
- Csak sétáltam kicsit.
- Az őrök egy fiút hoztak eléd, miszerint az lopott a vár udvaráról - mondta.
- És mit lopott? - megállt egy pillanatra, majd tovább sietett.
- Egy kosár almát - válaszolta Freol.
A nagyteremben már az őrök szorították vaskos kezeikkel a fiú testét. A fiú szakadt kabátja a földön hevert.
A lopást, büntették. És a törvényt be kellett tartani. Minessa sóhajtozva ült a trónszékébe, és figyelte a fiú rémült arcát.
- Miért loptál? - szólalt fel.
- A húgom beteg, és kérte hogy vigyek neki enni. - dadogta a fiú.
- Ugye tudod, hogy ezért büntetés jár?
- Igen, tudom. - zokogott.
- Engedjétek el! - parancsolt az őrökre. Azok csak bambán és értetlen néztek Minessára. - Titeket kellene megbüntetni, mert figyelmetlenek voltatok. Az a dolgotok, hogy őrizzétek a várt, és annak udvarát. Ez a fiú csak besétált és még ideje is volt lopni. Akkor hogyan védenétek meg a várt egy támadás ellen? - vetette oda nekik mérgesen.
Az őrök lesütötték a fejüket, és elengedték a fiút. Freol arcán halovány mosoly tükröződött. Tudta, hogy Minessa, nemeslelkü lány. Ha valamiért, akkor ezért van a trónon a helye! - gondolta magában.
- Mi a neved? - kérdezte a megszeppent fiútól.
- Noah, Fenség - válaszolta vékony hangon.
- Nos, Noah, vedd fel a kosaradat és a kabátod a földről. - utasította.
A fiú lassan felvette a kosarat és a kabátját, majd várt. Csendben állt egy helyben és figyelte Minessa mosolygós arcát.
- Vidd el a húgodnak az almát Noah. És ígérd meg, hogy soha többé nem lopsz. - mélyen felsóhajtva elballagott a fiúhoz, majd óvatosan megsimította az arcát. A fiú meredten nézett fel rá. Halványlila szeplők húzódtak meg arcán. Tengerkék szemeiben örömkönnyek csillantak fel ahogy Minessa rámosolygott.
- Megérdemled hogy királynő legyél! - mosolygott a fiú majd továbbállott.
Minessa szívét bearanyozta a fiú kijelentése. Végre most először úgy érezte, hogy ő valóban Királynő.
Egykor az Istenek megteremtették a birodalmat, uralkodókkal együtt. Minessa édesanyja volt a legelső uralkodó. Egy Tündér képes akár évszázadokon át élni.
Halk kopogás hallatszott a vár bejárati ajtaján. Freol sietősen az ajtóhoz indult, majd mindkét kezével kinyitotta a kétszárnyú ajtót.
Egy katona lihegett az ajtóban, melynek aranyozott páncélját vérfoltok borították. Arcán friss vágások emelkedtek ki hófehér arcából, és az egyik füléből úgy zúdult a vér, akárha csapból engednénk a vizet. Minessa szaporán szedte a lábát az ajtóhoz, de mikor megpillantotta a katonát, a lélegzete is elállt.
- Mi történt, felelj! - rémülten rázta meg a vállát a katonának, aki alig tudott szóhoz jutni.
- Fenség! - zihált. - Egy démon megszökött a börtönből! Követtük őt páran egészen az erdőig, de nem tudtuk elfogni. Három katonának az életét vette.
Freol erősen hunyta be szemeit. Mintha szinte tudta volna, hogy ez meg fog történni!
- Zechretus hol van? - mérgesen dobta félre a katonát, és irdatlan gyorsasággal szedte a lábait az alagsorba.
Коментарі